Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
FEUILLETON
Csuhai István „le tudtad-e írni e leírhatatlan érzést” című esszéje köszönti a nyolcvan éves Tolnai Ottót.
„Kétségtelen, hogy Tolnai Ottó széles áradatú irodalmi megnyilvánulásaiban egy-egy részletesen leírt mozdulatnak, ismerős gesztusnak, egyszerű köznapi cselekedetnek (mint amilyen például egy járdaszakasz végigsöprése) a szokásosnál sokkal nagyobb akcentusa és jelentősége van, és ahogy haladunk az időben a nyolcvanadik születésnap felé, ez az akcentus és jelentőség, a kicsi, a „kis semmis” evidenciája mintha még tovább is növekedne nála, sajátos ellentmondásban a kinyomtatott életmű zavarba hozó terjedelmével. A nagyszabású formátlanságban megtalálni azt a bizonyos minimális, legkisebbre redukált formát, aminek viszont pontos jelentése és plasztikus konnotációja van: minden valószínűség szerint emiatt Tolnai Ottó a legszabadabb élő magyar író. És ebben, az ő szabadságában még azt a címben említett leírhatatlan érzést, ezer bolha összehangolt képtelen mozdulatát is világosan érzékeltetni lehet.”
KÖNYV
Darida Veronika Tolnai Ottó Titorelli faiskolája című kötetéről.
„Kezdetben volt a fű. Pontosabban: a fű nem-megrajzolása. Legalábbis Tolnai Ottó így kezdi Titorelli faiskolája című, 2017-es szentendrei kiállításának kommentárjaként írt Jegyzetek a nem-rajzolt rajzok, nem-festett festmények történetéhez című szövegét: „Régtől, mióta megvan a tanyánk, próbálkozom: nem-megrajzolni a füvet.”
INTERJÚ
„A reménnyel keresem a reményt” –
Gálfalvi György marosvásárhelyi íróval, szerkesztővel beszélget Demény Péter.
„Melegítőben fogad, kávéval, borral kínál a roskadásig rakott, összmagyar könyvespolcok között, ahol a Kriterion kiadványai mellett például a Magyarország felfedezése sorozat köteteit is megpillantom. Éppen új kötete jelent meg, amíg felkészülök, azt dedikálja. Gálfalvi György 1942-ben született Marosvásárhelyen, 1965-től a bukaresti Ifjúmunkás, 1970-től a marosvásárhelyi Igaz Szó munkatársa volt, majd annak utódjánál a Látónál dolgozott nyugdíjazásáig, 2008-ig, főszerkesztő-helyettesként, 1993-tól főszerkesztőként. Majdnem harminc éve járok ide, a tetőtérbe épített dolgozószobáját mégsem láttam eddig.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Csehy Zoltán A villamos hangja májusban című recenziója Villányi László Mindenek előtt című verseskötetéről szól.
„A legveszélyesebb kerti évszak a május. A május féktelen buzgalma a városig terjed: „Még a villamosnak is más hangja van májusban”. Május mindent áthangol, a májusok emlékezete, időkezelése, asszociativitása, vitalitása, sőt vállalt romantikája hatja át Villányi új verskötetét.”
KETTEN EGY ÚJ KÖNYVRŐL
Spiró György Malaccal teljes éveink című kötetéről két kritika született.
Weiss János: „Csak ne ez a dal […]”
„A középosztály látja az alatta tátongó szakadékot, tudja, hogy van vesztenivalója, és szorong. Ezért ki van éhezve a populista ideológiákra és az archaizáló magyarázatokra. Itt a kontextus nemzetközivé tágul, miközben megállunk az előtt a nagyon fontos kérdés előtt, hogy a XXI. század második évtizedében Magyarországon hogyan kerülhetett sor a horthysta és a kádárista ideológia „sikeres és nagyszabású” szintézisére.
Ötven év szomorú története. Egy generáció perspektívájából elbeszélve. A mai fiatalok csak bizakodhatnak benne: „csak [újabb ötven év múlva] ne ez a dal legyen”. (Cseh Tamás – Bereményi Géza: Tíz év múlva.)”
Klajkó Dániel: ,,Nekünk utat / Kelet mutat, /ezért ugat / ránk a Nyugat.”
„A címadó szöveg a könyv legszemélyesebb alkotása, ami látleletét adja az író egyetemi tanulmányainak és az Eötvös Collegiumban eltöltött koleszéveknek. A kötet leghosszabb egysége kiváló példája annak, hogyan lehet az iskolában szerzett személyes emlékekről bárminemű pátosz és nosztalgia nélkül beszélni. A szöveg egyszerre lenyomata a pálya eleji szárnypróbálgatásnak, a szervezkedő kulturális- és értelmiségi mozgolódásoknak, egzisztenciális lehetőségeknek, miközben azok kisiklásáról, lehetetlenségéről is beszél, és lefesti ezeknek a szervezkedéseknek az ideológiai terrénumban való bizonytalan működését is.”
VERS
A versrovatban ezen a héten Nagy Márta Júlia és Pénzes Tímea két-két verse kapott helyet, ezek közül Nagy Márta Júlia egyik versét idézzük:
Moira
Nyúlüregnyi kisszobában fon, most épp szerelmet.
Ablak festve a szobára, boltíves, rajta rét.
Talán a fűszál a fonala rostja,
talán felgombolyítja a rét szálait,
talán a halála ez a rokka,
talán az ablak maga az ég.
PRÓZA
Egressy Zoltán és Tóth Krisztina prózája.
Tárcatár: Grecsó Krisztián.
Részlet Tóth Krisztina Lépegető című írásából:
„Dr. Kreutzer a jegyzetei alapján úgy számolt, hogy a balesetnek legalább két éve kellett történnie. Tudni szerette volna, hogy hol tart ez az asszony a gyász folyamatában, mennyire stabil lelkileg, hogy valóban terhelhető-e, ahogyan állítja, és nem csak menekül egy másik, nehéznek feltételezett feladatba. Semmi szüksége nem volt olyanokra, akik a figyelmüket akarják elterelni valami szerintük hősies, erejüket meghaladó vállalással. Kiegyensúlyozott, elszánt emberekre vágyott, miközben tudta, hogy maga a munka kifejezetten vonzza majd az olyanokat, akik a saját feldolgozatlan problémáik, zavaros szorongásaik elől futnak egy olyan helyzetbe, ahol a szorongás végre körvonalat, sőt, bizonyos értelemben célt, nemest célt is kap majd.
Nemes cél! Finoman, féloldalasan elmosolyodott, végigsimított a bőrnotesz lapjain.
A nő nem válaszolt rögtön. Töprengett, mintha össze akarná szedni a gondolatait, mielőtt felel. A nyakán enyhén megereszkedett a bőr, amitől az áll vonala kissé fellazult, de még így is felidézhető volt az egykori arc harmonikus, kerekded vonala. A nyakában ezüstláncot viselt, a láncon pedig egy zománcozott, kék szívet, ami érdekesen rímelt a szemére.
Szép, kék szeme volt. Megtört, de szép.
Dr. Kreutzer várt. Ügyelnie kellet, hogy ne alakuljon ki valamiféle hamis egyezség, olyan látszat, mintha ez az asszony terápiába járna hozzá. Nem akarta, hogy rábízza magát, és most, a beállt csendben kicsit meg is bánta, hogy ilyen gyorsan, szinte mohón visszakérdezett a fiára.
– Rendet raktam – kezdte vontatottan a nő, és nem nézett fel, hanem valahová belülre figyelt. Apránként, szépen, mindenütt rendet csináltam.
Tulajdonképpen hetekig csak pakoltam, jártam körbe a lakásban. Külön a nyári, külön a téli ruháit. Mindenét. A cipőket, a régi kesztyűket. Úgy értem, az orkánkesztyűket. Olyanokat később nem hordott, de valahogy megmaradtak.
Annyi minden megmaradt.”
ZENE
Fáy Miklós Verdi Otellójáról írt, amely most a Sony gondozásában jelent meg lemezen.
„Nyomokban ez is egy Otello-felvétel, bár azt ma már nem engedheti meg a kiadó, hogy Otellót a címlapfotó kedvéért bekenjék bagarollal, Jonas Kaufmann-nak épp csak jó, egészséges színe van. A lemezhez kapcsolódó londoni előadásban még az sincs, őszes haj, fehér bőr. Egyelőre még nem találtak hozzá hasonló nemzetközi afrikai sztártenort, addig tessék használni a nézői fantáziát.”
KÉPZŐMŰVÉSZET
Sinkó István Képtörténetek címmel a Várfok Galéria kiállításáról írt.
„Különös és jó érzés úgy belépni egy kereskedelmi galéria ajtaján, hogy már a kiállítás címe elvonatkoztat. Mitől is? Attól a megszokott állapottól, hogy az adott kiállítás feltehetőleg a galéria egy művészének, vagy művészeinek bemutató évi rendes, kötelező tárlata, melynek során a látogató megnézheti a friss alkotásokat, meg az árakat, és dönthet; vásárol, vagy sem. Itt és most a Várfok Galériába lépve szembetűnővé válik a különbség, ez nem egy bemutató tárlat, nem képvásár, hanem valami más. A tárlat címe Rendkívüli művek, rendkívüli időkben illetve Tájvédelmi körzet. Tematikus kiállítás a galéria művészeinek munkáiból, „hozott anyagból” álló érdekes és különös anyag tárul a néző elé.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu
