Írta: Bagó Tünde
A trieri főutca még csöndes volt, amikor Klára és Feri letámasztotta a biciklijét a macskaköves úton. A többieknek még se hírük, se hamvuk nem volt, de ez máskor is így történt. Szerettek időben érkezni. Leültek egy padra és figyelték az ébredező várost.
– Mit gondolsz Péterről, Julcsi új barátjáról? – kérdezte Klára pár perc nézelődés után.
– Érdekes figura, hatalmas történelemtudása van, főleg itt a környékről, na de ő itt született, itt járt iskolába, s még a szakmája is ez.
– Ez igaz, de időnként az az érzésem, hogy felvág a tudásával. Úgy adja elő, mintha azt más nem tudhatná, amit ő.
– Nekem nem tűnt ilyennek. Én kifejezetten örülök, hogy velünk tart, mert biztos lesz néhány érdekes története.
Feri még a mondat végére sem ért, amikor a keresztutcában megjelent Zita és Sanyi, mögöttük pedig Julcsi és Péter is bekanyarodott. Együtt volt a csapat az indulásra. Négy nap kerékpárral a Mosel mentén északnak. Mindenki vén bicajos volt már, s minden évben csináltak egy háromnapos túrát a környéken, de most Péter javaslatára kibővítették négy napra és így egészen Eltz váráig felkerekezhetnek.
A pár nap tekerésben a baráti nevetések mellett a szabadságérzés és a komfortzónájuk határainak feszegetése volt a cél. Sátorban aludtak, patakban vagy folyóban fürödtek, szabad tűznél sütötték meg a vacsorájukat, s kikapcsolták a mobiljaikat.
Nem időztek sokat a Porta Nigra mögött, csak éppen üdvözölték egymást, s már indultak is, hogy letekerjék az első 30 km-es szakaszt.
A nap már magasan állt, amikor az első nagyobb megállót fújta Feri, a csapatkapitány. Neumagen-Dhronban a lehorgonyzott római borhajó másolata mellett szándékoztak pihenni egy kicsit, s itt Péter is rögtön kiélhette magát, ami a történelmi beszámolót illeti.
A fiúk csüngtek minden szaván, a lányok azonban inkább saját csevejkört alakítottak. Két óra pihenés, ebédelés és egy kis szundikálás után nekivágtak a nap utolsó etapjának, Piesportig, ahol keresnek majd egy alkalmas helyet az éjszakázásra.
A továbbindulásnál Klárának feltűnt, hogy Péter szinte minden megállónál és indulásnál belenéz az egyik oldaltáskájába. Eleinte csak azt gondolta, keres valamit, de egyre világosabb volt, hogy mindig ellenőrzi a tartalmát. – Mi lehet benne? – kíváncsiskodott magában Klára. A Mosel partjához értek, a domboldalon felfelé futó szőlőtőkék mint középkori páncélos lovagok álltak sorban, várva, hogy csatába indulhassanak. A látvány elfeledtette Klárával Péter táskájának rejtélyét.
Piesportban azzal kezdték, hogy megmártóztak a folyóban, s annyira megtetszett nekik a szabadstrand, hogy tábort vertek. Az esti tűz mellett az elmúlt évek bicajos túráin történteket emlegették fel: a nagy defekteket, a mosómedvét a sátorban. Miután a tűz már kialudt, mindannyian elnyúltak a fűben és kedvenc csillagképvadászat játékuknak hódoltak. Ebben Zita és Sanyi voltak a legjobbak, maguk között csillagszeműeknek is becézték őket a többiek.
Már mindenki nyugovóra tért, amikor Klára úgy döntött, hogy még elalvás előtt könnyít egyet a húgyhólyagján.
Visszafelé jött, amikor meglátta Pétert, aki az egyik bicaj mellett kuporgott és egy nagy könyvfélét lapozgatott. Csöndben közelebb ment és igyekezett kifürkészni, hogy mit is olvashat Julcsi barátja. Sajnos a hold nem hízott elég kövérre ezen az éjszakán, így csak azt látta, hogy egy bőrkötésű, vastag könyvről van szó. – Ez még ilyenkor is történelmi könyvet olvas – gondolta magában Klára és ellopakodott a sátrukig, anélkül, hogy megszólította volna Pétert.
A másnapi túrát korán indították, mert aznapra is harminc fok körüli meleget jósoltak a Mosel-völgyében. Bernkastel-Kuesben fújtak először pihenőt, mert ezt a favázas házakból álló várost mindenképpen szerették volna látni. Péter elmesélte, hogyan és miért terjedt el ez az építkezés errefelé, s azt is megtudták a kerékpárosok, hogy itt alapított kórházat Nicolaus Cusanus kardinális, filozófus, akinek tanai jóval meghaladták a korát.
Klára meglepődött Péter azon szófordulatán, „amikor legutoljára találkoztam a kardinálissal”. Nem tudta eldönteni, vajon ez csupán egy nagyképű szöveg, vagy a barátnőjük párja már azt hiszi, hogy a történelemben él. Szegény Julcsi, mindig sikerült kifognia a kicsit kattant pasasokat. A legutóbbi is, az a bogaras élelmiszermérnök, aki elhatározta, hogy ő találja fel a jövő kajáját, s aztán a nagy lendületében megmérgezte magát, hetekig kórházban kellett feküdnie.
Amikor továbbindultak, Zita Klára mellé tekert.
– Szerinted mi az a nagy bejelentés, amire Péter Eltz váránál készül? Megkéri Julcsi kezét?
Klára meglepődött.
– Hiszen csak most találkoztak!
– Hát, Péter tuti készül valamire Eltznél, hallottam, amikor mondta a fiúknak, hogy holnap időben kellene Eltzhez érnünk, hogy másnap reggel korán felmehessünk még a várba, mielőtt visszavonatozunk Trierbe.
Az utolsó szavakat már nagyon halkan mondta ki Zita, mert közben Péter melléjük ért, s továbbhajtott az előttük hajrázó párjához.
Hamarosan betekertek a híres városkapun Traben-Trarbachba, majd egy vendéglői vacsora után táborhelyet kerestek. A tűz körül Péter felvetette, hogy játsszanak kedvenc történelmi figuráikkal: mindenki válasszon egy ismert személyt, akinek a bőrébe bújik, és így beszélgessenek tovább. Remekül szórakoztak: egy körbe került Julius Caesar, Napóleon, Jeanne d’Arc, Mária Terézia, Zrínyi Ilona és III. Jakob von Eltz trieri választófejedelem. Az utóbbit Péteren kívül senki nem ismerte, Klára mégis elhitte, hogy pontosan ilyen lehetett annak idején a szigorú várúr. Péter (azaz Jakob) minden apró részletet elmesélt a váráról és Eltzről.
– Már harmincegy generáció óta ugyanannak a családnak a tulajdonában van. Ma is az első Eltzek leszármazottai birtokolják. Tudtátok?
A csapat másnap a moseli bortól és Jakob von Eltz történeteitől teljes kómában vágott neki az utolsó kerékpáros napnak.
Péter láthatóan végig ideges volt, a megállóknál mielőbb tovább akart indulni, alig lehetett rávenni, hogy tartsanak ebédszünetet Cochemnél. Folyamatosan ellenőrizte a táskáját. Klára most már tudni akarta, mit rejteget benne a férfi. Az ebédnél már nem bírta tovább, és amikor a fiúk elmentek sörért, Julcsi pedig vécére, rávette Zitát, hogy nézzenek bele a táskába.
– Mit látsz, mondd már! – érdeklődött a megfigyelői állásból Zita.
– Itt van az a bőrkötésű könyv… meg egy régi irat pecséttel és egy ékkövekkel kirakott tőr. Ezek nem mai darabok, Zita.
– Vigyázz, jön Julcsi, csukd be! – pisszegett Zita, mire Klára gyorsan lehajolt és úgy tett, mintha a cipőjét kötné.
– Hogy értetted, hogy nem mai darabok? – kérdezte tőle suttogva Zita.
– Úgy, hogy ilyet eddig csak múzeumban láttam. Nem tudom megmagyarázni, honnan, de tudom, hogy ezek a cuccok valóban régiek.
A fiúk is visszaértek, a csapat folytatta az utat.
Eltz előtt stratégiai megbeszélést tartottak, mert Péter azt javasolta, hogy a vár mellett az erdőben, egy régi parasztudvar mellett táborozzanak le. Igaz, hogy ott nem lehet tüzet gyújtani, de a hely reggel optimális lesz a vár bevételére. Mindenki beleegyezett, így a közeli Müdenben bevásároltak vacsorára, majd feltekertek a magaslatra, amit újdonsült barátjuk ajánlott. A nap már erősen a horizont felé tartott, mire letáboroztak. Ahogy besötétedett, mindenki elvonult a saját sátrába. Klára elmesélte Ferinek, hogy mit látott Péter táskájában, de párját nem érdekelte az eset, mondván, nyilván utánzatról van szó, Péter rajongása épp elég fanatikus ahhoz, hogy másolatot tartson történelmi tárgyakról. Feri elaludt – Klárának viszont nem sikerült, kibújt inkább a sátorból. A közelben volt egy kis kápolna, afelé tartott, szerencsére a Hold hízott egy keveset az elmúlt két napban, így világosabb volt az éjszaka.
Ahogy a lány a fák alatt sétált, zseblámpa fényére lett figyelmes.
Péter állt az úton.
Kezében az antik tárgyakat rejtő táska, vállán palást. A férfi elindult – bár a sötétben nem láthatta, pontosan Klára felé –, mire a lány elbújt a kápolna mögé.
Péter elhaladt mellette, tovább a várhoz vezető úton.
A lány követte.
Szerencsére egy kis szél kerekedett, így nem kellett annyira vigyáznia, hogy ne keltsen zajt. Péter egy magaslaton, ahonnan már egészen közelről látszott a vár, megállt, majd gyorsan továbbindult. A lány innen látta, hogy a várban fények vannak és a kapu előtti hídon lovasok, lovaskocsik gyülekeznek. Valami éjszakai program lenne? Miért nem szólt róla Péter? S miért megy oda? Klára a férfi után eredt.
A kapu előtti hídnál el kellett bújnia, mert látogatók tucatjai tolongtak a bejáratnál, s Klára nem kívánt feltűnést kelteni. Ekkor egy oldtimer autó hajtott a hídra, libériás sofőr vezette, a hátsó ülésen keménykalapos férfi ült.
Minden látogató korabeli ruhát viselt.
Pétert sajnos szem elől tévesztette, mert a férfi közben bement a várba, de Klára arra gondolt, vár egy kicsit, ha elkezdődik a rendezvény, akkor kisebb feltűnéssel juthat be. A kapu mellől fürkészte az elegáns vendégeket.
– Honnan szedtek elő ennyi korabeli cuccot? – mormogta. Legalább ezer évet öleltek át a felszerelések, öltözetek. Lovasok jöttek középkori ruhában, hintók címerekkel, egy Bentley a 20-as évekből, majd egy egészen új Karma Revero sportautó…
Amikor abbamaradt a látogatók érkezése, Klára közelebb merészkedett, besettenkedett a belső udvarra. Itt álldogáltak a vendégek – a lány Pétert nem látta. Elbújt egy méretes ágyú mellett. A mellette beszélgető emberek furcsán beszéltek németül – nem tájszólás volt, hanem régies nyelv, Klára nagynehezen hámozott ki egy-egy ismerős szót.
Erős hang hasított a levegőbe.
– Köszöntöm az eltzi család mind a harmincegy generációját idei találkozónkon!
Klára örvendezett, hogy egészen jól érti a férfit, amikor valaki hátulról megragadta. Egy nagydarab katona állt mögötte és mogorván kérdezett valamit, amit Klára nem értett. Mire kivette a férfi beszédéből, hogy egy levelet követel rajta, annak elfogyott a türelme és kirángatta a hídra, majd bezárta a várkaput.
A lány hanyatt-homlok menekült korábbi búvóhelyére.
Már majdnem meggyőzte magát, hogy az egészet csak álmodta és ideje visszaindulni a táborba, amikor megcsikordult a kapu zsanérja, majd Péter jelent meg egy középkori csuhás férfi társaságában.
– Nem vihetel ám innen kifelé semmit, Péter! – korholta a csuhás a férfit. – Hibáztál te, hogy elmúlt évben amaz tőrt elvitted. Meg kellett volna köszönnöd e hallatlan tudást, mit itt osztunk históriáról s dicsőségről, bölcsességről, mint a többi, te korodból jövő családtag teszi.
– Te korodból való? – Klára nem tudta, hogy jól érti-e, de ez nem a hasonló korú emberekre mondták, hanem a korszakokra.
– Most miért csináltok ebből ekkora ügyet, Heinrich? – kérdezte Péter.
– A szabály az szabály. Nyolcszáz esztendeje minden évben találkozunk itten, s ragaszkodunk a szabályainkhoz, mert ez ment meg minket a nyilvánosságtól. Amikor két esztendővel ezelébb magadhoz te vetted Nicolaus Cusanus kódexét, őseim forrongtak, majd azután Jakob von Eltz tőrje… Vissza kell adnod ezen ereklyéket, fiam.
Péter hosszasan tiltakozott és magyarázott, ám a Heinrich nevű középkori ember kötötte az ebet a karóhoz. Egyre jobban elmérgesedett a vita – Péter adta meg magát. Palástja alól elővette a könyvet és a tőrt, majd átnyújtotta a férfinak. Az megmarkolta a tőrt, hóna alá csapta a könyvet és mutatóujját Péter felé emelte.
– Nem vihetsz el a középkorból semmit a te korodba. Sajnálom, Péter! – Ezzel előrelépett. Penge villant a kezében.
Péter csodálkozva meredt rá. Szája elnyílt. Keze mellkasára vándorolt.
A csuhás kihúzta a tőrt Péter szívéből, majd a mélybe lökte a tántorgó férfit.
Klára majdnem felsikított a rémülettől, a szájára tapasztotta a kezét és csak bámulta a hidat.
Mire magához tért, a hídon már senki nem állt.
Klára a falnak támaszkodott. Remegő lábakkal emelkedett fel. Futásnak eredt, de a kápolnánál megtorpant.
Otthagyta Pétert.
A férfi talán még él, és akkor segítségre szorul. A rendőrség. Hívni kell a rendőrséget!
A lány visszarohant a sátrakhoz, felébresztette Ferit és elhadarta neki a látottakat. Feri nyugtatgatta, hogy álmodta az egészet, kérte, hogy feküdjön vissza, reggel majd meglátja, semmi baja nincs Péternek. Klára azonban ragaszkodott hozzá, hogy ébresszék fel a többieket. Elmondta nekik is, hogy mit látott, és amikor Julcsi közölte, hogy Péter valóban nincs a sátorban, akkor megdöbbentek. Elindultak a várhoz, de ott már síri csend honolt, a tornyok sötétségbe burkolóztak, a kapu zárva, sehol egy ember.
A fiúk zseblámpával levilágítottak a völgybe, de nem láttak semmit. Fél órán keresztül kiabálták Péter nevét, de választ nem kaptak. Hajnalodott, amikor úgy döntöttek, hogy kihívják a rendőrséget.
Reggel öt óra hat perckor a rendőrök megtalálták a vár tövében a férfi holttestét, szúrt sebbel a mellkasán. Klárát kikérdezték, személyleírást követeltek, és egyre bosszúsabbak lettek, amikor Klára ragaszkodott hozzá, hogy egy középkori gróf volt a tettes.
Péter gyilkosát sem találták meg soha.
Klára elhagyta az országot. Nem tudta, ki ez a Heinrich, és mi is történt ezen a forró júliusi éjszakán, de minél messzebb akart tőle kerülni.
Kanadáig menekült.
Sok év eltelt úgy, hogy alig-alig gondolt az eltzi rémálomra.
Aztán évekkel később Budapesten meglátott egy könyvet a Libri kirakatában: Az eltzi vár 31 generációjának titka.
Csak állt és nézte.
Elfordult, hogy maga mögött hagyja a múltat, de a könyv visszahúzta.
Klára odabiccentett a kötetnek.
– Na megállj, Heinrich!
