Nagy József: Az előadás iszonyú fizikai jelenlétet követel, 45 percig bírtuk

A Paso Doble című performansz 2006-ban keletkezett, ám ma is friss – kortalan, felkavaró, önironikus és mélyen filozofikus. Az egész világot bejáró képzőművészeti-mozgásszínházi előadásból az avignoni filmfesztiválon készítettek filmet, amelyet január 29-én a Trafó látogatói is megnézhetnek 20 órától (ingyenes előadás, de jegyvásárláshoz kötött).

Két férfi tör elő egy furcsán lüktető agyagtömbből, majd szorgos mozdulatokkal képpé, művészeti alkotássá formálják, saját testüket is felhasználva a folyton alakuló mű részeként. Ősi ábrák, formák keletkeznek a kezük alatt; az előkerülő félkész, puha edényekből ijesztő, folyamatosan változó maszkok lesznek, míg az egyik alkotó végső áldozatával visszatér a kiindulás csendje – de a teremtés létrejött, és mindez már megváltoztathatatlan.

A pénteki streamelőadásra készülve Nagy Józseffel, a nagy nemzetközi sikert aratott performansz egyik alkotójával beszélgettünk agyagról, anyagról, ősi művészetekről és arról, hogy hogyan fogadta egy egész afrikai falu a Paso Doblét.

A Paso Doble 2006-os előadás. Hogyan néz rá vissza most?

Elfogadom most is úgy, ahogy van. Nem szeretem visszanézni az előadásaim videóit, de ennél azt érzem, nézhető. Semmit nem változtatnék rajta. Ez ennyi idő után nagyon ritka eset. Volt például egy másik előadásom, A pekingi kacsa. Két éve felkértek a felújítására Ljubljanában, és én baráti alapon elvállaltam. De már amikor nekiláttunk, akkor éreztem, hogy nincs sok értelme a felújításnak. Végül teljesen átírtuk, így bemutatható előadás született.

Elképzelhető, hogy akkor a Paso Doblét is újra előveszik?

A Paso Doble esetében nem lehet szó felújításról, és nem lehet másnak sem átadni: ezt az előadást teljes egészében alkotótársam, Miquel Barceló művészetére írtuk. Három éve még vacilláltunk, felújítsuk-e, de elvetettük, mert iszonyatos fizikai jelenlétet követel. Iszonyú küzdelmet a súllyal. Az előadás körülbelül 45 percig tart, épp eddig bírtuk fizikailag. Fitten, teljesen beleállva. Rövidebb nem lehetett, mert egy ekkora agyagkép elkészítése ennyi időt vesz igénybe, de hosszabbra sem tervezhettük a fizikai tűrőképesség határai miatt.

Tehát bármennyire is szeretnénk fejben vagy szívben, életveszélyes lenne nekiállni. A három évvel ezelőtti felkérés végül szerencsére elmaradt, és mi nyugodtan lemondtunk róla. Vannak belőle felvételek, és ezek jól visszaadják, bár az élő előadást természetesen nem lehet helyettesíteni.

Miért nem lehet másnak átadni az előadást?

Annyira személyes, hogy senki más nem adhatja elő. Teljes egészében Barceló vizuális világát mutatja be, csak ő képes létrehozni.

Hogyan döntöttek az agyag mellett?

Barceló képzőművész, keramikus. Jártam a műtermében, és láttam, hogy milyen erős és nagy formátumú tárgyakat csinál. Ekkor ajánlottam, hogy próbáljuk meg valahogy színre vinni ezt a küszködést az agyaggal.

Az én múltamban is megjelenik az anyag… azaz agyag: Kanizsán, ahol felnőttem, van egy téglagyár. Gyerekkorom óta vonzódom ehhez az anyaghoz, sok emlékem van arról, ahogy az agyagban dagonyázunk.

Anyag, agyag… Talán nem véletlen a nyelvbotlás. Az egyik legősibb anyag ez a művészetben.

