A k2 Színház eredetileg tavasszal mutatta volna be Az algoritmus című előadását, ez végül átcsúszott őszre, legközelebb pedig november 5-én látható a darab a MU Színházban. Az előadásról, a mesterséges intelligenciáról, a digitálszexuális felvilágosítás mibenlétéről a k2 színház művészeti vezetőjével, Fábián Péter író-rendezővel beszélgettünk.
K2 Színház – Az algoritmus. Mu Színház, 2020. november 5.
Hogyan kezdődött Az algoritmus története?
A Dumaszínház keresett meg minket, és annyi volt az eredeti ötlet, hogy csináljunk közösen egy előadást a mesterséges intelligenciáról. Így kezdtünk el szkeccsjeleneteket, etűdöket írni Vinnai Andrással közösen, aki a Dumaszínház delegáltja volt ebben a koprodukcióban.
Olvastam, hogy az előadásra nyertetek pályázati pénzt is.
Ezzel kapcsolatban kicsit zavarban vagyok… ugyanis ez a pályázat nem létezik. Ez már a vicc része, hogy a nézők azt higgyék az előadás elején, hogy amire beülnek, az egy rendkívül komoly uniós támogatásnak köszönhető, és hogy mi valóban egy létező mesterséges intelligenciával dolgoztunk együtt. Ebből egyébként az előadás során elég hamar viccet csinálunk, úgyhogy hamar kiderül, hogy nem nyertünk erre több millió forintot.
Az elején általánosságban gondolkodtatok a mesterséges intelligenciáról, hogyan alakult ki ebből a mostani előadás?
Azon gondolkodtunk, hogy milyen változásokat hozhat a mesterséges intelligencia a hétköznapjainkban, hogyan alakítja át az életünket. Ennek a témának az abszurd, groteszk részére voltunk kíváncsiak: milyen érzés lehet például az, ha hazamegyek, és tudok beszélgetni a robotporszívómmal, aki többet tud rólam, mint én magamról? Aztán észrevettük, hogy a készülő jelenetek leginkább az emberi kapcsolatokról, a szexualitásról és az intimitásról szólnak, úgyhogy arra jöttünk rá, hogy ez az egyik legizgalmasabb aspektusa a dolognak. Ezért kezdtük el leszűkíteni az eredeti ötletet arra, hogy milyen szerepe lehet a szexualitásban a mesterséges intelligenciának. Ehhez azt is hozzá kell tennem, hogy innentől kezdve a mesterséges intelligencia csak ürüggyé vált, hogy beszélgessünk arról, hogy hogyan alakulnak át az emberi kapcsolatok.
Mondtad, hogy általában nem így álltok neki egy darabnak a k2 társulattal. Okozott ez meglepetéseket?
Általában mi történetekben gondolkodunk, és most az nem volt. Igazából nem ért minket hidegzuhanyként, mert nagyon izgalmas újfajta gondolkodást jelentett írás közben. Emellett az is szokatlan volt, hogy nem ketten írtunk Benkó Bencével, ahogyan egyébként szoktunk, hanem Vinnai András is csatlakozott hozzánk harmadikként. Három különböző stílust kellett összefésülnünk, néha érezhetőek is váltások a darabban.
A színlapon szerepel a Nadine név is. Jól sejtem, hogy ez az algoritmus neve?
Igen. Az a kerettörténetünk, hogy mi ezen a pályázaton nyertünk irgalmatlan sok pénzt, illetve ezt a mesterséges intelligenciát, amit színházban fel lehet használni. Írt helyettünk jeleneteket, irányítja a színészeket, akik egyébként nem is igazi színészek, hanem rájuk a megtévesztésig hasonlító robotok. Szóval mi csak megnyomunk egy gombot és már zajlik is az előadás, ezért hát nem hagyhattuk le a színlapról sem.
Manapság elég sokszor előkerül az a téma, hogy a mesterséges intelligencia milyen szerepet tölt be az életünket, minden irányban léteznek elég extrém elméletek. Ti hogyan látjátok ezt?
Nem foglalunk állást ebben a kérdésben. Pont abból fakad szerintem az egész dolognak az izgalma, hogy fel vannak dobva szélsőséges helyzetek, amiket a mesterséges intelligencia eredményezhet a mindennapjainkban, és a szereplőink erre reagálnak. Valaki elítélően áll ehhez hozzá, valaki meg úgy, hogy azért szívesen kipróbálná, gyakran ebből is erednek a konfliktusok a jelenetekben. Fontos azért hozzátenni, hogy nem moralizálunk, mi ezúttal inkább a kabaré irányából gondolkodtunk: visszatérő motívum például az, hogy mi történik akkor, ha egy párkapcsolatban valaki hazahoz egy szexrobotot abból a célból, hogy feldobja az ellaposodó szexuális életüket. A robot ugye nem ember, hanem egy tárgy, akkor végül is mi ezzel a baj? Elméletben semmi, de azért mégis érzünk egyfajta disszonanciát: csalódásokhoz és fájdalmakhoz vezethet, mi pedig azt kerestük, hogyan tudnak ezek a helyzetek még abszurdabbá válni.
Milyen tanulságokat vontatok le az első előadásból?
Azt mindenképpen, hogy nagyon kellenek ehhez a nézők. Az előadás során vannak részek, ahol felkínálunk interakciót, de persze fontos megjegyezni, hogy nem arról van szó, hogy abuzáljuk a nézőt, hanem csak lehetőség van arra, hogy párbeszédbe kerüljenek a robotokkal. Mivel ezt nem tudtuk elégszer kipróbálni, ezért az első előadás után azt éreztük, hogy ezen van még mit csiszolni, és kaptunk is visszajelzéseket, hogy valaki például miért nem mert megszólalni ebben a helyzetben. A másik egy sokkal tradicionálisabb dolog: mivel ez egy komédia, sokszor egész egyszerűen az szervezi a ritmusát, hogy melyik poén hogyan ül. Mi ezt hiába tervezzük meg előre, gyakran az előadás során derül ki, hogy melyik csattanó működik kevésbé, mint gondoltuk, máskor meg apró poénok szólnak akkorát, amire nem számítunk. Ezeknek a súlyozása a nézőkkel együtt alakul ki, ezért lenne jó sokat játszani, hogy még inkább tudjuk, mire kell kihegyezni jobban egy-egy jelenetet, vagy hol kell ritmust váltanunk.
Milyen hatást szeretnétek elérni ezzel az előadással?
Miközben a mulattatás nagyon fontos ebben a projektben, mégis van benne olyan szándékunk, hogy legyen valamiféle metajelentése a darabnak. Ebből a szempontból érdekes az, hogy a színészekkel végig azt játszatjuk, hogy ők robotok, ennek pedig vannak néha szélsőséges pillanatai, amikor őket nagyon kellemetlen helyzetbe hozzuk. A fikció szerint ők robotok, de nyilván hús-vér színészekkel történik olyasmi, ami nem biztos, hogy nekik már komfortos – gondolok itt például vetkőztetésre, fizikai atrocitásra. Ez társulaton belül nem szül feszültséget, mert ismerjük egymást és megvan a bizalom, de miközben valaki nézi az előadást, remélhetőleg felmerül a kérdés, hogy hol van abban a határ, hogy egy emberi testet robotként kezeljünk. Nézőként elfogadtam ugyan a fikciót, hogy akit látok, az nem Piti Emőke, hanem egy robot, de azért érdekes, hogy mi jut eszembe egy kellemetlen helyzet láttán. Elszégyellem magam? Elfogadom? Tennék valamit? Nem feltétlenül baj, ha ez nem fogalmazódik meg a nézőben, de bennünk volt ilyen szándék.
Feloldható ez?
Ez az egyik legizgalmasabb a színházban, hogy hol vannak az átjárások a valóság meg a színházi szerződés között. Engem nagyon izgat, hogy ez hogyan működik, de nem hiszem, hogy ezt fel kell oldani. Jó az, ha hagyjuk a nézőt gondolkodni és viszonyulni. Elfogadom, ha valaki úgy jön, hogy engem az illúzió érdekel, varázsoljanak el, de az is izgalmas, amikor valaki keresi az összefüggést a valósággal, és megmozgatják az új szempontok.
Hogyan néz ki az idei évadotok a K2 Színházzal?
Idén öt premierünk lett volna a társulattal, és az egyik előadásban szétszedtük a csapatot, így színészenként csak négy bemutató jutott volna. Ez kicsit tehermentesítette a csapatot, a járvány miatt azonban Az algoritmus átcsúszott az idei évadra, ami azt eredményezte, hogy iszonyatosan egymásra torlódtak a bemutatóink most. Úgyhogy elég nagy a hajtás, nehéz felvenni ezt a megfeszített munkatempót, főleg a tavaszi karantén nihilje után. Érzem, hogy kicsit túlvállaltuk magunkat, de ez egy körülmény, amivel meg kell küzdenünk. Tavaly az volt a terv, hogy kicsit csökkentjük a bemutatók számát, de az első félévünk most daráló lett, a második felében már nagyobb szünetek vannak.
A járvány miatt a tavaszi színházi szezon teljesen elmaradt, és az új évad sem teljesen zökkenőmentes a korlátozások miatt. Érzitek ennek a hosszútávú hatását?
Nagyon rossz érzés tapasztalni, hogy akkora bizonytalanság került a levegőbe, ami lehetetlenné teszi a tervezést, folyamatosan ott lebeg felettünk Damoklész kardja, hogy bezárnak-e a színházak, meg tudjuk-e tartani a bemutatót, el kell-e vonulni karanténba. Az algoritmus amúgy is elég rövid próbaidőszakában le kellett állnunk egy hétre, mert felmerült a társulatban a koronavírus gyanúja. Szerencsére végül nem lett probléma, de nem volt kellemes otthon ülve várni a teszteket. Emellett még egy olyan bizonytalansági faktor van, ami pluszban megnehezíti a munkát, ez pedig a kultúrpolitikai eseményekkel kapcsolatos: A színházi világot most egy olyan belső polgárháború sújtja, ami erősen beszivárog minden társulat mindennapjaiba. Kicsit azt érzem, hogy a legtöbb előadás arról szól, hogy legyen színház és kicsit háttérbe szorult, hogy miről van szó az adott darabban. Egyfelől felemelő látni, hogy az embereknek fontos, hogy legyen színház: eljönnek maszkban is, megtelik valahogy a nézőtér, de emellé furcsa érzés, mikor az kerül fókuszba, hogy az előadás egyáltalán megtörténik.
Hogyan látod az SZFE körüli történéseket?
A doktori iskola miatt még jogviszonyom van az SZFE-vel, szóval fél lábbal már kinn vagyok, de egy kicsit még ott is. Igazából a legnagyobb veszteség a sok egyéb mellett, hogy most nem tudja konstruktív vita tárgyát képezni az, hogy legyenek-e reformok a Színműn. Önmagában azzal egyet tudok érteni a tapasztalataim alapján, hogy érdemes lenne arról beszélni, hogy mit kellene fejleszteni és változtatni az egyetem működésében, de jelen helyzetben az az egy megoldás maradt, hogy zárjunk össze, mert most dózerolás jön, és nem az, hogy centiről centire végigvegyük, hogy mi változzon. Szóval most az van, hogy föl kell sorakozni és azt kell mondani, hogy eddig és ne tovább. A finomhangolások teljesen háttérbe szorulnak, mert ha én elkezdem kritizálni a színműt, akkor már rögtön a kormány pártján vagyok, ha pedig azt mondom, hogy itt minden rendben van, akkor is hazudok.
Évek óta kiemelten foglalkoztok a középiskolás korosztállyal, van nyári táborotok, tantermi előadásokat tartotok. Változatlan a lendület ezzel kapcsolatban?
Nem fogjuk abbahagyni, dacolva azzal, hogy iskolákba most nagyon nehéz tantermi előadásokat vinni. A nyári táborunkat szerencsére meg tudtuk tartani, addigra pont fellazultak a korlátozások. Annak idején két ok miatt kezdtünk bele: az egyik, hogy ezekben a táborokban nagyon jól érezték magukat a színészek, inspirálta őket, hogy találkoznak a középiskolás korosztállyal. A másik ok az volt, hogy a tantermi előadás az egyik legolcsóbb műfaj a világon: rettenetesen lényegre törő, nincs díszlet, nincs világítás, nincs jelmez, nem kell utaztatni semmit, egy személygépkocsiba befér három színész meg egy bőröndnyi dolog. Illetve az sem elhanyagolható, hogy nagyon sok sikerélmény kapcsolódik hozzá, inspirálóak a feldolgozó beszélgetések az előadások után. Reménykeltő, ahogyan ez a korosztály látja a világot, és izgalmas, hogy ők gyakran sokkal árnyaltabban látnak egy-egy problémát, mint mi. Arra büszkék vagyunk, hogy az összes tantermi előadásunk műsoron tudott maradni, az Antigonét például már három éve játsszuk, túl vagyunk a századik előadáson, és szerencsére a többire is van érdeklődés.
Említetted, hogy jelen helyzetben elég nehéz tervezni. Mi az, amit most célként ki tudtatok tűzni a társulattal?
Jövő évre az a cél, hogy szerezzünk egy játszóhelyet magunknak a K2 Színházzal, mert anélkül azt érezzük, hogy el fogunk veszni. Muszáj most már egy fix helyet találnunk, mert nagyon szétforgácsolja az erőinket az, hogy mindig a befogadóhelyekhez kell alkalmazkodni, mindamellett persze nagyon hálásak vagyunk nekik, mert elképesztően sokat segítettek nekünk az elmúlt években. Örülnénk, ha lenne egy állandóság a kiszámíthatatlanság keretein belül, úgyhogy jövőre erre fogunk törekedni, meg persze arra, hogy jó előadásokat csináljunk, de ez egy örök téma.
