Az Alien-filmek szörnyét megalkotó svájci művész hétfőn elesett saját lakása lépcsőjén, majd a kórházban belehalt sérüléseibe.
A pavor nocturnus, vagyis a ritka és általában gyerekeknél jelentkező alvászavar, az „éjszakai felrettenés” során a beteg ordítva, eltorzult arccal felriad, pupillája szűk, légzése szapora, gyakran repetitív végtagmozgásokat végez, és az is előfordulhat, hogy rémületében kikel az ágyból, kirohan a szobából. Az ijedség okára és magára a rohamra reggel nem emlékszik. Az 1979-es A nyolcadik utas: a Halál speciális effektusaiért Oscar-díjjal jutalmazott Gigert a hagyományos rémálmok mellett a fenti, ritka betegség is gyötörte, állítólag első festményeit is azzal a terápiás céllal készítette el, hogy megtanuljon együtt élni rettegésével.
Vagyis az a művész hajtotta most örök álomra a fejét, aki éjjeli, látomásos pánikrohamai másnapjain az utóbbi fél évszázad leggyönyörűbb és legbizarrabb lényeit keltette életre.
Akár azt is gondolhatnánk, hogy festményei, szobrai, látványtervei abból merítik pokoli erejüket, hogy megálmodójuk már nem fél és nem undorodik semmitől. Az ellenkezőjéről van szó: Giger a rettegésről és undorról tudott a legtöbbet. (Talán ő tudott a legtöbbet róluk.) Egy interjúban, sajátos hanglejtésével és akcentusával meséli, mennyire retteg a kukacoktól, kígyóktól, parazitáktól, és mennyire ijesztőnek találja a gondolatot, hogy egy élőlény egy másik élő testben él. (Ezzel én is pont így vagyok.)
Utánozhatatlan egyediséggel adott képet legbelső, elsősorban a technológiai fejlődés és az ember viszonyát érintő félelmeinknek. Főleg festékszóróval készült képein, grafikáin úgy omlanak le az élő és élettelen, az organikus és mechanikus, maszkulin és feminin, emberi és állati kategóriák között meghúzott határvonalak, mint a legjelentősebb szürrealista festők és rémtörténetírók műveiben. A már a Necromicon című albumában vázolt, majd xenomorphnak is nevezett, tojásrakó, biomechanikus, egyszerre rovar, hüllő és emberszerű idegen alakja, az Alien-filmek élősködő szörnyetege egymagában hidat képez Bosch pokolvíziói, Dalí elfolyó látképei, Lovecraft misztikus barlangrendszerei, a cyberpunk világkép, a fétis- és tetováló szubkultúra, illetve a poszthumanista gondolat között.
Ezt az összetett idegenséget talán Tolvaj Zoltán írta le a legmélyebben és legérzékletesebben egy emlékezetes, a Literán megjelent szövegében, évekkel ezelőtt:
A biokémiai futószalagon születő alien eredete nem kafkai frusztráció terméke. Nem társadalmi zanza; a szorongás önkénye. Efféle lény nem lapul készen az emberi hüllőagy bestiáriumában. Organizmusa átmenet a kitin, a grafit és az obszidián között. Speciális szelvényezettsége egyszerre tükröz szilárd vázat és belsőségeket. Egyszerre statikus és dinamikus, mintha folyékony szénből volna. Nincsenek explicit lágyrészei. A kontúr hideg és taszító, mint egy japán harci ötvözet. A testet tagoló tubuláris képletek kinetikai féregnyúlványok, a konstrukció egésze egy Technic Lego-megszállott titkos szabálytalanság-élményéből fakad: a félelem logikájának ellenépítménye létezni lett kénytelen. A lényt az alomvesztés és az átlényegülés jelenetei előtt lassan végigpásztázza a kamera. Ólmos és dermedt aurája féléber lélegzetének párafelhőjében trónol. Épp olyan, akár egy emberfeletti gőzgép. A tojócső simaizom-rángása mutat némi zsigeri, uterális törődést, ám a későbbi eksztatikus furor egyenesen replikációs féltésből fakad. Mint antropomorf nőstényváz morbid és kecses.
A svájci művész 74 éves volt.
