Mind megtanultuk az antik mitológiából, hogy Orpheusz volt az első költő. Ő az, aki nemcsak alkotott, hanem mindenféle egyebet is cselekedett: például megpróbálta visszaszerezni asszonyát, Eurüdikét az alvilágból, gyönyörű dalával meglágyította még Hádész és Perszephoné szívét is, ám egy pillanatnyi gyengeség miatt végül mégsem hozhatta vissza a nőt az élők világába. Eurüdiké viszont? Ő legfeljebb annyit cselekszik ebben a történetben, hogy meghal, aztán várja, hogy megszabadítsák, ami még csak nem is sikerül.
Egy ilyen történet szinte sikít a kortárs feminista feldolgozásért, és szerencsére Elfriede Jelinek 2013-ban meg is alkotta a saját verzióját belőle. A közkeletű értelmezés szerint a fő inspiráció Jelinek házassága volt zenész férjével, Gottfried Hüngsberggel, ám az Árnyék (Eurüdiké mondja) című monodráma jócskán túlmutat Eurüdiké Orpheusszal való kapcsolatán. Eleve, önmagában is hatalmas dolog, hogy Eurüdiké sok ezer év után megszólalhat, és végre ő az, akinek a szemén keresztül látunk és értelmezünk.
A darab magyarországi ősbemutatójára hamarosan a Trafóban kerül sor Pető Kata főszereplésével. A kalandos keletkezéstörténetről, a szöveg fordításának különleges kihívásairól és a színpadra állítás folyamatairól a József Attila-díjas költő-író-műfordítót, Halasi Zoltánt kérdeztem, akinek a bravúros magyar szöveget köszönhetjük. (Itt egy részletet olvashatunk belőle, itt pedig egy videóban hallhatjuk.)
Úgy hallottam, a darabot Pető Kata látta Bécsben, majd ezután kérte meg Önt, hogy fordítsa le magyarra. Ön ismerte korábban a szöveget? Mi volt az első reakciója, amikor megkapta ezt a felkérést?
Nem ismertem a darabot, örültem a felkérésnek. Jelinek az a szerző, akitől az utóbbi tizenöt évben a legtöbbet tanultam. Bekapcsolt a nyugat-európai értelmiség kultúrjelenébe, összekötött a színházi hagyomány általa teremtett irányával, segített átgondolni a klasszikusokhoz fűződő viszonyomat. Ez egy szemléleti-esztétikai iskola, amitől íróként nagyon sokat kaptam.
Fordítás közben miképpen gondolt leginkább az Árnyékra? Inkább az epikus, a lírai, vagy már eleve a (mono)drámai elemekre koncentrált benne?
Én alapvetően költő vagyok, szerintem Jelinek is az, csak máshonnan jövünk. Az Árnyék egy önfelszabadítási folyamatot ábrázol: Eurüdíké (aki itt a nőt, az alkotó nőt, a „majdnem-férfit” példázza), miután kígyómarás következtében életét veszíti, végigmegy az önfelszámolás útján, végül gondolatban eljut a teljes megsemmisülésig: ez nem akármi, a buddhizmus, a hinduizmus is efféle irányt jelöl ki, csak hát Jelineknél minden ironikus, minden gellert kap: semmi sem azonos önmagával.
Szerintem ez a darab nem a shakespeare-i értelemben vett dráma, inkább egy misztérium-paródia, egy nagyon komoly én-paródia. Igen, monodramatikus játék, elejétől a végéig, a Beckett utáni nyugati színpadi individuum végjátéka. A vég játéka, mert hogy nincs tovább, nincs hova tovább, csak a teljes nemlét a szabadság, a darab szerint. Legalábbis egy nőnek.
Volt valami különleges nyelvi, szóhasználati, ritmikai kihívása a szövegnek?
Más sem volt ez a munka, mint nyelvi kihívás. Jelinek a német nézőt is próbára teszi a szójátékaival, hát még a magyar fordítót! Jelinek imádja, ha a szöveg oszcillál: ha nem egy, hanem minél több értelmű a jelentése. Ha, mint a zenében, felhangjai vannak. Nem kell mindent érteni, csak meg kell hallani, aztán tudat alatt hat tovább, végzi a maga felforgató tevékenységét. Elméletileg Jelinek fordíthatatlan, annyira nyelvből fakadó, annyira bele van ágyazva a Nyugat asszociációs világába. Csak ha az egész referenciarendszert vagy egy jó részét fogja már a fordító (mert például a tévéadásokat vagy az internetes oldalakat nem lehet), akkor képes átültetni Jelineket a magyar kultúrhagyományba, a magyar nyelvi jelenbe. Kellenek azért trükkök. Mit mondjak, erőteljesen megdolgoztattam az anyanyelvemet: mint cirkuszban a kígyónő, úgy hajlongott és vette néha a lába közé a fejét, így sétafikált a porondon.
Jelinek vendégszövegeket is szerepeltet. Mennyire volt nehéz ezekkel dolgozni? Például volt olyan, amit újra kellett fordítania, hogy szervesebben illeszkedjen a monodráma szövegébe?
Jelinek úgy fel tud pörgetni és meg tud billenteni idézeteket, hogy visszájukra fordul az értelmük, így aztán a bohózat szintjére hozza le az olyan szent értelmiségieket, mint Heidegger vagy Freud. Él is belőlük és vissza is él velük. De hát hol van nálunk ilyen szellemi ikon, akit az egész világ emleget? Ki ismer rá a szövegükre, kinek szólalnak meg ezek a színház padsoraiban? Ezért a darabbeli Heidegger- vagy Freud-betétek magyarul tompán kopognak, nincsenek felhangjaik, senkinek nem szólnak semmiről vagy ha mégis, alig néhány embernek valamiről. Ez a kulturális szakadék mindig próbatétel a fordítónak, pláne, mert Jelinek mindig játszik a szöveggel, mint macska az egérrel. Az Árnyékban ugyebár Ovidius a szövegalap (az Átváltozások versciklus Orpheus és Eurydike-je), és, igen, bármennyire szeretem is Devecserit mint eposz-fordítót, érzékelem, hogy klasszikus válla mögül időnként elsétált a Múzsa.
Az Ovidius-sorokat meg más német romantikus versrészletet (Uhland: A dalnok átka) én adaptáltam a darab szövetébe: azt hiszem, mindegyik szervesen hat. Külön szerencse, hogy Johnny Cash Ring of Fire című egykori slágere – ki emlékszik már rá? – még a fülemben volt, bár a Jelinek-szövegben németül hangzik el és nincs semmi fogódzó hozzá. Valahogy mégis beugrott nekem.
Az énekes sztárért rajongó tinik (a „groupie”-k) kórusait nem tudom, honnan vette Jelinek, ezekről a kiscsajokról (akik a történetben a menádokat alakítják, Orpheusz gyilkosait) Eurüdíké egyszerre féltékenyen és gyűlölködve, ugyanakkor mélységes megértéssel is szónokol: ezt a keményen és kétélűen obszcén szólamot én, akárcsak az egész darabot, megrímeltem. A kegyetlen tempó (a darab egyfajta crescendo a lét végétől a teljes nemlevésig) és az önpusztító kegyetlenség (Eurüdíké leszámol magával is) elviselhetőbb így, ebben a ritmikus, rímes formában: az eredetileg nekünk eléggé aritmiásan sodródó és a kifulladásig hajszolt szöveg ezáltal lélegzethez jut, ily módon a magyar nyelvű befogadást is „komfortosabbá” teszi – ez az én döntésem volt, Jelinek nem rímel, csak emlékeztet a versszerűségre, az ő szövegproporciói a többszólamúság törvényeinek engedelmeskednek.
Hogyan élte meg és kezelte férfi alkotóként, hogy – az európai kultúrtörténettel, így magával az eredeti Orpheusz-történettel is némileg szembemenve – itt eleve a nő szemszögéből konstruálódik meg például a férfi, és nem fordítva?
Nekem rendkívül sokat mond a másik nem tekintete, gondolkodása: nagyszerű, hogy költőként első kézből hallhatom (jó kis képzavar, mi?) a „Múzsa” saját verzióját a beérkezett férfi sikertörténetéről. (Érdekes lenne egyszer Balassit Losonczi Anna, Adyt Diósi Ödönné, a néma Múzsák nézőpontjából szemügyre venni.) Számomra nagy tanulság az, ahogy Jelinek – persze, tudom, kínjában, mert ez a lázadás eszköze – ugyanolyan közönséges és alpári szexidolt farag Orpheuszból, amilyent a bulvárlapok, bulvárkönyvek, bulvárműsorok és pornófilmek gyártanak – férfiszemmel – színésznőkből, énekesnőkből, manökenekből: igazi visszavágás ez, nagy bátorság kell hozzá és nagy szenvedély. Jelinek ezzel, hogy visszadobja a labdát, ötezeréves macsizmónknak megy neki elég durván: nem a férfiasságunknak, már ha van ilyenünk, hanem az üres, lapos uralkodni vágyásunknak. Ám a művészi eszközei a lehető legszubtilisebbek: kifordítja a férfi páncélkesztyűjét, tessék, nézzék, ez van belül, ilyen üres a figura.
A trafós előadásban hat férfi (gondolom, néma szerepben) alakítja Orpheuszt. Ők már a szöveg fordításakor “bele voltak tervezve” a darabba, vagy a rendező, Porogi Dorka döntötte el később, hogy az Árnyék milyen formában és kik által kerül színpadra?
Amennyire én tudom, a magyar előadás nem másol külföldieket, Pető Kata eleve monodramatikusan képzelte el a saját változatát. A külföldi előadásokban általában több színésznő alakítja a szerző alakmásait, „personáit”, szólamait. Nem láttam a magyar férfi szereplőket, egyelőre nincs képem arról, milyen megfontolásból multiplikálódtak itt az Orpheuszok. Most szombaton megyek próbára, akkor kiderül a koncepció. Jelinek mindenesetre híres arról, hogy szeret szabad kezet adni a rendezőjének. Bizakodom, hogy a magyar „szabad kezek”, az Árnyék megvalósítói sikerrel keltik életre a darab közegét, a holtak világát.
Jól sejtem, hogy ez lesz a darab magyarországi ősbemutatója? Milyen érzései, gondolatai vannak ezzel kapcsolatban?
Igen, már öt éve érlelődik a bemutató, értesüléseim szerint nem volt egyszerű tető alá hozni. A járvány semminek nem kedvez (hacsak az Amazon örvendetes vagyongyarapodását nem számítom ide), a színháznak meg egyenesen vészharang. Ennek ellenére remélem, lesznek nézők, és jól fogadják majd ezt az „Anti-Orpheuszt”. Meredek élmény lesz.
