Hartay Csabánál a szavak és a versek együvé tartozását nem az aktuális ihlet vagy valamilyen más lelki, „ad hoc” felgerjedés fogja össze, hanem a gondolat maga, mint alakzat. (Kántor Zsolt kritikája Hartay Csaba verseskötetéről)
(avagy az Extraszisztolé)
Hartay Csaba: A jövő régészei,
Palimpszeszt + Prae.hu, 2012. Budapest
„A zene megmaradt háznak. Ami megváltozott, az a ház organizációja és természete. Leibnizisták maradtunk, bár már nem akkordok fejezik ki világunkat vagy szövegünket. A hajtogatások, mint új borítékolások új manírját fedezzük fel, de leibnizisták maradunk, mert amiről szó van, mindig csak ez: behajtogatni, kihajtogatni, újrahajtogatni.” Gilles Deleuze írja ezeket A redő című tanulmányában a művészet és a művek megváltozott természetéről. A vers újfajta kohéziója (és konzisztenciája) az, ami Hartay Csaba legújabb verseiben is megfogott, mint olvasót. Gilles Deluze segített megérteni ezt a léptékváltást és András Sándor, aki róla írt[1], pont akkor, amikor a Jövő régészei című Hartay-kötetet olvasgattam. Akkor ugrott be, hogy a vers is megmaradt háznak, akár a zenemű. Az angol nagy Webster szótár szerint a kohézió: “molekuláris vonzódás, amely révén egy test részecskéi a tömeg egészében egyesülnek, akár hasonlóak, akár nem-hasonlóak.” A koherencia egyik jelentése viszont: “szisztematikus vagy metodikus kapcsolódás vagy kölcsönös viszony, különösen, amikor azt logikai elvek vezérlik”
Igen. Ez elmondható a Hartay versek hajszálvékony tartópilléreiről, gracilis szemantikai struktúráiról és a valóban régészeti fragmentumokként összeillesztett konstellációk tűpontos organizmusairól. Miként látszik ez? És mi módon működik ez a befogadói „megélés” égisze alatt? Ezekre a kérdésekre kíván recenzióm reflektálni. „Leülnék a túlvilági gátoldalon/ s észrevenném, hogy nincs szívem, nem sietek./ Ott ácsorogna mindenki, várakozás nélkül./ Olyan lenne, mint a nyolcvanas években,/ amikor lejöttek játszani a többiek,/ és senkinek sem volt órája, telefonja.” (Extraszisztolé)
Hartay Csabánál a szavak és a versek együvé tartozását nem az aktuális ihlet vagy valamilyen más lelki, „ad hoc” felgerjedés fogja össze, hanem a gondolat maga, mint alakzat. A mondatfűzés nála szisztematikus, de a megszokottól, kivétel nélkül, mindig eltér. Szemantikai építkezése így felettébb hatékony, leköti a versolvasó figyelmét, ugyanakkor megnyugtat, van kapaszkodója annak, aki követi a szerzőt a dekonstrukció létráján. Felkapja az ember a fejét: memorizálja és habzsolja a szöveget. A szórendből adódó nyomatékok és az ide-oda hintázó allúziók mellé ott van még a kontemplációs hajlam, ami a hétköznapi jelentésrétegeket „ledarálja”. Hartay nemcsak szerzője saját élettörténetének, hanem legjobb elbeszélője is. A nyelv kibeszéli, hogy miként szól bele a vers életünk folyásába. Vagyis azt, hogy nincsenek titkok, hanem pontos fogalmazás van és privát ítélő erő. Nincs áltatva a könyvet böngésző „fogyasztó”, hogy objektív leírásokkal van dolga, hanem ki van hajtogatva (és ha kell, össze van gyűrve) kellőképpen minden dolog, hogy meglássuk a fonákját és „bensőjének” redőit. „Ez nem depresszió. A nátha sem rák. Csupán tré a kedved./És mire felsorolod, hogy minek kéne örülni, megunod./A bölcsességre vársz? Kocsmázz inkább. Hallgass a pultnál./ Emberi sorsok helyett magánhiszti. Hogy mi lesz veled.” (Szállj le a boldogságról) Az ilyen mondatok után érezzük azt, hogy jobban értjük magunkat e lírai szöveg által, mint értettük eddig nélküle. Mert a kimondás Hartaynál a nyelv megtörténése. Új horizontban jelenik meg a megoldhatatlannak tetsző dilemma. Másféle kérdésként artikulálódik a bölcsesség fölvetődése, mint a történelem tankönyvekben. Rögtön megérthető alakban tárul fel a boldogság mibenléte.
A verseskötet címe: A jövő régészei, ugyancsak a kohézió-érzetet erősíti. „A két fogalom közötti szembefordítottsággal több szempontból előreutalásnak és egyben összefoglalásnak tűnik. Mintha a verseskötet egész atmoszféráját sűrítené, mintha azon egzisztenciálfilozófiai belátásnak a talajából nőne ki, mely szerint „még a szavak is: mint például a » zűrzavar «és »kimenetel«, teljesen fölöslegesek, nincs semmi, ami velük szembeállítható volna, s így már a megnevezés is felszámolja önmagát”[2] Krasznahorkai László és Bodor Ádám világa jut eszünkbe, ugyanakkor jó adag irónia könnyíti meg Hartaynál a kilátástalanság elviselését. Ebben pedig Parti Nagy Lajos és Kukorelly Endre verstechnikai eljárásait véljük fölfedezni. Mégsem a jól bevált és reprodukálható nyelvi játékok szintjén hasonlít hozzájuk, hanem filozófiájában, mélységében-élességében. „Megmaradt a nyár./ Nem volt minek elmúlnia./ Megmaradt,/ mégsem maradandó.” (Megmaradt)
Ugyanakkor a kötetcímben a megálmodott és a fetisizált jövő detronizálása munkál, egyszer úgyis vége van a jövőnek! Ezért kár úgy kezelni, mintha jobb esélyekkel kecsegtetne, mint például a korrekt módon lezárult múlt vagy a folyamatosan aktualizálható jelen. „Varrógépterem?/ Van, le vannak takarva a varrógépek./ Valami elszakad bennem is, ha belépek./ Társakat várok. Éjjel kiülök a lépcsőre.// Portás van?/ Hetvenkettőben halt meg, de hiszek benne./ Őriznie kell, ez volt a feladata./ csak táncolni nem merek./ Félek, megszólal a zene,/ és nem lesz erőm kinyomozni, honnan.” (A jövő régészei)
A három karcsú cikluson végighúzódó, búvópatakként föl-fölbukkanó Szemhunyások sorozat kitűnő darabjai jelzik, a könyv maga is megtervezett konstrukció. Összeszövi, összetartja a sok-sok szemhunyás, szempillantás a „látványt”. Bár darabokban hevernek, mégis egy „zenemű”, koherens, szerves darabjai, amelyek konzisztens egészet alkotnak. Legalább is, ha a kötetet egybe olvasva vesszük birtokba.”Kombájnt vezetek./ A vágóasztal bárányfelhőket zabál./ Megérett a távolság./ Aratható az égbolt.” „Ragadozó madarat rajzolok a táblára./ De inkább egy hattyú vagy kutya ez./ Annyi biztos, hogy fehér./ Egyre sötétülő.” „A mentőautóból előveszik a távcsövet./ A fehérköpenyesek megpróbálják/ újraéleszteni a holdat.” (Szemhunyások 1.) „A villamos tetején iskolás lányok utaznak./ A nevetgélést csak akkor hagyják abba,/ amikor egyiküket agyonvágja az áram.” „Az orvos kezembe adja a szívemet./ Nem dobog – mondom neki./ Dobjon bele pénzt – válaszolja.” (Szemhunyások 3.)
Hartay beszédmódja nem egy meglelt rétegnyelv, hanem a nyelv mássá válása, a főnyelv alváltozata, egy magával ragadó nyelv-delírium, új nyelvi vérvonal, ami kiszabadítja a szerzőt a domináns rendszerből, a mai zsinórmértékek ketrecéből, kánon-cellájából. Szívéből-lelkéből szól, de vállalja a párbeszédet mindenkori befogadójával. Nála megmaradt a vers háznak, zenének. S ennek a háznak a kulcsa nem egy rejtvény, hanem maga az olvasó.
Kántor Zsolt
