A tölgy – Az erdő szíve: Egy kicsit jobb ember lesz, aki megnézi

Talán soha nem láttam még ilyen gyönyörű zöldet filmen. A remény színének minden árnyalata és a földszínek teljes palettája felvonul A tölgy – Az erdő szíve varázslatos képsorain. Olyan ez a film, mint egy meditáció: egy és egynegyed órára mindenről megfeledkezve hagyhatjuk, hogy egészen közelről megmutatva hasson az érzékeinkre mindaz a szépség, ami gyakran észrevétlen vesz körbe minket.

A tölgy - Az erdő szíve

A magyar nézők közül a legtöbben bizonyára ismernek a film több mint kétszáz éves főszereplőjéhez hasonló fát: nálunk a városok kellős közepéből is könnyen kijutni a környező erdőkbe, ahol egy-egy központi, ősi fa körül egy egész univerzum vár. Mégsem mindig tudatosítjuk magunkban, hogy ha egy kicsit jobban figyelünk, ilyen komplex gazdagság tárulhat a szemünk elé.

Mókust, sünt és szajkót, azt hiszem, mindannyian láttunk már, valószínűleg vaddisznót és őzet is. De mi a helyzet a tölgymakkormányossal? Nem, nem „kormányos”. Tölgy-makk-ormányos. Most bensőséges közelségből ismerhetjük meg, a szívünkhöz nő, és soha nem fogjuk elfelejteni. Ez a 4-8 milliméteres teremtmény a teljes mozivásznat kitölti, ahogy bohókás, kissé részeges mozdulataival kapaszkodik a gallyakon, hatalmas ormányát hangyászként tolva maga előtt keresi a táplálékot, keresi a párját, él és hal. Olykor egészen emberi.

A tölgy - Az erdő szíve

A tölgy – Az erdő szíve messziről, madártávlatból indít, majd olyan közelre jut, hogy a legkisebb szőrszálak, sőt a fotoszintetizáló sejtek is láthatóvá válnak, végül a galaxisig zoomol ki a főszereplő fa környékéről. Nézőként mi is részévé válunk ennek a világnak: hol kívülről, hol pedig az egyes állatok nézőpontjából láthatjuk. Az operatőri munka lenyűgöző, de az a technika is lélegzetelállító, amely ilyen közeli felvételekre képes.

Ha azt mondom, természetfilm, tízből kilenc emberben David Attenborough szélfútta haja és csodálatos narrációja sejlik fel. Meg a rengeteg izgalom és dráma, ami az állatvilágban zajlik. A Tölgy – Az erdő szíve világa sok mindenben hasonlít a Sir David szemüvegén keresztül megismert természetre. Az alkotók, Laurent Charbonnier és Michel Seydoux elképesztően dramaturgiai erejű pillanatokat ragadnak meg, és hihetetlen perspektívából képesek megtalálni érdeklődésük tárgyát (egyszer például egy makkszem belsejéből, a makkot fúró hernyó szemével látjuk a világot). Attenborough-hoz hasonlóan tökéletes egyensúlyt teremtenek az izgalmas, a megható, humoros és a megnyugtató pillanatok összeválogatásával.

Itt azonban nincs narráció. Az erdő hangjait halljuk, és néha egy-egy zeneszám ad nyomatékot a természet mindennapos, mégis hatalmas eseményeinek. A film számomra legmeghatóbb pontján télbe fordul az ősz, és felcsendül Händel Lascia ch’io pianga kezdetű áriája a Rinaldóból. Zúzmara vonja be a tájat, majd hullani kezd a hó, és az erdő állatai megdöbbenve nézik, mintha ők maguk sem akarnák elhinni, hogy most tényleg ez jön, tél van és csend és hó és halál.

Emlékszem, hogy gyerekkoromban napokig zokogtam a Sivatagi show szívet tépő jelenetei miatt. Igazából azóta sem mertem újra megnézni, annyira belém ivódott a szegény kis állatok szenvedése. Annyit kis szpojlerként most azonban elárulok, hogy a magasztos tölgyről és egész udvartartásáról szóló film valószínűleg senkit sem fog traumatizálni: van benne pár feszült és drámai jelenet, de ezeket az alkotók mindig egy jó nagy adag humorral oldják fel. Egy madárpár fiókáit sikló fenyegeti, de a hős apa megtalálja a megoldást, és az agresszor hoppon marad. Vagy például ott egy izgalmas üldözős jelenet, amely talán nem véletlenül játszik rá kameramozgásával és az aláfestő zenéjével is a gyerek nézők (és szüleik) által jól ismert Harry Potter-film sárkányos-üldözős részére. Bevallom, én rettentően izgultam a héja és a szajkó versenyén.

Olyan egyszerű ez a világ, az erdő, a természet világa, és mégis olyan komplex, isteni és mágikus. És mindennél gyönyörűbb. Nagyon hálás vagyok a francia alkotópárosnak, hogy ennyire közel hozta hozzám ezt az univerzumot – ami egyébként itt van karnyújtásnyira tőlem – mindenféle didaktikus üzenet vagy szájbarágós moralizálás nélkül. A tölgy – Az erdő szíve olyan moziélmény, amit bárkinek jó szívvel ajánlok: nem zaklat fel úgy, mint manapság a fontos és jó filmek többsége, mégis rengeteget ad, és sokáig az emberrel marad. Sőt, azt hiszem, egy icipicit jobb ember lesz, aki megnézi.

Megosztás: