Ajándékoz egy puszit nekem, mert kértem. És mert nem esik nehezére. Mert jólesik neki. Mert örül, hogy megörvendeztethet vele.Hihetetlen összetett érzelmi skálán mozog ez az egy szál puszi.
Van egy mondat, amit tud értelmezni. Van egy kérés, amit tud teljesíteni. Van egy kérdés, amire tud válaszolni. És mindezt nem csak a szülői elfogultság mondatja velem, nem csak nagyon szeretném, ha már így lenne, ezért erre-arra rámondom, hogy már érti. Mert itt van egy… hát, tárgyi bizonyítéknak nem nevezhető, de… Hű, de bonyolult.
Szóval, ha azt mondom neki, adsz egy puszit? Jellegzetes félmosoly ül ki az arcára, odahajol, és elnyitott száját rányomja az arcomra.
A többi meg csak lila gőz.
Mert lehet, hogy megért ezt-azt, futás, futás, gyorsan, gyorsan, és akkor visítva-kacagva iszkol négykézláb a konyhakövön, de mindez csak hangutánzás. Rá lehet érezni, meg aztán hadarva is mondom, amire válaszképpen csak szaporázni lehet.
De mennyire elvont ez a kér(d)és: adsz egy puszit?
Egészen elképesztő, hogy ad. Ajándékoz egy puszit nekem, mert kértem. És mert nem esik nehezére. Mert jólesik neki. Mert örül, hogy megörvendeztethet vele. Hihetetlen összetett érzelmi skálán mozog ez az egy szál puszi. Arról nem is beszélve, hogy ebben már az is benne van, hogy én – aki nem Te vagyok –, adok neked – aki nem Én vagy – egy puszit. Vagyis egy pusziban csatolva, benne van az éntudat mint előfeltétel.
És most, hogy jobban belegondolok, nincs is honnan tudnia, mi az, hogy puszi. Addig nem mennék el, hogy látja apát, amint ad egy puszit anyának. És azt mondja akkor apa, csücsörítve, odahajolva, hogy puszi. És akkor ott megtörténik egy puszi. És Máté ezt látja. És még azt is látja, hogy mindkettejüknek jó. És ezt a jót szeretné ő is eljátszani, amikor kérésemre puszit nyom az arcomra. Bár ahogy méregeti Apát, még ezt sem tartanám kizártnak.
Már csak azért sem kizárt ez az eseményszerűség, mert máshonnan nem nagyon ismerheti a hangalakot. Hiszen amikor megpuszilom, nem hajtogatom neki, hogy ígypuszi, úgypuszi. Vagy legalábbis ritkán hangzik el. És sosem csücsörítve mondom, hanem rendesen. Mégis könnyedén hozzárendeli ehhez a jelölőhöz a jelöltet. Testi jelölt, odanyomja, nyálas, nem baj, finom.
A fogalmi nyelv kialakulásának első bizonyítéka egy puszi.
Arról ne
m is beszélve, hogy amiről itt szó van, nem kevesebb, mint az utánzás és az ismétlés, azaz a szocializációs folyamat első momentuma. Mert hiába rötyögök, buffantok, pittyogok, bürrögök neki, nem utánoz semmit. Néz rám, nagyvonalúan elnéző és jóságosan megbocsátó tekintettel, majd arisztokratikusan elfordítja a fejét. Ilyen ez az anya, nem baj, azért szeretjük. De hogy mit akar ezzel a rötyögő, buffantó, pittyogó stb. izével, azt nem kívánom feltárni, utánozni pedig még kevésbé. Elnézi nekem a hülyeségemet, úgymond.
De egy puszinak azonban már tétje van. Az már társas rítus. Én is adok, én is kapok, úgy és azért adom, ahogy és amiért kapom. Gyönyörű szociális játékba kezdtünk. És közben ki lehet mindent próbálni: szétrágja a konyhai törlőkendőt, majd egy hím oroszlán győzedelmes arckifejezésével ül a papírcafatok között. Állandó elmozdulásban van, élete állandó eleme a változás. Néha pedig felül a biciklijére, hogy öntudatosan belenézzen a jövőbe. A puszi megalapozta társas jövőbe.
A Babablog partnere: 
{jcomments on}