Igen. Mindketten szeretjük az őskori művészeteket – itt nem is annyira az agyagról van már szó, hanem a barlangokról, a pigmentekről, a koromról: ez a művészet születésének, a fontos rituáléknak a színtere, mágikus környezet. Már elképzelni is nagyon izgalmas, de ezeknek a helyeknek konkrétan is megtapasztalható a hihetetlen hatása. Franciaországban sok ilyen barlang van. Nemrég megint felfedeztek egy csodálatosat. Barcelót be is válogatták egy tudományos csapatba: művészeti szakértőként elemzi a barlangrajzokat. Kívülállókat nem engednek be, de megígérte, hogy engem valahogy becsempész majd.

Más közös munkán is gondolkodnak?

Barceló akvarellben is nagyon erős, felvetettük tehát, hogy ha valamiért nekiállnánk egy új performansznak, akkor vízzel vagy festékporral dolgoznánk. Még nem kezdtünk bele, de ha szó lenne róla, nem előadás lenne. Az akvarell esetében nagyon gyorsan kell dolgozni, ezt egyáltalán nem lehet egy előadáson belül bemutatni. És különben is mindenki a Paso Dobléhoz hasonlítaná. Ezért inkább azzal a gondolattal játszunk, hogy filmes formában dolgozzuk fel, vagy esetleg különböző helyszíneken rendezett kisebb akciók keretében.

A Paso Doble a bikaviadal lépéseit jelenti, illetve egyfajta spanyol táncot is. Honnan jött ez a cím?

Az előadás előtt nem sokkal találtuk ki, Avignonban. Addig nem volt címünk, a programban csak performanszként neveztük meg. Miquelnek pattant ki a fejéből. Ő nagyon szereti a bikaviadalokat. De nem akartuk megidézni, ami ott történik: egyedül az áldozat motívuma közös. Egész pontosan az én figurám az áldozat, és amikor Barceló karaktere megöl engem: ahogy belém döf, az megidézi a bikaviadalt.

Tánc volt ez az előadás?

Ma minden gesztust lehet táncnak értelmezni, ahogy a kortárs zenében is minden zörej zeneként fogható fel. De szerintem itt nincs szó táncról. A vizuális kép előállításáról és az ahhoz szükséges gesztusokról van szó.

Mi a harmóniát kerestük az egészben. Mondtam is Miquelnek, hogy neki minden mozdulata tökéletes, hiszen évtizedek során tökéletesítette őket: erre kell koncentrálnia a színpadon is, erre a természetességre. Inkább magamra kellett nagyon odafigyelni, hogy természetes legyen a mozgásom, hogy ne színészkedjem túl a dolgot. Hogy az agyaghoz tudjam igazítani.

Mennyit improvizáltak?

A performansz struktúráját nagyon precízen lefektettük előre, fontos volt, hogy térben és időben meg legyen tervezve a kompozíció, hogy legyen ritmusa. De a vizuális motívumokat variáltuk. Nem ugyanazt rajzoltuk fel az agyagra minden este, és a maszkok sem voltak ugyanazok.

Miből merítettek művészi inspirációt?

Nem nyitogattunk előképek felé, kizárólag Barceló vizuális világát használtuk fel. Bár én is grafikus vagyok, arról nem volt szó, hogy az én elképzeléseimet is beépítsük az előadásba. Nagyon sokat kellett dolgoznom azon, hogy amit bevések az agyagba, „barcelós” legyen. Kértem, hogy szóljon, ha esztétikailag nem tudja elfogadni a nyomokat, amelyeket hagytam. Folyton hozzá próbáltam igazítani magam. Én egy-egy hamis Barcelót készítettem, amelyekből azáltal, hogy ő is hozzátette a legvégén a maga részét, végül igazi Barcelók születtek.

A Paso Doble reflektál arra az időszakra, amelyben keletkezett?

Nem. Tudatosan időn kívülire terveztük, semmire nem reflektál.

Mennyire működik a performansz filmen?

A filmfelvétel pozitívuma, hogy nem titkol el semmit. Az előadás minden kis részlete megjelenik benne, és semmit sem másít meg a kamera. Negatívuma viszont, hogy a lényeget elveszi: azt az energiát, amit csak úgy lehet érezni, amikor élőben, közönség előtt zajlik egy előadás.

A filmváltozat végén visszatekerik a felvételt, és zárásként újra az érintetlen kezdeti állapot látható. Ezt  „visszacsinálást” az élő előadáson nem lehet megvalósítani. Melyik verziót érzi teljesebbnek?

Az előadás az igazi. Egyébként van olyan filmváltozat is, aminek nem tekerik vissza a végét.

Ebben azt mutatják meg, hogy hogyan variált Barceló az előadás legvégén, amikor fehér agyagporral fújt le mindent: volt, hogy baglyot, máskor valami őslényt rajzolt ki vele. Több előadás utolsó képét felvették, és ezeket a variációkat mutatták meg egymás után.

A visszatekerős filmváltozatban a film készítői döntöttek erről a befejezésről, ez nem a mi koncepciónk volt.

Sokfelé előadták a Paso Doblét. Mennyire volt más a közönség reakciója a különböző országokban?

Voltunk például Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban, Angliában, de Amerikában is. Nem nagyon volt különbség abban, ahogy a közönség fogadta a performanszot.

Volt viszont egy előadásunk Afrikában, Maliban. Itt nem volt egy fehér ember sem. Két falu lakossága jött el. Barceló éveken át ide járt festeni. Ez az előadás rendkívüli élmény volt – ahogy a színházba nem járó, szinte törzsi viszonyok között élő emberek reagáltak. Rengeteg gyerek volt, hallottuk az ujjongásukat.

De a lényegben, úgy tapasztaltuk, nincs különbség. Mindig éreztük, ahogy velünk lélegzik, velünk halad a közönség – Nyugat-Európában és Afrikában is.

Egyébként Nyugat-Európában is voltak gyerekek az előadáson, a végén odajöttek, és megkérdezték, hogy vihetnek-e az agyagból. Természetesen kaptak is.

Hogyan töltötte a pandémia hónapjait?

Csináltam egy új darabot. Nyáron még lehetett próbálni Franciaországban, maszkot sem kellett viselni. Szeptember elején fejeztük be a próbákat a nyolcfős táncos csoporttal, de a bemutatóra már nem kerülhetett sor: bezártak a színházak. Luxemburgban most készülnek a nyitásra, reméljük, ott talán be lehet mutatni hamarosan.

A járvány első hullámában tehát erre a darabra készültem, de a második hullám óta itthon vagyok: rengeteget olvasok, jegyzetelek, készülök egy lehetséges következő előadásra.

Külföldön francia művészként beszélnek Önről. Hol van otthon?

Egy-két éve megint Budapesten. Úgy döntöttem, ez lesz a székhelyem: így oldom meg a honvágy problémáját, és a nyelvi közeg is hiányzott. A szülőfalumba nem tudok visszamenni. Hosszú ideig azt hittem, igen, de nagyon megszoktam a városi közeget.

Egyébként Jugoszláviában születtem, szóval arrafelé is úgy érzik, hogy az ő emberük vagyok. És a francia mivoltom is igaz tulajdonképpen: negyven évig kint dolgoztam, francia állampolgár vagyok, francia koreográfusként indultam, de az interjúkban mindig elmondom, honnan jöttem. A franciák például idegen származású francia kollégaként emlegetnek.

De a francia művészi közeg rám annyira nem hatott, hogy jellemzővé váljon. A szellemiség, amit képviselek, Közép-Kelet-Európából jön. Ezt a mai napig vallom.

Megosztás: