A Kárpát-medencében zajló népvándorlás során eltérő kulturális hátterű csoportokból új, befogadó közösség alakult ki, amelyben a koponya torzításával jelezték a származást, az összetartozást és a társadalmi státuszt – mutattak rá az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Régészettudományi Intézetének vezetésével végzett legújabb régészeti, fizikai antropológiai és izotópos vizsgálatok.
A Kárpát-medencében a hun támadások következtében meginduló népmozgások többször is Pannonia népességének drasztikus átalakuláshoz vezettek. Közösségek szakadtak szét, és gyakran több különböző csoportból jöttek létre újak, amikor az újonnan érkezettek letelepedtek, és a megmaradt helyi népeséggel együtt új településeket hoztak létre.
A Tolna megyei Mözs-Icsei dűlő temetője 96 sírjával az 5. századi Pannonia egyik legnagyobb és legérdekesebb régészeti lelőhelye, ahol korábban már történtek vizsgálatok, ám mostanáig részletes, komplex elemzést nem végeztek a szakemberek.
A helyszínen különböző – más-más népcsoportra jellemző – temetkezési módok lelhetők fel, amely alapján a kutatók azt feltételezték, hogy eltérő kulturális hátterű csoportok éltek itt együtt – olvasható az ELTE hétfői beszámolójában. A kutatás során a régészeti leletek és jelenségek, a fizikai antropológiai adatok és az emberi csontmaradványokon mért izotópos vizsgálatok eredményeit a kutatók együttesen értékelték ki.
A különböző izotópokkal végzett vizsgálatok számos körülmény megállapítására alkalmasak. A stronciummal például kimutatható, hogy az egyén az adott geológiai környezetben helyi vagy idegen eredetű-e; a szén és a nitrogén izotópok pedig annak kiderítésében játszanak szerepet, hogy jellemzően növényi vagy állati eredetű táplálékot fogyasztott-e a vizsgált alany.
A mözsi temetőben elvégzett, személyes mobilitásra és táplálkozásra vonatkozó vizsgálatok eredményeit a kutatók összevetették a helyszínen feltárt régészeti jelenségekkel (például a temetkezési szokásokkal), melynek alapján több csoport is elkülöníthetővé vált.
„A temető alapítása nem helyben született, de feltehetően a környékről származó, pannoniai, késő római tradíciókat – mint például a téglasírok építése – folytató személyekhez köthető. Hozzájuk csatlakozott talán egy-két évtizeddel később egy származásában és kulturális hátterében is idegen, de feltehetően családosan együtt mozgó, nagyobb csoport, akik magukkal hozták az úgynevezett padmalyos sírok, valamint a mesterséges koponyatorzítás tradícióját”
– magyarázta a vizsgálat eredményeiről Vida Tivadar, az ELTE Bölcsészettudományi Kar Régészettudományi Intézet igazgatója.
Az együttélés során a következő generációban a koponyatorzítást már az egész közösség átvette, ez fejezte ki tagjainak összetartozását, hiszen a vizsgálat nyomán a helyi, romanizált lakossághoz tartozó gyerekek koponyáján is minden esetben megfigyelhetők voltak a nyomai.
A mesterséges koponyatorzításnak nevezett testmódosító eljárás Közép-Ázsia, illetve a Fekete-tenger menti sztyeppei régió irányából keleti népcsoportokkal érkezett a Kárpát-medencébe, és az 5. században – a hun korszakban és az azt követő évtizedekben – élte virágkorát. A régészeti leletek alapján úgy tűnik, hogy a szokást különböző származású és társadalmi státuszú egyének gyakorolták, széles körű elterjedésében a hun kori elit játszhatott fontos szerepet. A koponyák szándékos deformálását csecsemőkorban kezdték, fiú- és leány gyermekeknél egyaránt. A módszer lényege, hogy egy satuszerű kötéssel alakították, változtatták meg a fej formáját.
„A mesterséges koponyatorzítás eszköz a társadalmi identitás létrehozására és fenntartására, valamint rang, etnikai, családi vagy más csoportidentitás kifejezésére. A koponya formájának módosításában kifejezésre jutó kollektív identitás a hun korban alapot szolgáltathatott különböző kulturális és biológiai eredetű csoportok együttműködéséhez”
– magyarázta a kutatás vezetője.
A rendelkezésre álló adatok alapján egy rendkívül befogadó közösség képe rajzolódik ki, mely eltérő hátterű csoportok és személyek integrálására képes – állapítják meg a kutatók.
A Mözs-Icsei dűlő lelőhelyen feltárt, 5. századi közösség temetőjének részletes elemzéséből készített tanulmány a közelmúltban jelent meg a PloS ONE című folyóiratban.
