Donizetti ősbemutató – csak Szegeden
Donizetti ősbemutatót tart április elején a Szegedi Nemzeti Színház operatársulata. Elég érdekes ez az egyszerű mondat, hisz az egyik legnépszerűbb olasz komponista 174 éve halt meg, ezt a darabját pedig 187 évvel ezelőtt mutatták be a Milánói Scalában.
Persze igaz, hogy a premier nem aratott különösebb sikert, mert a címszereplő sztár-szoprán, Maria Malibrán nem volt jó formában. Ráadásul ez már egy átdolgozott változat volt. Az előző szezonban Nápolyban akarták bemutatni, de a két főszereplő szoprán csúnyán összeveszett, az egyik próbán hajrángatás és ökölcsata is volt. A főpróbán pedig a nápolyi alkirály felesége rádöbbent, hogy ő is Stuart Mária leszármazottja, akit a darab végén lefejeznek, ezért elájult. Ezek után férje betiltotta a bemutatót.
Pedig hát a komponista Gaetano Donizetti, szövegírója Giuseppe Bardari, vagy az eredeti dráma írója Friedrich Schiller csak igen korlátozottan felelős a skandallumért, hisz csak a valóságot írták le. I. Tudor Erzsébet, Nagy-Britannia királynője valóban kivégeztette unokatestvérét, Stuart Máriát. Skócia királynője országa nagyurai elől menekült hozzá. Erzsébet azonban házi őrizetbe küldte, majd 19 év várfogság után 1687-ben 44 évesen lefejeztette. Izgalmas történelmi sztori, de nem kevésbé kalandos a belőle írt opera históriája sem. Ettől is izgalmas a mostani szegedi előadás. No meg attól, hogy a két főszerepet a Kossuth-díjas Kolonits Klára (Maria Stuarda) és a világjáró Boross Csilla (Elisabetta) éneklik. A közönségtalálkozón kiderült, hogy a színpadi elszánt riválisok a valóságban egymást tisztelő művészek. Ennek ellenére ebben az ügyben az első kérdést nem lehet megkerülni.
– Ki a nagyobb énekes, Kolonits Klára vagy Boross Csilla?
– Boross Csilla: Mind a ketten! Mert különben mi értelme lenne a háborúnak? Az ember igazán méltó ellenféllel tud jól harcolni. Márpedig itt most ez áll fönn.
– Kolonits Klára: Amikor Csillát hallgatom, akkor azt gondolom, hogy természetesen ő a jobb énekesnő. Amikor az endorfin és a hormonok felszöknek bennem, más dimenzióba kerülök, és ott már ez a belső összehasonlítás nem létezik. Nem kell megfelelnem semmilyen standardnak.
– Inspiráló az énekes számára, ha jó partner van mellette?
– B. Cs.: Csakis! Egy jó partner ajándék. Jutalomjáték. Szinte szimbiózisba tud az ember olyankor kerülni. Ha technikailag, kifejezésben és emberileg működik a kémia, akkor az fantasztikus eredményre sarkallja mindkét felet.
– A darab nápolyi ősbemutatóján a két szoprán összeveszett, mert nem tudták eldönteni, ki a jobb. Mit jelent egy énekesnek, ha egy hasonló fajsúlyú másik énekesnővel kell rivalizálni egy darabban?
– K. K.: Valaki megkérdezte tőlem, miért vagyok olyan ostoba, hogy egy hatalmas nemzetközi karrierrel rendelkező énekesnőt idehívok magam mellé? Nyugodtan énekelhetném például az Anna Bolenát, és akkor nem kellene osztoznom senkivel. De azt gondolom, hogy a tét, amit meg akarunk mutatni, az az egymással szembenállás, az egymásból való építkezés, semmiképp nem tudna máshogy létrejönni. Természetesen fantasztikus mezzo, tenor vagy bariton kollégáim vannak, de olyan énekesnőt, akivel ennyi közös pont lenne a múltunkban, mint Csillával, még nem találtam. Amikor az első próba után hazamentünk, azt mondtam a férjemnek (Dinyés Dániel zenei vezető M.T.), hogy ilyen kaliberű partnerrel, mint Csilla, még nem találkoztam. Azonkívül, hogy hangilag fantasztikus, mint színész, mint művész is olyan magas színvonalat képvisel, ami nekem komoly húzóerőt jelent. Az se rossz, amikor én húzhatok valakit, de legjobb, ha ez kölcsönös. Ráadásul a szólamunk jellege hasonló, ezért sokszor megbeszéljük, ki milyen díszítést fog énekelni, hogy a megoldásaink ne gyöngítsék, hanem erősítsék egymást. Nekem ez rendkívül izgalmas! Ha van egy ilyen lehetőség, van egy ilyen darab, akkor mindketten a legjobbat tudjuk nyújtani a közönségnek.
– Most ez koncertszerű előadás lesz, mennyire ásta bele magát a figurába? Ki volt Erzsébet, akit megformál?
– B. Cs.: Hát szerintem egy szerencsétlen nő volt! Nagyon erős, nagyon kemény, hisz mégiscsak a világ egyik legnagyobb uralkodónője volt. De maga a királynői tisztség egy őrületes tragédia is. Egy ilyen asszonynak a magánélete megszűnik. Mindent az országom érdekének kell alárendelnem. A boldogságomat, az érzelmeimet, bármifajta döntésemet. Ebben a változatban van egy szerelmi szál, de ez nem lehet boldog szerelem. Erzsébet a haláláig nem tudta földolgozni, hogy Máriát kivégeztette. Szinte fizikai betegséget okozott neki, hogy Máriát vérpadra küldte.
– Ki az a Stuart Mária? Utána kell-e nézni, fontos-e, hogy milyen volt ő?
– K. K.: Igen, azt hiszem, nagyon szerencsés, ha valaki tudja a történelmi hátteret, mert ez relatíve pontosan lefedi a valóságot, és rögtön lehet érteni, hogy két egyenrangú uralkodóról van szó. Ám a történelem úgy alakul, hogy egyikükből a világtörténelem egyik legnagyobb hatású uralkodója lesz. Stuart Mária a skótok királynője önmaga nem volt olyan meghatározó politikai személyiség, viszont az ő fia, Jakab lett I. Erzsébet utódja, akinek nem volt vérszerinti gyermeke, s a mai napig az ő utódai, a Stuartok uralkodnak Angliában.
– Boross Csilla koloratúrszopránként kezdte a pályáját, Konstanzával, Gildával, Gara Máriával, de aztán áttért a drámai szoprán szerepkörre. Ma többek között Aidát, Toscát Giocondát énekel. Van innen visszatérés az ilyen Donizettis koloratúr szerepekhez?
– B. Cs.: Nabuccóból jövök, Abigél a legtöbbet énekelt szerepem most, és sok Lady Macbethet és Giocondát is énekeltem. Ezek más hangvételt igényelnek, és már nagyon hiányzott nekem ez a fajta nőiség, amely ebben a szerepben van. Itt még egyébként elég kemény hangokat is meg lehet ütni, de ügyelni kell, nehogy visszatérjek ahhoz, ami Abigél volt. Ez egy egészen más zene, sokkal áttetszőbb, sokkal mozgékonyabb hangot igényel, finomabb hangindításokkal. Inkább a fénnyel kell játszani, hogy a hangszín kifejező legyen. Sok munkám van benne, nagyon-nagyon várom az előadást, mert nekem ez egy visszaalakulás.
– A Macbeth eredeti változatának bemutatóján ugyanaz az énekesnő, Bambrilla énekelte Lady Macbethet, mint később Gildát. Abigél sem áll messze ettől a világtól.
