Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
FEUILLETON
Balázs Imre József Dalszövegológia címmel írt esszét a dalszövegek elemzésének, értelmezésének lehetőségeiről.
„Az nyilvánvaló, hogy egy hiphop dalszöveg máshogyan és mástól lesz jó/működőképes, mint egy heavy metal dalszöveg vagy egy alternatív regiszterben működő szöveg. Fentebb azt mondtam, az értelmezések hangneméből olvasható ki elsősorban, hogy a tanári értelmezés nem veszi figyelembe az alternatív kódot, implicite tehát a kontextust. De mi volna az „alternativitás” szubkulturális jelölője? Amikor Lovasi Andrást arról kérdezik egy interjúban, hogy volt-e valami eltervezett például a Kispál és a Borz színpadi imázsában, akkor inkább negatív értelemben tartja ezt meghatározhatónak: hogyan nem kinézni. Aztán mégis eszébe jut egy „újraértelmezett”, ironikus viseletté tett bőrkabát. Ez azért is fontos, mert a téma nemzetközi szakirodalmában az alternativitást általában jellegzetes stilisztikai határátlépésekhez, transzgressziókhoz kötik. Mindenféle popzenei stílust lehet alighanem valamiféle bricolage-ként jellemezni, de az alternatív zenékben ez az elem hangsúlyosabb.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Hermann Veronika Szélmalomharcosok címmel írt kritikát Salman Rushdie Quichotte című regényéről.
„Már a szöveg elején megjelennek a Don Quijotén kívüli legfontosabb előképek, például a virtuális valóság egyfajta korai allegóriájaként értelmezhető Óz, a nagy varázsló, vagy a magának ugyancsak fiút képzelő és faragó Dzsepettó mester, Pinokkió nevelőapja. Ha van mágikus realizmus, úgy ez szürreális realizmus, amelyben jelentő és jelentett viszonyának teljes felbomlását látjuk: „Szótári szó vagyok, aminek eltörölték a jelentését.” (62.) A kortárs irodalomnak muszáj az eddig ismert világ széthullására reflektálnia, és ebben az irodalomtudománynak is követni kell, ha nem akarja, hogy elefántcsonttoronyban üldögélő széplelkek költséges hobbija legyen. Fogalmam sincs, hogy a Quichotte alkalmas-e arra, hogy valódi társadalomelméleti polémiákat fogalmazzon meg: ironikus módon az elbeszélő által írt Sam DuChamp pont ezzel a problémával szembesül Quichotte kalandjainak leírásakor, hogy ugyanis hiába a több évszázados irodalmi hagyomány, hiába a keleti és nyugati kulturális mintázat és a szellemes popkulturális parafrázisok, ha senkit nem érdekel az, amit állít.”
INTERJÚ
Én magát a műfajt szeretem – Dinyés Dániellel, a Szegedi Nemzeti Színház új zenei vezetőjével J. Győri László készített interjút.
„Dinyés Dániel zeneszerző, karmester, egyebek mellett színházak zenei vezetőjeként, színpadi zenék szerzőjeként vált ismertté. Működésének eddigi talán leglátványosabb sikere a zsúfolt házakat vonzó, roppant népszerű Operabeavató című sorozat, amelynek keretében kezdetben Ascher Tamás, később Göttinger Pál, valamint kitűnő énekesek társaságában egy-egy évadon át egy-egy operát elemeztek és állítottak színre – mint mondja: „statáriálisan” –, majd – ahogy ez például a Così fan tuttéval megtörtént – az évad végén a teljes mű is elhangzott. Ezek az estek immár évek óta minden alkalommal magukkal ragadják a közönséget, az emberek pedig, miközben ragyogóan szórakoznak, rengeteget megtudnak a műfajról és az adott darabról. Augusztustól kezdve a Szegedi Nemzeti Színház zenei vezetője.”
VERS
A versrovatban ezen a héten Gazdag Ági és Markó Béla versei kaptak helyet. Ízelítőül Markó Béla négy verse közül mutatjuk meg az egyiket:
Holdvilág
Nyaranta néha egy hónapra is ott hagytak
nagyanyáméknál falun, és mi tagadás,
nagyon jól éreztem magam, reggeltől estig
az unokatestvéreimmel voltam, mindenki
úgy tekintett rám, mint valami előkelő
idegenre, vagy nem is, inkább mint aki
hazajött és mégsem, mert közéjük tartoztam
félig-meddig, csakhogy nem ismerhettem
a hosszú téli estéket, csupán a rövid nyári
éjszakákat, igaz, korán le kellett feküdnünk,
nagyanyámék ugyanabban a szobában
aludtak, de még sokáig tettek-vettek, mi már
rendszerint rég álomba merültünk a nálam
négy évvel idősebb unokafivéremmel,
egyik éjszaka arra ébredtem, hogy kintről
bevilágít a hold, és az ablaknál háttal nekem,
derékig érő ezüstös hajjal, bokáig érő
hófehér hálóingben ott áll egy lány,
fésülködik, és közben egészen halkan
dúdol is, megigézve figyeltem, aztán
egy félfordulattal hátranézett, megérezte
talán, hogy nem alszom, a csodálatosan
fénylő hajzuhatagból egy öregasszony
ráncos arca bontakozott ki, mint vízesés
mögül egy érdes szikla, megrémültem,
erősen összeszorítottam a szememet,
nem akartam tudni, hogy fekete ruhás,
kontyos nagyanyámban lakik egy fiatal
lány. Hogy tulajdonképpen olyan. Olyan is.
Csak mostanában jut eszembe, hogy vajon
én is? Vajon bennem is? Valaki más is?
PRÓZA
Géczi János, Lévai Júlia Mira és Kőrössi P. József prózája.
Tárcatár: Kiss Tibor Noé.
Részlet Kőrössi P. József Zsákutca két irányból (A tolmács és Chira elvtárs) című írásából:
„Egyik kora reggel csörgött a telefon, a konyha és a bejárat közötti előszobában, a kisasztalon. Egyszerre nyitottunk rá a telefonra, a szobáink ajtaja nyitva maradt. Őt keresték. Az ő szobájából a román Szabad Európa szólt, az enyémből a magyar. A két hangot zavaró ismert zörgések, zörejek közös előszobánkban találkoztak velünk. Híreket mondtak, az egyik szobában Kádárt, a másikban Ceauşescut szidták igazságosan. Ettől kezdve nem csak a vásznak színéről, a cérna vastagságáról, meg a gombok milyenségéről, korhűségről és modernitásról beszélgettünk. A hátra maradt estéken, továbbra is kerülve a politikai aktualitásokat, a színház büféjében borozgattunk, vacsoráztunk is együtt.
Abban az évben választások voltak Romániában, a darab témája a választási csalások. Korrupció, vesztegetés, árulás. Mi sem természetesebb, hogy miközben mindenütt Európában, de még Ázsiában is elővették a darabot, Romániában az előadása elképzelhetetlen volt. A szolnoki előadás vidámra, vaskosra, és hogy ne mondjam: fergetegesre sikeredett, a mindig aktuális balkáni ízekkel leöntve, nekünk, magyaroknak is hitelesen üzent ezerkilencszáznyolcvannégyben.
A bemutató előtti főpróbákról elengedtek bennünket. Mind a ketten Pestre utaztunk, Dudu ismerkedik a magyar fővárossal, ahol azelőtt sohasem járt, én pedig magánéletemben próbáltam elrendezgetni azt, amit nem lehet.
Előtte a színház titkársága megkért, mondanék néhány nevet, akik Magyarországon kötődnek a román színházhoz, s akiket a legnagyobb román író bemutatójára érdemes Szolnokra hívni, különös tekintettel a kerek évfordulóra. Gondolkodjak protokollban is. Hogy adtam-e tippeket, ha igen, kiket, nem emlékszem, de arra igen, hogy jól összevitatkoztunk a színház titkárságvezetőjével. Vajon a követséget, a nagykövetet, a követségi titkárokat szabad-e meghívni? Nem tekintik-e provokációnak már magát az előadást is?”
FILM
Báron György Lóth Balázs Pesti balhé című filmjét elemezte mint a „látás nulla fokát”.
„A jószerivel elérhetetlen nulla fok – amit a magyar film az utóbbi években már többször megközelített – most a maga vegytiszta formájában ragyog fel előttünk. A neve: Pesti balhé. Ideális demonstrációs anyag igényesebb filmiskoláknak: mit és hogyan nem szabad csinálni. Száz perc, amelyben egyetlen értékelhető pillanat sincs, még véletlenül sem. Lóth Balázs rendező-forgatókönyvíró olyan tévedhetetlen kézzel képes rontani, ami már szinte tudás. Ritka képesség ez is.”
RÁDIÓ
Károlyi Csaba a Kossuth rádió Felfedező című műsoráról írt kritikát.
„Ugyanakkor a pártállami médiában sok tisztességes, szakmailag magas színvonalú próbálkozás van még ma is. A számomra hallgathatatlan politikai ámokfutások között található számos érdekes kulturális, tudományos, ismeretterjesztő, szórakoztató műsor. Ezek előtt és után sajnos olyan híreket mondanak, amelyek demokrata hazafiak számára több mint kínosak. Nagy dilemma, ilyenkor a becsületes műsorkészítő mit tegyen. Álljon föl, és legyen munkanélküli? Hódoljon be, és legyen megalkuvó?”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu
