Szinetár Miklós Székfoglaló Beszéde a Magyar Tudományos Akadémián, amit Szinetár Dóra tett közzé közösségi oldalán.
A beszéd:
Az a megtiszteltetés ért, hogy székfoglalót tarthatok a Széchenyi Művészeti Akadémián. Pártos Géza kiváló rendező így szólt egy születésnapján: hetvenöt éves lettem, ez velem eddig még nem fordult elő.
Velem meg az fordult elő, hogy kilencven éves lettem, ezért arra biztattak, hogy beszéljek magamról. Ma már ez az évszám nem olyan rendkívüli, mint ötven évvel ezelőtt, de talán feljogosít arra, hogy saját emlékeimet és gondolataimat tárjam önök elé. Néhány emléket és tanulságot.
Mert egyébként miről is beszélnék?
Arról, hogy a politika meg a közélet ma elég rémes? Vagy arról, hogy a propaganda, miközben infantilis, néha már goebbelsi magasságokba szárnyal? Hogy a morál hiánycikk, anyanyelvi szinten megy a hazudozás és a gazdasági helyzet rémisztő? Mint háborús gyerek minderre gyakran mondtam, hogy „de legalább nem lőnek”.
Sajnos a közelünkben már ez sem igaz, és ki tudja, meddig igaz nálunk?
Ezzel kapcsolatban tudnék mesélni, mert úgy kezdődött a felnőtt életem, hogy Budapesten mindenütt bombák robbantak és én hamis papírokkal bujkáltam. Láttam a parkban padon ülni egy halott fiatalembert, a fejéből szivárgott még a vér, nyakában tábla lógott, rajta a felirat: katonaszökevény. Az egyik legkedvesebb, 12 éves osztálytársamat a nyilasok igazoltatták, majd a nyílt utcán agyonlőtték.
1944, a légoltalmi pincében ültem, a bombák becsapódását egyre közelebbről hallottam. Majd egyszerre kialudt a villany, iszonyatos zaj támadt, remegett az ég és a föld. A szomszédos négyemeletes házat porig bombázták. A sötétben hullott rám a pince plafonjáról a vakolat, és akkor arra gondoltam: fél évvel ezelőtt még azon izgultam, hogy hányast kapok matematikából. A szomszédunkban ez ma is százezrek élménye.
Azt is gondoltam másnap reggel, amikor az utcára merészkedtem és megláttam a szomszédban füstölgő romhalmazt, hogy innentől minden csak ajándék, ráadás. Ebben a ráadásban aztán voltam kommunista, kispolgár, rendszer ellensége, rendszer barátja, modern és konzervatív, de egészében véve nagyon jó életem volt.
Szerencsés volt a mi generációnk, mert 1945 után az életünk – pár nap kivételével – a mai napig csont nélküli békében telt el. Nem úgy, mint az előttünk járóké. Azokra gondolok, akik 1914-ben 20 évesek és 1944-ben még csak 50 évesek voltak.
Születhettünk volna Bangladesben vagy Dél Afrikában, Irakban, Jugoszláviában vagy Ukrajnában. De itt születtünk, és ezzel nagyon sok szenvedést megúsztunk. Persze születhettünk volna Kanadában vagy Svédországban is. De hát ott meg hideg van és télen rövidek a nappalok. Úgyhogy, én elégedett vagyok a szülőhelyemmel és elégedett vagyok az eltelt életemmel is. Nem tagadom, hogy több szerencsém volt, mint sok kortársamnak, de mentségemül mondom, hogy ezzel a szerencsével igyekeztem nem visszaélni.
Már 1949-ben az Erkel színház megnyitóján szerepelhettem a János vitézben. Mint első éves Színművészeti Főiskolás statisztáltam, és a színpadon oda kiáltottam Sárdy Jánosnak: Vigyázz, Jancsi! Jönnek!
