Patrick Ness menő. Elképesztően menő. Komoly családapa, vallja be fátyolos szemmel, hogy két éjszakát bőgött át a Szólít a szörny miatt. Az unoka betuszkolja a Chaos Walkingot a nagyapja kórházi cuccai közé, hogy legyen valami haszna is annak a hülye műtétnek. Az anya eldugja a Könyvfesztre megjelent új kötetet a nagylány elől, majd ha lecsengett az év végi hajrá, megkapod, mondja, aztán stikában ő olvassa el.
Nálunk legalábbis így megy ez. Gyerek-szülő-nagyszülő, mint viadukt a szakadék két oldalát, úgy köt össze a minket a Patrick Ness művei iránti rajongásunk.
– Több sikeres ifjúsági regény után felnőtteknek szóló könyvet is megjelentetett. Van önben, mint íróban, a motivációjában, a hozzáállásában, bármiben valamilyen különbség, amikor fiataloknak, illetve amikor felnőtteknek ír?
– Motivációban semmiképp. Ugyanazzal az elkötelezettséggel dolgozom, ugyanúgy beleadok mindent. Nagyon komolyan veszek minden egyes könyvet, egy különbség azért mégis van. Amikor felnőtteknek írok, saját magamnak írok, mert úgy gondolom, hogy ez az egyetlen út, hogy jó könyvet írjon az ember. Olyan regényt kell írnod, amilyet te magad olvasni szeretnél, ha másoknak akarsz megfelelni, az biztos kudarc. Amikor pedig kamaszoknak írok, akkor a kamasz-magamnak írok, a fiúnak, aki valamikor voltam. Ez az egyetlen különbség. A regény témája, a történet dönti el, hogy kamaszoknak vagy felnőtteknek fog szólni – én egyiket sem tartom előbbre valónak a másiknál.
– Úgy gondolom, hogy nem lehet élesen és egyértelműen megkülönböztetni az ifjúsági irodalmat az irodalomtól. Szövegek, regények vannak, és egy jó regény meg tud szólítani több korosztályt is. Egy jó esti mese örömet okoz a felolvasó szülőnek is. Ön szerint vannak tiszta határok?
– Teljesen egyetértek azzal, hogy egy jó könyvet bárki elolvashat. Egy jó történet az egy jó történet, függetlenül attól, hogyan mesélik el. Ennek ellenére vannak olyan könyvek – anélkül, hogy bármi felett morális ítéletet mondanék – amit, mondjuk, egy tízévesnek nem szabadna elolvasnia. De egy tízéves azt a történetet nem is fogja elolvasni. Leteszi, mert érzi, hogy nem neki való, nem érinti meg, nem köti le. Ugyanakkor vannak olyan könyvek – valóban, ezek nem feltétlenül értékes irodalmi alkotások, – amiket csak kamaszok olvasnak, és ez egyfajta identitást ad a számukra. Ilyen például az Alkonyat, amit hatalmas sikere ellenére nem neveznék feltétlenül jó szövegnek, de tizenévesek százezrei olvassák, mondhatni, tüntetően. Egy tizenhárom éves lányt nem érdekli az, hogy nekem tetszik-e az Alkonyat. Ő rajong érte, és ezzel valamilyen módon meghatározza önmagát. És nagyon fontos, hogy egy tizenéves bizonyos dolgokra azt mondhassa, hogy csak az övé. De ez igazából nem mond ellent a fenti állításnak, inkább csak kiegészíti.
– A kamaszok y, vagy z, vagy már nem is tudom, milyen betűvel jelölt generációja technikai szempontból is egészen máshogy olvas, mint például a szüleik. Tudományosan is bizonyított, hogy az interneten található rövidebb, képekkel vagy multimédiás technikákkal illusztrált információkat könnyebben dolgozzák fel, mint egy-egy hosszabb olvasmányt. Hogy lehetséges akkor, hogy a fiatalok a mérföldekben, tonnákban mérhető regényfolyamokért lelkesednek, mint a már említett Alkonyaton kívül a Trónok Harca, vagy a Chaos Walking?
– Úgy gondolom, hogy ez az elmélet egy tévedés. A szüleink generációja a mozi és a videojátékok térhódítása miatt aggódott értünk, az ő szüleik számára a tévé volt a mumus. A mai fiatalok úgy nőnek fel, hogy ez egész életüket átszövi az internet. És ezt nem szabad elítélni. És ennek ellenére imádják a hosszú-hosszú könyveket. Ez ellentmondásnak tűnik, de igazából nem az. Kamasznak lenni annyi, mint felismerni a határaidat, és erre nagyon alkalmas például egy másik világban játszódó, hosszú történet. A másik ok, amiért nem aggódom, az, hogy folyamatosan találkozok olyan fiatalokkal, akik könyveket akarnak írni. Ez a generáció nem csak olvasni akar, hanem íni is, sőt, folyamatosan írnak, blogokat, feljegyzéseket. Szóval szerintem rendben lesznek.
– Neil Gaiman szerint egy jó történet lehet az irodalomhoz vezető kapudrog. Mi volt az ön kapudrogja?
– Igen, ez a kapudrog jó. Az Alkonyat is egy ilyen kapudrog, azért szeretem én is. Vagy legalább is elismerem valamilyen szinten. De az enyém? Hú… én állandóan olvastam. Mindig, mindig, mindig olvastam. Amikor én voltam kamasz, nem voltak kamaszoknak szóló könyvek, legalább is nem volt ennyi. Tehát az ember vagy gyerekkönyveket olvasott, vagy rögtön felnőtt irodalmat. Talán tizenhárom lehettem, amikor valaki adott egy Stephen King regényt. Igen, az lehetett a kapudrog nekem is, mint egy csomó más kamasznak is akkoriban. Egy kicsit tiltott volt, egy kicsit horror, egy kicsit felnőttes… Stephen King azóta is egy szent számomra.
– A Daruasszonyt olvasva többször is Murakami Haruki jutott szembe. A realizmus és a csoda összefonódása, a karakterek, néha még a történetvezetés is hasonló ahhoz, amit ő művel a regényeiben. Remélem, nem bántó az analógia…
– Ó, egyáltalán nem! Szinte az összes könyvét olvastam, és nagyon, nagyon szeretem, ahogy ír, bár attól tartok, nem minden angol fordítás sikerült igazán. Némelyiknek túl amerikanizált a nyelvezete. De még így működik a varázslat, még így is érezhető, hogy nem a realitás az egyetlen valóság.
– Esetleg még mesterének is nevezhetné? Vagy ha őt nem, akkor valaki mást?
– Nem szeretem a „mester” kifejezést. Imádom Murakami Harukit, de viszolygok ettől a tekintélyelvű kifejezéstől. Ez vicces, mert ugye most Angliában élek, és Anglia egy elég tekintélytisztelő ország. Demokrácia, persze, de mégis csak egy monarchia. Szóval nincs semmi bajom az királyi családdal vagy a pápával például, sőt, elismerem őket, de nem gondolom, hogy egy fikarcnyival is jobbak lennének nálam. Azt sem gondolom, hogy én jobb lennék náluk, Ferenc pápánál főleg nem, de rosszabb sem. Szóval semmi mester. Tanár inkább. Szóval Murakami nagyszerű tanár. És rajta kívül még rengeteg írót felsorolhatnék, akiktől tanultam. Mert annak ellenére, hogy nem szeretem a mester kifejezést, tudom, hogy sokmindenkitől tanultam. Sőt, a mai napig is tanulok még.
