1972-t írtunk, mikor Péter barátommal úgy döntöttünk, hogy nem lacafacázunk tovább: mi bizony fülön csípjük a Mikulást! Ja, nem, rosszul mondom! Ha 1972, akkor nem Szent Miklósra vadásztunk, hanem az ő szocialista megfelelőjére, a feltehetően finn származású, világnézeti szempontból semleges Télapóra. Mivel mindketten ugyanabban a négyemeletes panelházban laktunk (Péter a másodikon, én a negyediken), ezért úgy döntöttünk, hogy a mi lakásunkban kell elkapnunk a Télapót, mivel az magasabban van, így amikor az ajándékokat hozza, hogy becsempéssze az ablakon, a repülő szánt a rénszarvasokkal egyetemben ott könnyebb lesz észrevenni.
Úgy sejtem, hogy a mi – egyébként jól kidolgozott tervünket – a szüleim leleplezhették, mivel hiába lopakodtunk, osonkodtunk a legnagyobb elővigyázatossággal az egyébként szűk és rövid előszobában, végül a kisszoba ablakába mégis úgy került ajándék, hogy egyikünk sem látta a Télapót.
Pedig mi akkor nagyon-nagyon vágytunk az igazi csodára!
Erről az igazi, olthatatlan gyermeki csodavárásról szól Csukás István mesejátéka, a Diótörőcske, amit a szerző színpadra írt, és aminek ősbemutatója épp most lesz a székesfehérvári Vörösmarty Színházban. A Móra Könyvkiadó merész vállalkozása, hogy könyv alakban is megjelentette a mesejátékot, színdarabot olvasni, felolvasni ugyanis nem könnyű, de remek családi móka kerekedhet ki belőle, ha például a családtagok elosztják egymás között a szerepeket.
Csukás István nagy mesemondó, ezzel minden olvasó ember tisztában van. Az ő és Lázár Ervin meséin nőttünk fel sokan, leghíresebb szereplőiket bárki fejből sorolja. A Diótörőcske szintén olyan mű, ami képes felejthetetlenné tenni önmagát és alkotóját.
A karácsony éjjel a csodák ideje, így nincs is mit ámulni azon, hogy ebben a mesejátékban a fenyőfa alatt maguk a játékok kelnek életre. Találkozhatunk Diótörőcske, Marcsibaba, Bohóc, Ólomkatona és Kéményseprő kedves figuráival, akik mind úgy érzik, hogy elfelejtették őket. Így aztán saját erejükből, és egymást segítve kászálódnak ki a dobozok, díszcsomagolások alól és válnak máris barátokká. Igaz, hogy a legtöbbjüknek van valami pici hibája vagy épp bosszantó tulajdonsága, hiszen a bohóc túlságosan röhögős, az ólomkatona biceg, a kéményseprő pedig a nagy magasságban megfázhatott, mert folyton tüsszög. Ez azonban egyáltalán nem zavar senkit a társaságban, sőt, mindettől még különlegesebbnek, értékesebbnek gondolják a másikat.
A kedves társaság mindjárt játékba is kezd. Diótörőcske vezérletével csapatot alkotnak, és megfogadják, hogy tűzön-vízen át segíteni fogják egymást, bármilyen veszedelem is támad rájuk. És mintha éppen ez a fogadalom hívná elő, megjelenik egy gyanús alak, aki a sötétben lopakodva cserkészi be őket! Nem más ő, mint a seregével közeledő Fekete király előreküldött kémje, aki azért jött, hogy kilesse a barátok birodalmát, a karácsonyfa környékét, amit természetesen el akar foglalni.
Csukás István mesejátéka a barátság, a hűség és a felhőtlen játék sziporkázó története. Miközben olvassuk, még ha várni is kell az ünnepekre, máris érezni lehet a sütemények illatát, látni a fenyőfa díszeinek csillanását, a béke és szeretet melengető ölelését. Ez a mese fergeteges játék, amiben semmi nem ijesztő, mert semmit nem kell túl komolyan venni – még önmagunkat sem! Igaz, hogy elrabolnak egy szakácsnét és a tejbegrízzel teli kondér is felrobban, a nevetés, a jókedv, a felhőtlen szórakozás mégis garantált, ami persze szintén nem csoda, hiszen ezt a történetet az egyik legnagyobb magyar mesélő, Csukás István ajándékozta nekünk.
Aki garantáltan karácsonyi hangulatra vágyik, az olvassa el ezt a könyvet!