„Vigyázz, jönnek”. Ezt a mondatot nagyon fontosnak tartom. Hányszor kellett volna ezt az elmúlt években kiáltani. Én igyekeztem. Nem sokkal a rendszerváltás előtt, a Nemzeti Színházban a rendezésemben ment Moliére mindig aktuális műve, a Tartuffe. Ott és akkor, a darab vége előtt Kállai Ferenc a nézőtér felé fordult, Orgon hangjáról átváltott a saját hangjára, figyelmeztetően felemelte a kezét és így szólt a nézőkhöz: „Vigyázzatok!” Sajnos, ennek aktualitása volt, van és attól félek, lesz is. Mert mint mondtam, nálunk szerencsére már régen nem lőnek, de Tartuffe szelleme egyre csak itt van. Ám a figyelmeztetések, akár a János Vitézben, amolyan falra hányt borsóként működnek.
1951-ben, 19 éves koromban, harmadéves főiskolásként az Operaházba kerültem mint Oláh Gusztáv és Nádasdy Kálmán tanítványa.
Négyen voltunk a Magyar Állami Operaház történetének első ösztöndíjasai. Gáncs Edit Házy Erzsébet, Melis György és jómagam.
Párnás asszisztensként kezdtem. A művésznők az operaelőadások során gyakran letérdelnek a színpadon, imádkozás, könyörgés stb. céljából. Amikor ezeket a jeleneteket próbálták, akkor én, mielőtt még leértek a földre, berohantam a színpadra és a térdük alá tettem egy párnát. Később már jobb feladatokat kaptam. Oláh rám bízta az Aida harmadik szereposztását. Radames szerepére kellett betanítanom egy fiatal vidéki énekest. A neve Simándy József.
Azóta is töretlen a kapcsolatom az Operaházzal, én voltam a legfiatalabb tagja és legöregebb igazgatója. Ma is 4 rendezésem szerepel a repertoáron, két hét múlva utazom Japánba a Varázsfuvolával. Szoktam mondani, hogy az Operaház az anyám, a Televízió a gyerekem.
A Televízió előtt azonban még Operettszínház, ahol két csodálatos személyiségről beszélhetek. Gáspár Margitról, aki ugyan hithű kommunista volt, megmentette a szocialista realizmus inkvizítoraitól Latabár Kálmánt, Mezei Máriát, Ajtay Andort, Honthy Hannát. Mert őket bizony akkor meg kellett menteni. Egyébként fejből tudta és kiválóan zongorázta a teljes wagneri Ringet, négy nyelven beszélt és rangot adott az operettnek. Ugyancsak rangot adott neki Fényes Szabolcs, aki még a magántulajdonú Operettszínházat igazgatta, és akinek igazgatása alatt, 1949 tavaszán Gáspár Margit államosította a színházat. 1956 után ismét Fényes lett az igazgató és 1959 őszén megünnepelhette annak az évfordulóját, hogy elvették tőle a színházat. Ennél fontosabb, hogy zseniális zeneszerző és igazgató volt. 18 éves korában írta a Maya című világsikerű operettet, és igazgatása alatt számos művészt avatott sztárrá. Például Sárdy Jánost, és sok új operett létrehozásában volt övé a főszerep. Élete majdnem világkarrierbe fordult, mert zenéjét megismerve Mario Lanza, a nagy énekes sztár őt kérte fel a következő hollywoodi filmjéhez zenét komponálni. Mario Lanza azonban hirtelen meghalt, a világkarrier elmaradt és jött a vasfüggöny.
Ez a két ellentétes személyiség példázta számomra, hogy nem a tábor, hanem a tehetség és a tisztesség számít, mert más sorssal, más világképpel, de ugyanazt akarták. A magyar zenés színház magas szintre emelését.
Amikor igazgató lettem, első dolgom volt, hogy az igazgatói folyosóra kitetettem e két nagy személyiség fényképét. Utánam ezeket a képeket áttették egy mellékes helyiségbe, és ma már sehol sincsenek. Boldog éveket töltöttem az Operettszínházban. 22 évesen rendezhettem azt a bizonyos Csárdáskirálynőt, de nagyon sajnálom, hogy olyan sok minden, ami érdemes az emlékezetre, nyomtalanul múlik el.
