10 x 10 fekete- fehér fotó – 2. rész
Emlékszem az első estémre a városban. Még nem voltam tizenhárom, 1967 decemberének elején lehetett, hogy egy könyvet keresve busszal a városba utaztam.
Végigjártam az ismert boltokat, akkor még az utcasarkokon felállított könyves bódékból is lehetett szépirodalmat vásárolni, de sehol sem árulták Dékány András S.O.S. Titanic című regényét.
Közben besötétedett, de a város közepén álló Állami Áruház még nyitva volt, és kirakataiból a járdára vetült a villanyfény. Megálltam a sarkánál, nekidőltem az egyik oszlopnak, onnan néztem a forgalmat. Magával ragadott az esti város hangulata, megszűnt az a gyötrő hiányérzet, ami oly annyira végigkísérte napjaimat.
Rögtön elhatároztam, hogy a következő évek estéit majd itt töltöm, és így, mint most. Járni fogom a város utcáit, magamba szívom azt a rengeteg élményt, amit csak egy emberekkel teli, kivilágított metropolis adhat egy magamfajta falusi srácnak.
És ahogy ott állam, és minden túlzás nélkül ujjongott a lelkem, azt vettem észre, hogy egyre több fiatalember gyűlik körém, kissé furcsán méregetnek, de aztán békén hagynak. Persze, ők lesznek majd a barátaim, gondoltam, néhány itt töltött este, és megismerkedhetem velük.
Az úttest túloldalán már állt a Karancs Szálló és az új József Attila Művelődési Központ, a „Józsi”. De az általuk közre fogott majdani téren még düledeztek a bontásra ítélt egykori neogótikus házak, és a leendő Pécskő Áruház még csak félig kész.
Azért sorolom a helyszíneket, mert az Állami sarkán ekkor összeverődő ifjúság fogja majd később leginkább birtokba venni és élettel megtölteni ezeket a színtereket. 1969-től már én is ott ülök a téren délutánonként, mindenki itt találkozik, ide jön, ha a barátait keresi.
Ősztől tavaszig pedig a Pécskő terasz veszi át a szerepét, ami némileg huzatos ugyan, viszont fedett és elég jól belátni róla a főutcát, alaposan szemügyre vehetők a korzózó lányok, továbbá onnan nyílik a legendás Pécskő presszó, ahol a zenegépben Led Zeppelin és Cream lemezek is forognak, és a Withe Room-ot hallgatva újra és újra felesküszünk a beatzene oltárán. (Folyt. köv.)
