Kovács Bodor Sándor írása
A fiú és a lány a szökőkutat nézték. A kör alakú medence közepén egy kőből rakott kúp állt, innen tört föl a víz a magasba, tavasztól őszig. A medence belső pereméről a középpont irányába egymástól szabályos távolságokra csövek álltak ki, ezekből vékony sugarú víz spriccelt a kúp irányába. Most azonban, a tél kezdetén csak egy magányos, mondhatni fölösleges objektum volt, amit valaki ott felejtett a város parkjában. Körülötte emberek jöttek- mentek, magukra akasztott táskákkal, szatyrokkal, mások zsebre tett kézzel, hajadonfőtt, fázósan vagy kimelegedve, elszántan vagy különösebb cél nélkül őgyelegve. A fiú tizenhat, a lány tizenhárom és fél éves volt.
– Miért hívtál ide?- kérdezte a lány fázósan, átkarolva magán zöld színű nagykabátját. Alatta kockás szoknyát viselt és sötét harisnyát, nyakában piros sálat. – Igaz délelőtt van, de még vásárolnom kell néhány ajándékot a bátyáimnak, holnap már karácsony lesz, tudtad?
– Igen, tudom. Kérdezni akarok valamit- válaszolta a fiú miközben óvatosan körbe nézett, nem hallja-e valaki a beszélgetésüket.
A lány, aki némileg alacsonyabb volt nála, fejét félre fordítva, ajkait kissé összeszorítva szemében óvatos kíváncsisággal nézett rá. A tér mellett a város főutcáján khaki színű autóbuszok lassítottak a szállingózó hóesésben, a hátsó ablakukra lerakódott piszokba valakik egyezményes ábrákat rajzoltak a távoli végállomáson. Lomha teherautók fordultak az üzletek hátsó bejárata elé, hogy mielőbb megszabaduljanak lepányvázott, súlyos terheiktől.
– Csak azt akarom megkérdezni, hogy lennél-e a múzsám?- mondta a fiú, és nem merte megköszörülni a torkát, nehogy bátortalannak tűnjön. Ezt az egy mondatot többször elgyakorolta otthon.
– Az micsoda? – kérdezte a lány. – De mielőtt bármit válaszolnál, remélem nem kell majd csókolózni, mert azt még nem szeretnék.
– Nem kell – mondta a fiú – főleg az elején nem.
– A közepén sem fogok, és egyáltalán nem biztos, hogy valaha is múzsa akarok lenni. Tényleg, a múzsa nem azt jelenti, hogy mindenféle festők lerajzolják őt különböző pózokban, aztán végül meztelenre kell vetkőznie?
– Az a modell, akire te gondolsz, de én nem vagyok festő. És nem kell semmit sem csinálnod – csitította a fiú. – Egyébként sem lehet akárki múzsa, azt a művészek választják ki maguknak, mert ő segít nekik, ha elakadnának munka közben.
– Miféle művészek? – értetlenkedett a lány, akit néhány járókelő alaposan megnézett, vagy ha úgy tetszik végigmért elhaladtában. Ő ilyenkor mindig megigazította a haját és a sálját, közben a fejét is hátravetette, és ettől a mozdulattól az arca egy pillanatra földerült. – Azok az öreg szakállas emberek, akiknek a fotói ki vannak rakva az iskola folyosóján az elsárgult, kopott keretekbe?
– Dehogy is azok – válaszolta a fiú és szívét megcsapta a reménytelenség szele. Az én múzsám lennél.
– Te is művész vagy? – csodálkozott a lány, és szemei tágra nyíltak. – De még nem is láttam egyetlen munkádat sem!
– Mert nem festő vagyok – mondta a fiú és már egy kicsit megbánta, hogy randevúra hívta ezt a lányt. Hívhatott volna mást is, bár könnyen meglehet, velük sem járt volna több szerencsével. Jázmin, mert így hívták a lányt legalább az utcájukban lakott. Néha hazafelé menet egyszerre fordultak be a sarkon és olyankor váltottak néhány szót. Ez csak eleinte volt véletlen, mert a fiú megjegyezte az időpontokat és igyekezett mindig jókor a sarokhoz érni. A lány nem volt vele elutasító, ha sikerült valami vicceset mondania, akkor kedvesen ránevetett, fehér fogait kivillantva.
– Milyen művészek vannak még? – kérdezte a lány ártatlanul.
– Például költők – mondta a fiú kissé elbizonytalanodva.
– És te írtál már verseket? – nézett rá a lány. – Nagyon szeretem a szép verseket.
– A fejemben már van néhány, de még nem írtam le őket – mondta a fiú. – Még csak most tervezem. Ezért gondoltam rád, hogy legyél a múzsám.
– De hát mit csinál egy múzsa? – kérdezte a lány.
– Az úgy van – kezdte a fiú – hogy amikor a költő ír egy verset és egyszer csak elakad, akkor szüksége van ihletre, amit a múzsájától kap. Érted?
– És a múzsa hol tartja az ihletét? – nézett rá a lány elkerekedő szemmel és úgy tett, mint aki nem nagyon érti, mit keres ebben a történetben.
– Sehol – mondta a fiú lemondóan, azt csak úgy mondják, mint a múzsa csókját.
– Szóval mégis van benne csók, tudtam én, hogy mire megy ki a játék – vonta le a végső következtetést a lány.
– Nem, félreérted. Semmit sem kell tenned, csak engedd, hogy olyankor gondoljak rád.
– De ahhoz miért kell az engedélyem, azt magadtól is megteheted.
– Az nem úgy van. Csak akkor lehetsz a múzsám, ha tudsz róla. És nem bánod, esetleg örülsz is neki. Aztán ha találkozunk, majd beszélgetünk róla, és meg fölolvasom az addigra elkészült verseimet.
– Amiket hozzám írsz?
– Igen, hozzád is.
– Ennyi az egész? – tárta szét karjait a lány. – Ez nem hangzik olyan rosszul.
– Nem egészen – mondta a fiú és leszegte a fejét. – Néha elmehetünk moziba is, kettesben.
– És az már a közepe lesz a múzsaságnak?
– Ha többször is megtörténik, akkor igen.
– És tényleg írsz majd nekem szép hosszú verseket?
– Írok – mondta a fiú és elpirult.
– Az jó lesz – nevetett a lány és egy csókot nyomott az elképedő ifjú arcára. – Ez volt az előleg, te kis buta! – kiáltotta és már ott sem volt, csak a kabátja libbent, mint egy színes madár szárnya, ahogy eltűnt a didergő fák között az emberek sűrűjében.