Következett a Petőfi Színház, ahol először játszottunk musicalt Magyarországon. Petrovics Emil zenei vezető, Ungvári Tamás dramaturg és én. Musical alatt nem a mai kommerszebb darabokat értettük, amiket kiváló profik írnak nagyszerű rutinnal, hanem a Koldusoperát. Olyan új műveket akartunk létrehozni, amelyek kiemelkedő írók, költők zeneszerzők alkotásai. Az Egy szerelem három éjszakája Hubay Miklós, Vass István és Ránky György műve. De zenével gazdagítva került itt színre Molnár Ferenc és Moliére, rendezett Fábry Zoltán és Ádám Ottó. És a színészek? Agárdy Gábor, Sennyei Vera, Bodrogi Gyula, Horváth Tivadar, Harkányi Endre, Almási Éva és Domján Edit, meg a csodálatos Feleki Kamill.
Az első magyar musical színház korán jött. Sikere volt, de megfojtotta a korszellem, a bizalmatlanság és az irigység. 50. és 60. évfordulójáról a ma Pesten musicalből élő színházak elfelejtettek megemlékezni. Ez is elmúlt.
Később volt az Operettszínháznak egy hasonló nagy korszaka, amikor szerte a világban játszottunk magyar operetteket. Frankfurtban, Münchenben, Olaszországban. Japánban öt év alatt kétszáz előadást. Luxemburgban a Szép Helénát magyar művészek, német és francia nyelven játszották. Ma nincsenek vendégjátékok. Az is elmúlt.
Pályám és életem alapszínhelye a Színház- és Filmművészeti Főiskola. 51 évet tanítottam itt megszakítás nélkül. Növendékeim skálája széles, tanítványom volt Tarr Béla és Csonka András is. Van köztük Prima Primissima-díjas és ketten is a Nemzet Színészei. Sok köztük a Kossuth-díjas, Kiváló- és Érdemes Művész, és volt olyan év, hogy hét magyar színházban volt igazgató a növendékem.
Kilencvenedik születésnapomon elkényeztettek a barátaim. Az Óbudai Társaskörben összejött majd száz különböző jeles ember a magyar színház- és filmművészetből. Olyanok, akik közül sokan sem művészetben, sem politikában nem értenek egyet. De ez alkalommal együtt voltak. Az Operaház egy külön műsort szentelt az eseménynek az Erkel színházban. Személyes hangú levélben üdvözölt még a miniszterelnök is. Ezzel szemben, a ma létező két főiskola, illetve egyetem egyike se látta fontosnak, hogy mondjon két jó szót. Bele kell nyugodni. Ott is elmúlnak a dolgok.
Eltölthettem életem legeredményesebb huszonnyolc évét a Magyar Televízióban. Hetvenkét tévéjátékot hoztunk létre, bemutattuk a Rózsa Sándort és a Fekete várost. A tanácsteremben öt vitrin roskadozott a nemzetközi díjaktól. Az utolsó televíziós évemben egymillió dollár volt a koprodukciós bevétel. Magyar estet rendeztünk többek között Izlandon, Svájcban, Kanadában. Volt karmesterverseny, Ki mit tud? és Röpülj páva! És amivel dicsekszem? Rózsa Sándorról Hofi Géza készített egy zseniális, de gyilkos paródiát. Olyat, hogy utána az egész országban ezt idézték évekig és még ma is ismétlik. A Rózsa Sándort én, a Televízió akkori főrendezője, egyik vezetője rendeztem. Ugyanott ezt a gyilkos paródiát is be lehetett mutatni, sőt még meg is ismételtük! El tudnak a mai televíziós gyakorlatban ilyet képzelni?
De az is elmúlt. Ma tévéjáték alig készül, koprodukciók nincsenek.
Az Operára nem panaszkodhatok. Bizonyára azért, mert megbecsülnek, a darabjaimat műsoron tartják és a rendezéseimet épp Indiába és Japánba viszik. Az ember önző. De az Operában a kényeztetésemen túl is sokat tesznek a múlt megbecsüléséért.
Ám ott is van jó is, rossz is. Jó, hogy remek a társulat és nagyon jó, hogy felépült az Eiffel Műhelyház, ami a magyar opera kultúrának hosszú évekre biztosít jobb működést.
Nagyszerű, látványnak is kiváló, modern műhelyek, végre korszerű háziszínpadok és a remek Bánffy színpad – olyan együttest alkotnak, amiről sem én, sem elődeim nem mertünk még álmodni se.
Nagyszerű, hogy végre megvalósult az Ybl Palota rekonstrukciója, de megbocsájthatatlan, hogy három és fél év késéssel, ami maradandó károkat okozott a közönségnek és a művészeknek is. Nem térek napirendre afelett sem, hogy a tervezettnél 35 milliárd forinttal többe került, és még mindig nincs kész teljesen.
Hogy az ellentmondások milyen fokon vannak jelen az életünkben, arról a napokban újabb leckét kaptam. Tokajban jártam és hazafelé benéztünk Mádra. Mádon a világháború előtt jelentős zsidó közösség lakott. ”Ott tart, ahol a mádi Zsidó”, szól a mondás. A közösséget a nácik kiirtották.
Pusztulásnak indult a gyönyörű, 18. század végén épült barokk zsinagóga is. És most, hogy arra jártam azt láttam, hogy zsinagógát gyönyörűen rekonstruálták. mellette még iskola is épült. Gyönyörű az egész! De azt is láttam, hogy a közvetlen közelben megy egy út, amit tapintatosan az antiszemita írásokat is publikáló Wass Albertről neveztek el. Gondolom azért, hogy mégiscsak legyen egyensúly ebben a mi ellentmondásos világunkban.
Wass Albert, mint erdélyi idol kultusza számomra azért is irritáló, mert Erdélyből én sokkal jelentősebb írót, színesebb és – nem utolsó sorban – makulátlanabb személyiséget is ismerek, Gróf Bánffy Miklóst. Róla korántsem látok annyi utcát elnevezve. Pedig az ő érdemei valóban halhatatlanok. Korábban arra gondoltam, hogy ha valamikor szóhoz jutok ezen a megtisztelő fórumon, akkor róla fogok beszélni. Az erdélyi arisztokratáról, aki nekem, Bérkocsis utcai proligyereknek oly mértékben bálványom.
Bánffy, a huszadik század elején úgy vette át intendánsként az Operaházat, hogy üres volt a nézőtér és a színház a csőd szélén tántorgott. Az akkori kormány még olyan javaslatot is kapott, hogy ha ez így folytatódik, akkor az Ybl Palotából csináljanak gabonaraktárat. Bánffy szanálta és megmentette a színházat. Fölkarolta az ismeretlen Bartók Bélát. Az Opera akkori hét karmestere közül egy se vállalta a Fából faragott királyfit, Bánffy azonban hozott egy olasz karmestert, aki sikerre vitte a művet.
Saját zsebből fizette a zenészeket, hogy hajlandók legyenek a szemétnek nevezett zenét eljátszani.
Ő rendezte IV. Károly koronázási ünnepségét. A Mátyás Templomban az ifjú királynak háborús hősöket kellet lovaggá avatni. És Bánffy hadirokkantakat hozott a Mátyás Templomba. A király elé vonultatta a világháború félkarú, féllábú, vak áldozatait.
A háború után külügyminiszter lett, az ő érdeme, hogy Sopron magyar város maradt.
Kitalálta, elindította a Szegedi Szabadtéri Játékokat, mecénásként segítette a fiatal erdélyi írókat.
Kiharcolta, hogy a második Világháborúban Kolozsvár nyílt város legyen, és így megmaradt épségben. Nem úgy, mint pár hónappal később Budapest, ahol valamennyi híd és a házak jelentős százaléka elpusztult. Mert ugyebár hősiesen védték. Ezt ünnepli nálunk minden februárban egy kicsi, de elszánt csapat, feltűnően nagy sajtó szimpátiával, mert a náci nosztalgia, na, az bizony nem akar elmúlni.
És végül, de nem utolsó sorban, Bánffy megírta az Erdélyi történetet, ezt a háromrészes, Tolsztojra emlékeztető remekművet.
Tisztességes volt, önzetlen mecénás, jó politikus és zseniális művész. Meg is kapta a jutalmát. 1944-ben a német csapatok felgyújtották kastélyát, az erdélyi „Verszáliát”, ahogy a nép a csodálatos Bonchidai kastélyt nevezte Versailles nyomán. Minden porig égett. Bánffy utolsó évei megalázó nyomorba teltek. Nem tartozott semmilyen szekértáborba, ezért az emlékét kevésbé ápolják. Hogy lassabban múljon el, készítettem róla egy háromrészes tévéfilmet, amire büszke vagyok. Nézzék meg, ha az útjukba akad.
Mi a tanulság mindebből? Játszottak a Vígszínházban egy színdarabot, ahol minden kép végén kijött Páger Antal mint öreg kínai és feltette a kérdést: „Tanulság?” És rögtön felelt: „Nincs”! Nincs tanulság. Legfeljebb annyi, hogy itt vagyok. És még elmondhatok néhány szót arról, hogy hol tartok hetven, a pályán eltöltött év után, ami alatt 199 operát, operettet, drámát és vígjátékot rendeztem kőszínházban és szabadtéren, filmet és tévéjátékot 14 ország 20 városában.
A gondolkodásomat mindig meghatározta ez a szó: IS! És mindig elvetettem azt, hogy: CSAK! Mindig azt képviseltem, hogy Fűre lépni szabad! Ez nem volt könnyű, mert a társadalomban mindig két tábor volt a leghangosabb: akik habzó szájjal hirdetik mind a mai napig, hogy fűre lépni tilos, és azok, akik agresszíven erőltetik, hogy fűre lépni kötelező. Persze a szélsőségekben is van igazság. Mert baj, ha teljesen letapossák a füvet, aki pedig egyáltalán nem mer fűre lépni, azt bíztatni kell!
Na de az ARÁNYOK! Életem tapasztalatai között talán a legfontosabb, hogy mindig, mindenhol, mindenben döntőek az ARÁNYOK.
Ez azért is fontos számomra, mert életem jelentős részét az úgynevezett szocializmusban töltöttem, méghozzá egy „képest” országban. Azért hívták „képest” országnak, mert a szocializmus ugyan egy meglehetősen életképtelen, sivár és egyhangú rendszer volt, de a többi “népi demokratikus” országhoz KÉPEST a magyarországi Kádár-rendszer élhetőbb, komfortosabb, színesebb volt.
Még egyszer hangsúlyozom: képest! Arányaiban több volt a szabadság, és ami számomra fontos, több volt a művészi mozgástér.
Akkor a körülmények által meghatározott paralimpián, mozgáskorlátozottak között versenyeztünk, és bár az eredményeink meg sem közelítették a normál versenyzőkét, de a korlátozottak mezőnyében a legtöbb versenyszámban mi magyarok voltunk a bajnokok. Na, de milyen mezőnyben?
Valamikor a Szovjetunióban gyűlést tartottak és a párttitkár így lelkesítette a népet:
– Elvtársak! A megvalósult kommunizmusban minden családnak lesz egy helikoptere! – hatalmas éljenzés tört ki, de egy buta fráter megszólal:
– És mire jó a helikopter?
– Hogyhogy mire? Ha Moszkvában megtudod, hogy Kijevben vajat osztanak, csak felpattansz a gépre és már ott is vagy!
Ugyanebben az időben nyugaton a legenda szerint így zajlott a szakszervezeti gyűlés:
– Szaktársak! Kiharcoltuk, hogy ezentúl csak egyszer egy héten, szerdán kell dolgozni! (hatalmas éljenzés) Van kérdés?
– Igen, van!
– Tessék.
– Minden szerdán?
És ma? Hol tartunk? Milyenek vagyunk a többiekhez képest? Milyenek az arányok?
Tűrhetőek, ha Fehéroroszországot nézzük, pocsékok, ha Skandináviát.
Az embernek nagyon fontos a szabadság. Az, hogy mennyire érezzük magunkat szabadnak, szintén az arány kérdése.
Európában, ha az emberi jogaimat és reális vágyaimat 20%-ban valósíthatom meg szabadon, az pocsék arány. 40 % szabadság is csak éppen hogy, 50% már élhető, 60% már egész jó… 80%! Azt már szabadságnak nevezem. Én.
De nálunk is van, aki úgy érzi, hogy már a 20 is elég a 40 pedig már rengeteg, de van, akinek a 80 is kevés.
Az arányok határozzák meg egy film, egy könyv, egy nyaralás, egy ebéd, egy kapcsolat és még sok ezer dolog értékét. Legalábbis annak az embernek, aki éppen olvassa, nézi vagy részt vesz benne. Helytől, kortól, társadalomtól, személyes adottságoktól függően.
Ezért igyekeztem és igyekszem elkerülni, hogy az abszolút jó és elítélendő rossz mentén gondolkozzak, inkább az arányokat nézem és a dolgok, az események, a sorsunk legoptimistább értékelésére törekszem.
Vagyis az ismert fél pohár víz esetében a “sajnos csak egy fél pohár vizem van” mondat helyett, ameddig csak lehetőségem van, azt választom, hogy „de jó hogy van egy fél pohár vizem”.
Félreértés ne essék! Mindig küzdöttem a teli pohárért. Nagyon gyakran hozzá is jutottam, de ha nem, akkor a fél pohárnak is örültem.
Bocsánat, hogy a mai székfoglaló most átcsúszik kéretlen tanácsadásba.
Miért kelek fel reggel? Mi a dolgom a világban?
Ez nem a földön élő hétmilliárd ember problémája, kis hazánkban is csak egy kisebbségé.
De nekünk mi a napi célunk?
Mivel minden életkorban más, ezért én nem vagyok igazán hiteles, mert kilencven év felett a legfontosabb napi feladat a túlélés. És a további örömök keresése.
Ez persze közhely, méghozzá olyan, amit nem szoktak bevallani, mert általában tagadják, hogy még a szent célok mögött is az örömet keressük. Az is, aki áldozatot vállal, vagy jótékonykodik, az is, aki bosszút áll, aki csal, aki leleplezi a csalást, mind az örömet keresi. Az is, aki győzelemre viszi az igazságot, meg az is, aki nyilvánosan szenved érte. Nem csak a szadisták, a mazochisták is!
Persze mindez csak akkor igaz, ha az ember azt csinálhatja, amit akar. Ez azonban nagyon ritka adottság, mert ezt akadályozzák a külső gátak: életkor, klíma szegénység, betegség, háború. Nem nagyon találunk olyan embert, akinek semmiben sem kell megalkudnia a környezetével, a társadalommal vagy saját testével.
És megint rögeszmém, az arányok jönnek!
Reggelente elhatározhatjuk, hogy aznap mi dolgunk a világban, de a kérdés, hogy az ember milyen mértékben él úgy, ahogyan akar, és milyen mértékben úgy, ahogyan kényszerül. Ennek az aránynak tudatában próbáljuk tervezni a dolgainkat.
Mindenesetre, tartsuk szem előtt Seneca tanácsát: „Senki sem szerezheti meg mindazt, amit akar. Azt azonban megteheti, hogy ne kívánjon olyat, ami lehetetlen! És ami a rendelkezésére áll, azt vidáman használja fel.”
Az is tanulságos, amit Saint-Simon herceg parancsolt az inasának, akit minden reggel ezekkel a szavakkal kellett ébreszteni: „Uram! Ne felejtse el, hogy ma nagyon fontos dolgokat kell véghezvinni!”
Van ebben valami, mert végül is minden ügyet fontosnak nevezhetünk, ám, ha csak a magunk számára, akkor megette a fene. De hát végül is, mi a fontos?
Az alap a fizikai állapot: lélegzetvétel, pulzus, mozgás, evés, ivás, ürítés, a testi közérzet,
Legalább ilyen fontos az emberi kapcsolatok minősége, a családi-, szakmai-, baráti-, szexuális- és a társadalmi kapcsolatok. Ehhez jön a környezet, az ország, a város, a munkahely, a lakás, a közlekedés, a levegő, az időjárás, no, meg a szociális körülmények. Biztonság. Anyagi és fizikai. Politika, szabadságfok.
Ami kevesek luxusa: színház, mozi, kiállítás, olvasás. És persze a legfontosabb maga a tevékenység: munka, alkotás, mások segítése. A hasznosság és bizony a siker, az elismerés.
A felsoroltak egy része adottság, amin nem változtathatunk. Ezekbe jobb még idejében beletörődni, de ahol akár a legkisebb remény is megvan a változásra, ott küzdeni kell, mert sok minden múlik rajtunk is.
Döntő kérdés, hogy mi, milyen arányban fontos, miért érdemes-, és mennyi áldozatot vállalni. Persze az élet nem lehet csupa mérlegelés, az intuíció, a pillanatnyi megérzések is meghatározóak. Különösen reggel, ha felkelek. Akkor mi a fontos?
