Csöngetésre ébredtem, de nem kellett kinyitni a kaput, mert a férfi már ott állt a nappaliban. Egy zacskó pénz volt nála, szandált, rövidnadrágot és fehér atlétát viselt. Azt mondta, a bankszámlánkról már leemelték a pénzt, ezért most arra kér, hogy a nálunk lévő készpénzt is adjuk át. Nem tudtam, mire képes még, ezért az összes pénzünket odaadtam.
Aztán felutaztam Budapestre, hogy beszédet mondjak egy tüntetésen. De hiába tátogtam a mikrofon előtt, a tegnapi hideg sörök miatt nem jött ki hang a torkomon, és különben is, reggel meghalt a háziorvosom.
Ahogy lejöttem a színpadról, piaci forgatagban találtam magam, ahol megjelent a fehér trikós férfi a pénzes zacskóval, és felszólított, hogy biztos azért vagyok a piacon, mert még akad nálam készpénz, amit sürgősen adjak át, ha jót akarok.
Úgy éreztem, most jött el a pillanat, és pofán vágom. Csakhogy a karjaim helyén szárnyak nőttek, és a rendkívüli maflás helyett csak megcirógattam az arcát.
Döntöttem, elhagyom ezt az országot, és szárnyaimmal a magasba emelkedtem, majd a nyugati határ felé vettem az irányt. Csakhogy a határon teljesen átlátszó üvegfalba ütköztem. Gondoltam, nem fognak ki rajtam, valahol csak van vége a falnak, és átrepülök rajta.
Emelkedtem és emelkedtem, de az üvegfalnak nem akart vége szakadni. Egyszer aztán mégis elértem a tetejére, de akkor már olyan magasan jártam, hogy parányi gömbnek láttam a Földet. Innen nézve nem volt értelme az üvegfal másik oldalának, és csak repültem és repültem a súlytalanság mámorában, a világűrt pedig betöltötte a soha el nem múló fűnyírógépek zaja.
Mikor mindezt elmondtam a feleségemnek, megsimogatta a fejem, mélyet sóhajtott, és azt mondta: örülök, hogy visszataláltál.