– B. Cs.: Válasszuk ketté! Ahogy le van írva, és ahogy akkor énekelték, teljesen más, mint a mai elvárás! Egy Ladyt vagy Abigélt ma már csak tömör, zsíros, húsos hangon képzel el mindenki, ott a hang erejével lehet játszani. Nem a filigránságával, nem a futásával, nem a koloratúráknak a gyöngyözésével, hanem a potenciáljával, a terével. Amely szinte ledönt falakat, embereket, mindent. Ha innen indulunk ki, ez ég és föld. Ha viszont abból indulunk ki, hogy annak idején ezt hogyan énekelték, vagy mi a szöveg tartalma, akkor be kell látnunk, hogy ez a két világ nem áll olyan nagyon messze egymástól. Bár például Donizetti zenekari kísérete sokkal vékonyabb, mint például a Nabucco zenekari szövete. A hangszerek száma is kevesebb. Az 2-300 lóerő, ez mondjuk csak 80.
– K.K.: Két dolgot el kell különítenünk: az eredeti szerzői szándékot, és hogy abban a korban milyen habitusú énekesek énekelték a szerepet, másfelől a darabok előadáséttörténetet alkotnak. Az idők folyamán bizonyos énekesnők bizonyos szerepeket saját magukra alakítottak. Ha Donizetti vagy a fiatal Verdi eredeti szándékát nézzük, ehhez az ideálhoz és az akkori gyakorlathoz én állok közelebb. Régen minden a mozgékonyságra, virtuozitásra volt kihegyezve. Akkoriban ezeket a szerepeket líraibb, mozgékonyabb hangok énekelték – akik azért a kifejezésben drámaiak tudtak lenni! De a XX. század közepén elsősorban Maria Callas megalkotott egy másik hangi ideált, sűrűbb, sötétebb hangon énekelte ezeket a szerepeket. Ezt azóta a közönség és a szakma el is várja. Csilla ezt a típust képviseli, azért hangzunk izgalmasan egymás mellett. A jint és a jangot képviseljük, mindkettőnknek megvan az igazsága. Éppen az a csodálatos, hogy ez a két felfogás itt most egy darabban érvényesülhet.
– Ha Boross Csilla ma úgy énekelné a Lady Macbethet, mint az ősbemutatón, akkor megbukna?
– B. Cs.: Hát, nem is tudom. Mindenestere meglepődne a közönség. Persze szerintem ha valaki kifejezően énekel, kevésbé fontos hogy vékonyabb hangon szólal meg, vagy épületeket mozgat meg. A kifejezés a legfontosabb! Ha olyan közönségünk van, mint a szegediek, akik nyitott és értő szívvel jönnek, akkor többféle stílust is el lehet fogadtatni.
– Milyen érdekes a két nő együtt! Az egyik, Erzsébet nagyon hosszan, eredményesen uralkodik, és sok sikert elér, megöleti a másikat, de nem lesz boldog. Stuart Máriát ugyan kivégzik, de utóda angol király lesz. És a férfi is, akit mind a ketten szeretnek, az őt választja.
– K. K.: Nem olyan nagyon mozgalmas történet ez. Lelki opera. Kamaradarab. Kevés szereplő van és nagyon erősen a lélektani dolgokra fókuszál. Amit zeneileg mond el, ez egy csodálatos, ritka dolog. Ilyen lélektani bonyolultságú történetet nem is ismerek. Talán a Lucrezia Borgia, ahol a szülő-gyerek viszony van ennyire körüljárva, egy férfi-női vonzalom kereteiben. De itt két nő vetélkedik a hatalomért és egy férfiért. Erzsébetet mindenki próbálja befolyásolni, csitítani, hergelni, ez annyira mai, annyira modern dolog, hogy ebben van a legnagyobb különlegessége.
– Ezt az operát még nem mutatták be Magyarországon. Kolonits Klára több másik Donizetti-operában is énekelt. A Maria Stuarda milyen a többi darabhoz képest?
– K. K.: Sokkal koncentráltabb, sokkal drámaibb. Nem a hosszú, végtelen áriákra van kihegyezve. Minden jelenet és ária sok kis részből áll, ami a lélektani folyamatokat írja le. Zaklatottabb, és dramaturgiailag feszesebb darabot kell elképzelni, mint amit megszoktunk Donizettitől.
Kolonits Klára: 16 éves koromban éppen olyan voltam, mint Elvira!