Hasznos példát mutat Molnár Ferenc Az aruvimi erdő titka megfejtésében. Ha előttem van egy hatalmas erdő és nekem minden fát ki kell vágni, akkor el kell felejteni, hogy mekkora az erdő és csak a következő fa kivágására szabad koncentrálni. Így lehet a végére jutni.
Az első reggeli feladat tehát, megnézni, mire utasítanak a naptárban a mára szóló bejegyzések. De ezen túl, az erdő végéről is kell, hogy legyen valami elképzelésünk, mert szükségünk van távolabbi célokra, sőt talán még végső célra is. Megvalósíthatóra! Szerencsés ember, aki tud ilyet találni és el is tudja érni.
Visszatérve a magam hétköznapi menetére.
Egyre kevesebb az időm mert fáradok.De szerencsés vagyok, mert vannak még feladataim. Ezeket kell tervezni és beosztani az egyre növekvő számú egészségügyi tennivalók között. Habár, mindig idézem a Koldusoperából, hogy:
„Csak tervezz mindent meg
A terv az jó dolog
Csak tervezd rögtön újra meg
Mert menni úgyse fog.”
Bizony, egyre több a kényszerű orvosi vizsgálat, meg az ijedtség minden kis fájdalomtól, pattanástól, hiszen ijesztenek a rémes példák. Nagyszerű barátaim szánalmas demenciája, iskolatársaim, kortársaim, kollégáim, sorstársaim halála.
Bizony, szorong az ember, még akkor is, ha életét teljesnek, ha úgy tetszik, befejezettnek tekinti. Egyre erősödik ugyanis a tudat, hogy jön valami, amiről nem tudom, hogy mi.
A bizonytalantól való szorongás ellen kell tornászni, úszni és előre tervezni.
Az én koromban fontos a tele naptár. Ha nincs feladat akkor kreálni kell.
És ismét a mérték, az arányok!
Nyilvánvaló, hogy sok mindenben nem tehetem már azt, amit akarok, meg kell alkudnom a társadalommal, a testemmel, egyéb adottságaimmal. De milyen mértékben? Milyen arányban?
Nos, hát az arányt figyelni – az is feladat. Mert mindent – feladatot, munkát, kapcsolatot, jelenlétet, magát az életet is – csak addig szabad csinálni, amíg a szándékaim és a lehetőségeim aránya kedvezően, vagy legalább is elfogadhatóan alakul.
Tehát amíg élvezni és használni tudok.
És megint csak Seneca:
”Mindennek kisebb jelentőséget kell tulajdonítanunk, és mindent könnyű szívvel kell viselnünk. Emberhez illőbb nevetni, mint siránkozni az életen.”
Azt olvastam, hogy nagyjából 5 milliárd év múlva a Nap feléli hidrogénkészletét és vörös óriássá alakul. Csillagunk légköre ekkor elkezd kiterjedni a Naprendszerben, előbb a Merkúrt és a Vénuszt, majd a Földet is elnyelve. A folyamatot követően a Nap egy apró objektummá, úgynevezett fehér törpévé fog összeroskadni.
A Warwicki Egyetem munkatársai a közelmúltban bejelentették, hogy egy Föld-szerű exobolygó nyomát, egy kéregbolygóból származó aszteroidát azonosítottak. A kutatók szerint az égitest hasonló módon pusztult el, mint ahogy a Föld fog – írja a Quartz. A bolygó maradványa egy nagyjából 410 fényévre fekvő fehér törpe körül kering.
Tehát mint az öreg kínai mondta: tanulság nincs. De néhány következtetést azért levontam a kilencven évemből, amit köszönhetek az örökölt génjeimnek, a sokat szidott orvostudománynak és a szerencsémnek, nagymértékben a családomnak, meg annak a sok mindenkinek, akik segítettek, támogattak. Kis mértékben magamnak is köszönhetem. Leltárt csinálva, adnék 12 tanácsot unokáimnak. Hárman vannak: Marci Zorka, Benjámin.
1. Becsüld meg a tested!
Csak akkor tudsz igazán élni, ha egészséges vagy. Ne sajnáld magadtól a jó ételt, italt!
Ne spórolj a vitaminokkal! Ne félj a gyógyszerektől, ne kerüld a jó orvosokat, de próbáld ki a természetgyógyászokat is, ha kell! Törődj a lakásoddal, a munkahelyeddel!
Mindig keresd a világosságot és a jó levegőt! Sétálj, sportolj, hasznosítsd az ezekről szóló tanításokat! Soha, semmiért ne hanyagold el a testeddel való törődést!
2. Vigyázz a jó lelki közérzetedre!
Legyen mindig tiszta a lelkiismereted! Ennek az a titka, hogy nyomós ok nélkül senkinek se árts, és akinek csak tudsz, használj! Ne vágyakozz olyanra, ami elérhetetlen, amit elérhetsz, azt szerezd meg, de sose mások kárára! Ne okozz fájdalmat, és te is kerüld a fölösleges fájdalmakat!
3. Tudj örülni, a legkisebb dolognak is!
Egy finom étel, egy jóleső ital, szeretkezés, jó könyv, zene, mozi, meccs, jó levegő, szép látvány, jó illat, kellemes tapintás – mind arra való, hogy jól érezd magad a világban!
4. Ne legyen nagy a konfliktus-szükségleted!
Vállald a konfliktusokat, de csak akkor, ha van értelme. Ne háborodj fel feleslegesen, csak ha igazi okod van rá! Akkor viszont nagyon, különben az elfojtott jogos indulat megmérgez. Ha rosszul bántak veled, felejtsd el! Ha rosszul bántak a hozzátartozóiddal, a gyengékkel, a kiszolgáltatottakkal, azt sose felejtsd el és torold meg! Különben rosszban leszel önmagaddal.
5. Ne vesd meg az anyagiakat!
Szükséged van rá magad és családod számára ételre, italra, a civilizáció áldásaira, élvezetekre, utazásra, a tested karbantartására, tartalékokra, vagyis pénzre. Ne nézd le a pénzt, igyekezz megszerezni, ami szükséges!
6. Ne hajszold az anyagiakat!
Szerezz meg mindent, ami jó életedhez szükséges, de ne törd magad a nem hasznos értékekért! Az a fontos, hogy a gyakorlati igényeidnek megfelelő kocsid legyen, nem az, hogy milyen márka! Fölösleges ékszerek, státusszimbólumok, gyűjtemények harácsolására sose fecséreld az energiádat!
7. Mindig legyen minél több szabadidőd!
A jó testi- és lelki közérzet, az anyagi biztonság mellett a legfontosabb a szabadidő, különben nincs mikor élned!
8. Ne légy hivő!
A vakon hivő ember: rab. Akármi is a hit tárgya, vallás vagy nemzet, egy ember vagy egy szakma, egy módszer vagy egy elmélet – ha nincs benned kétkedés, nem vagy szabad.
9. Ne légy hitetlen!
Aki csak kételkedik, az ugyanolyan rab, mint a hívő, csak a feltétlen igenlés helyett
a feltétlen tagadás rabja. Minden iránt legyél nyitott és várakozó! Ne várd a csodákat, de fogadd el őket, ha mégis megtörténnek. Mindarra, amiről nincs tapasztalatod, bátran mondd, hogy nem tudom!
10. Ne legyél rabja senkinek és semminek!
Se embernek, se szenvedélynek, se politikának, se divatnak, se a hobbidnak, se a fogyasztásnak, se a szakmádnak! Semminek!
Mindent élvezz, mindennek örülj! De, ha kell, legyél képes mindenről lemondani!
11. Mindig legyen dolgod a világban!
Legyenek feladataid, legyenek céljaid! Olyanok, amelyek értelméről és fontosságáról meg vagy győződve. Ezekért küzdj, de sose görcsösen és ne mások kárára! Ha eléred a célod, legyél nagyon boldog, ha nem éred el, törődj bele és keress új feladatot.
12. Ne feledd: egyszer élsz!
Hogy utána mi történik, azt senki sem tudja. Kíváncsian és jó lelkiismerettel várd a folytatás! De, amíg itt vagy, addig szeresd és élvezd az életet és tegyél meg minden tőled telhetőt, hogy ezt más is megtehesse!
