A trafóház az Obsitos tér legszélén állt. Sasa félt tőle, de mindig muszáj volt elsétálni mellette, amikor anyuval az óvoda felé mentek. Jó lett volna másfelé nézni, de valahogy soha nem tudott. Zömök épület volt a trafóház, piszkosfehér falán mindenféle rejtélyes cirádával, meg olyan firkákkal, hogy mocskos ute, meg Reginek jó sege van Gyuri!, így felkiáltójellel.
Ha Sasa hangosan felolvasta őket, anyukája csak az orra elé dünnyögött, hogy na, ezért aztán volt értelme iskola előtt megtanulni a betűket. Nem magyarázta el, mit jelentenek az írások, amitől Sasa csak még jobban húzódozott a trafóháztól. Mintha nem lenne elég az is, hogy olyan, mint egy ház, de nincs ablaka.
Nem is szeretett erre a játszótérre járni, mindig kérte anyut, hogy inkább villamosozzanak el az Öv utcáig. Ott tényleg tudott a mászókára, hintázásra figyelni, meg a gyerekek is kedvesebbek voltak. Most viszont nagymama vigyázott rá, aki ezt nem tudta, igaz, ő soha nem vitte egyik játszótérre sem Sasát. Mi ketten is jól el tudunk játszani, mondta mindig, és tényleg, ő még kinevetavégénezni is leült Sasával, amit anyu nem szeretett.
Most éppen a kisboltba indultak ebéd előtt, mert kiderült, hogy kell még tejszín a főzelékhez. Sasa felsandított a trafóházra, amint elhaladtak mellette.
– Mit csinál egy trafóház?
Nagymama eltűnődött egy pillanatra, de aztán megmondta a választ.
– Áramot.
– És hogy csinálja az áramot?
Nagymama elnevette magát.
– Ezt nagypapa jobban el tudja magyarázni. Ő a villamosmérnök.
Nagymama és nagypapa leginkább Sasa születésnapján találkozott egymással. Már akkor elváltak, amikor Sasa anyukája kicsi volt, de mindig jól elbeszélgettek egymással. Anyu szerint vannak emberek, akik sokkal jobb barátok, mint amilyen szerelmespár voltak. Sasa a válla fölött visszasandított a trafóházra.
– Nagymama…
– Igen?
– Mi van a trafóházban?
– Nem tudom, kincsem. Még én is csak kívülről láttam ilyet.
Pár percig szótlanul mentek, Sasa kicsit csoszogott a cipőjével. Anyu ezért rá szokott szólni. Nagymama nem.
– Én tudom, mi van a trafóházban – mondta ki hirtelen.
– Na mi?
– Egy hatalmas nagy erdő. Olyan sűrű, hogy mindig éjszaka van benne. És olyan a levegő, mint az állatkertben a pálmaházban. Megizzad benne az ember. És majmok lógnak a fáról, a kicsik a hosszú farkukkal kapaszkodnak, a nagyok meg a kezükkel. És minden fán lakik egy nagy piros madár, és mindegyik nagyon csúnyán károg. Éjszaka is. De a többi állat nem mer nekik szólni, mert akkor csípnek.
Nagymama mosolygott.
– Elhiszed az erdőt, nagymama?
– Persze, hogy elhiszem. Hiszen te mondod.
– És ennek az erdőnek is van egy királya. Egy kőpalotában él az erdő közepén. Mert az minden erdőnek van, tudod, nagymama? Ha ő meghal, kiszárad az erdő.
– No hiszen…
– Tudod, ki ennek az erdőnek a királya?
– Az oroszlán?
– Nem.
– Talán egy majom?
– Nem állat.
Nagymama megrázta a fejét:
– Nem tudom, kincsem, mondd meg.
– Az apukám.
Csend borult rájuk. Mintha nagymama egy kicsit erősebben szorította volna Sasa kezét, mint máskor.
– Elhiszed, nagymama?
Erre már nem kapott választ Sasa, de annál lelkesebben mondta:
– Azért költözött el tőlünk, mert az erdőben az állatoknak szükségük volt rá. Ő gyógyítja a beteg majmokat meg madarakat. Elhiszed, nagymama?
– Siess már jobban, Sasikám, sose érünk így a boltba.
Már régen nem látszott mögöttük a trafóház, vagy bármi más az Obsitos térről, de Sasa mégiscsak visszapillantott a válla fölött.
– És mindig integet, amikor a tér mellett megyünk, de nem látjuk, mert a trafóházon nincs ablak. Különben kinyitnák az állatok és kiszabadulnának. De hát ők nem jöhetnek ki onnan, ugye, nagymama? Meg a fény is bemenne, és akkor aztán megtörne a varázs. És elpusztulna az egész erdő. A fák is meg az állatok is.
Nagymama nem mondott semmit.
Ahogy átmentek egy zebrán egy-egy autó között, amelyek két oldalról lelassítottak a piros lámpánál, Sasa arra gondolt, hogy talán tényleg inkább nagypapával kellett volna ezt megbeszélnie.
