Koronavírus-napló 3. – Lazítás

Elég volt! – parancsolt magára ezen a márciusi reggelen, ahogy az előző rossz álmú éjszakák után kócos fejjel kikelt az ágyból. A félig behúzott sötétítőfüggöny közt beszűrődő fény madárcsicsergős napot ígért a csukott ablakokon és utcai kapun túl.

Mielőtt az élet döbbenetesen megállt egyik pillanatról a másikra, gyakran rátört a gondolat, hogy mindennek meg kellene adni a módját. A kávét vizespohár helyett a nászajándékba kapott herendi kávéscsészéből, a tejet komótosan valamelyik rendes fülesbögréből, és ne a dobozból igya ki sietségében. De nem tudta.

Mindig az a zsigerekbe ivódott rohanás, a francba…

Szerette volna a napjait csinos ruhát húzva, nejlonharisnyában és tűsarkú cipővel a lábán tölteni, legalábbis a tökéletesség hazug érzésével. Emlékezett, hogy pár évvel azelőtt Németországból hazatért barátnője próbálta rávenni az itthon élő anyját, Ibolyát a stílusos életre. Azt akarta, hogy az asszony a négyszáz négyzetméteres házban még a főzéshez is körömcipőt húzzon. Hiába. Ibolya nem adta be a derekát. A lánya meg csodálkozott rajta, pedig szerinte semmi más dolga nem lett volna, csak puccparádéban élvezni a napjait.

Mindegy is, az ő dolga…

Neki azonban tetszett az elgondolás, és elhatározta, hogy azután majd a legjobb ruháit húzza fel, de a hétköznapok többségében az csak akkor fordult elő, ha puccosabb ügyfelekkel találkozott. A munka, a rohanás, a bevásárlás, a telefonhívások, eleget tenni mindenkinek. A kiskosztüm a vállfán maradt, helyette legtöbbször a tízéves zöld nadrágot kapta ki a szekrényből.

Későn érő volt, és negyven éves kora után jött rá, nem a ruha tette azzá, amivé lett, és a mellkasát kopogtatta ott baloldalt finoman az ujjaival: hanem ami ott van, mélyen legbelül.

De azok a hírek… Már három hete, amikért még azt az átkozott tévékészüléket sem kell bekapcsolni, hogy az ember arcába vágódjanak. Elég a telefonon egy pöccintés és kattintás, ott a közösségi háló, ami okádja a világvége hangulatot. Az maga a legveszedelmesebb vírus, amely végül őt is lehúzta magával.

De valami belül mégis tiltakozott, hogy nem adja magát olyan könnyen. Ha már az üzletére rá se nyitják a kuncsaftok az ajtót, akkor home officeban keres tennivalót amíg akad, aztán majd talál otthon is eleget.

A szekrény elé állt, ami tömve volt ruhákkal, amelyeknek többségét máskor mindig csak átlapozta. Ezt nem… Ezt sem… Ezt majd… Egy megfelelő napon, egy megfelelő alkalommal fölveszi, gondolta. És legtöbbször a zöld nadrágért nyúlt, aminek megkoptak az élei a varrásnál, és egy ingért, aminek a hónaljából a halvány sárga foltot nem tudta semmivel kiszedni, de azért még jó volt. Otthonra vagy a magányos irodai munkára.

Miután lezuhanyozott, megfésülte és hullámokba rendezte a haját. Közben megállapította, hogy a világosbarna festett rész alól nemsokára kivirít majd az őszesbe hajló tő.

Nem baj, senki sem látja.

A szekrényből kiemelt egy sikamlós anyagú ruhát, és magára öltötte egy harisnyával. Arcára felkente a színezett arckrémet, szempillafestéket, kirúzsozta a száját. És befújta magát azzal a parfümmel, amit olyan nehezen tudott beszerezni, mert nem gyártották többé, ezért különleges alkalmakra tartogatta. Amilyen ritkán használta, még nyolcvanévesen is azt locsolhatja magára. Majd, alkalomadtán.

Végül belelépett a tűsarkú cipőbe, amitől már régen elszokott, és úgy billegett benne, mint egy kamaszodó lány, akinek először van ilyesmi a lábán. Olyan volt, mintha élete soha meg nem élt legnagyobb randijára készült volna. A férje közben belépett, gyanakvóan nézett rá, és élcelődve megkérdezte: fürödtél is? Aztán megrázta a fejét és kiment.

Ő pedig megfőzte a kávéját, és kitöltötte herendi porcelán csészébe. Végre.

Aztán gondolt egyet, és megemelte a tétet. A zsúrkocsiról felkapott egy üveget, mint Jockey Ewing felesége Samantha, és belelöttyintett egy kevés viszkit a kávéba. Megszagolta, és az őt körülvevő parfümfelhőtől nem érezte az alkohol szúrósságát, ezért rátöltött még.

Aztán magába szívta a gőzét, beleszürcsölt az ír kávéba, de eszébe jutott valami. Talán akad néhány szál cigaretta is, amit még akkor dugott el, amikor a férjének akart segíteni a dohányzásról leszokásban, és minden megkezdett dobozt, amit a nap végén talált a kabátzsebében, elrejtette a női cipős dobozokba.

Gyorsan talált is. Nagyon ritkán dohányzott, de most rágyújtott. Még a cigarettát is ügyetlenül tartotta az ujjai közt. Hagyta, hogy a füst szabadon áradjon szét a lakásban. Korábban ilyet sosem engedett meg senkinek.

Feltett a lemezjátszóra egy retro stílusú Paloma Faith lemezt, benyomta az ismétlő gombot, és hagyta, hadd szóljon a Do you want the truth or something beutiful?

És tényleg… az igazságot vagy valami szépet…? Aztán leemelt egy könyvet a polcról, és lefújta róla az évek porát. Visszament az asztalhoz hullámzó testtel a dal ritmusára lépkedve, és hamisan énekelve túlharsogva a hangszórót. Dú jú vant de truth… Közben kipillantott a máskor forgalmas, de most szinte kihalt szombati körútra.

Hosszan kortyolta a bivalyerős ír kávét, beleszívott a félig leégett cigarettába, és kinyitotta a könyvet. Aztán mámorosan felnevetett. Legalább éljünk, mielőtt mindnyájan meghalunk.

Pap Éva

Megosztás: