Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
INTERJÚ
A világ legszomorúbb embere – Egressy Zoltánnal beszélget Kácsor Zsolt.
„Amikor hosszú prózát írok, akkor hazamegyek a regénybe. Vár a magam teremtette világ” – mondja Egressy Zoltán, aki az ország legtöbbet játszott kortárs drámaírójaként az utóbbi tíz évben nyolc prózakötetet tett le az asztalra. Színházról, sikerről, önmenedzselésről és a Hold on című, legutóbbi könyvéről kérdeztük.
FEUILLETON
Orcsik Roland Az identitás hullavasútján címmel írt esszét.
„Ám a nemzet sokszínű, rétegzett, belefér a többségitől eltérő, azzal összefüggő kisebbségi identitás is. Éppen a nemzetek közötti kölcsönhatás adja a fejlődés dinamikáját. Végel László a miloševići nacionalizmus tombolásakor jegyezte le a következőt: „Ha oly sokan hivalkodnak a nemzeti hovatartozással, akkor a paradox kozmopolitizmussal, a keserű magányossággal rejtegessük őszinte, mély nemzeti érzéseinket.” (Levél szerb barátomhoz)
Jugoszlávia fölbomlásakor átéltem azt az identitásválságot, amely mindmáig meghatározza a világomat. Nem sírom vissza a korántsem makulátlan múltat. Ami jó volt belőle, azt érdemes továbbgondolni, méghozzá az emancipáció, a heterogenitás és a tőke bírálatának önigazgatási elveit immár európai kontextusban (vö.: Losoncz Alpár: A hatalom (nélküliség) horizontja). A jugoszláv bukás számomra világossá tette, az identitást a változásban érdemes megragadnom, ami nem egyenlő a „globálnyikok” (Tandori) szépen becsomagolt „mozgósítható állományával” (Heidegger).”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Károlyi Csaba Alul lenni sehol nem jó címmel írt kritikát Csabai László A vidék lelke című novelláskötetéről.
„Csabai László remek novellista. Az utóbbi időben két igazán kiváló novellaírót fedeztem föl magamnak azok közt, akik már sok kötetet kiadtak, Berta Ádám a másik. Csabai novellái komoly történelmi, szociológiai, helytörténeti anyagot mozgatnak. Nagyon ismeri a szerző a XX. század „vidéki” magyar történelmét, a beregi-nyírségi falusi világot, a kisvárosi atmoszférát és mindezen helyszínek sokféle szereplőjét, a kondásoktól a téeszelnökökig (ezek néha ugyanazok), a kisnyilasoktól a kiskommunistákig (néha ezek is ugyanazok), a kurváktól az újvállalkozó gengszterekig (ezek nem biztos, hogy ugyanazok). Realista alapozottságú, de esetenként játékosan fantasztikus történeteket kapunk, a hiteles mesékben remek párbeszédeket, és a tragikum néha gyorsan föloldódik a humorban.”
KETTEN EGY ÚJ KÖNYVRŐL
Hász Róbert Fábián Marcell és a táncoló halál című krimijéről ketten írtak:
Szilágyi Zsófia: Krimi a bácskai porban
„Hász Róbertnek az első Fábián Marcell-krimi volt a hetedik regénye: sokan mégis elsőkönyvesnek vélték a megjelenéskor, és ez jól mutatja az úgynevezett magasirodalom és a detektívregények „terjedési sebessége” közti különbséget. Bár tájékozatlanságra utalhat, hogy az olvasók egy része nem tud Hász korábbi műveiről, például azokról a történelmi regényeiről, amelyek megírásának tapasztalata nyilvánvalóan ott van a detektívregényei mögött is, mégis a könyvek dicséreteként is felfogható, hogy nem érződik rajtuk, valaki „leereszkedve”, máshonnan érkezve, a műfajt lekezelve írta meg ezeket a könyveket. És az első regény úgy érte meg a második kiadást, hogy nem volt a krimiknél annyira megszokott marketingeszközökkel, vérrel beborított borítóval, hangzatos szlogenekkel, bombasztikus címmel, óriásplakátokkal megtámogatva. El tudtam volna képzelni ugyan nagyobb hírverést is, annak viszont örülök, hogy ezekre a detektívregényekre nem került rá a „miért nincsen magyar krimi”, „ha van is magyar krimi, az miért történelmi” kérdések körül folytatott, egyre értelmetlenebb viták terhe. Kondor Vilmos, Baráth Katalin, Molnár T. Eszter, Mészöly Ágnes, Cserháti Éva (és a sort még folytatni lehet, ha nem is nagyon hosszan) már megmutatták, a magyar krimi létezik. Persze, jobb és rosszabb művekkel, de ez melyik műfajban van másképp?
Kálmán C. György: Másodszorra is
„Ha az író kénytelen óvatoskodni, újra bemutatni azokat a szereplőket, akiket az előző regényből már jól ismer az, aki azt olvasta (de teljesen ismeretlenek az új olvasó számára), s ugyanezt végig kell játszania a helyszínnel, újra meg kell teremtenie a hangnemet, bevezetni az elbeszélés módjába – vajon ugyanígy kellene-e eljárnia a kritikusnak, amikor csak a folytatásról szeretne szólni? Szerencsére azért könnyű a dolgunk. Hász új regénye nagyon ügyesen, csöppet sem zavaróan oldja meg a folytatás fent jelzett gondjait, talán még némi reklámot is csinál a korábbi kötetnek. Azoknak a szereplőknek, akik már a korábbi műben is benne voltak, csak gazdagodnak, összetettebbé válnak a jellemvonásaik, de nem kell semmit ismételni, a kisvárosban hamar kiismeri magát az is, aki először csöppen bele, és nem unja az sem, akit az elbeszélő másodszor kalauzol végig. Az új bűnügy(ek) csöppet sem hasonlítanak az előző(ek)re.”
VERS
A versrovatban Kállay Eszter, Tóth Krisztina és Tőzsér Árpád versei olvashatók. Kedvcsinálóként Tőzsér Árpád egyik versét közöljük:
A végső mérlegen
A lét zárvatermői lettünk,
ránk a tudásunk héja zárul,
s eljár az idő is felettünk –
Heidegger Carnappá zápul.
*
S már játszik a mérleg két nyelve –
e mérlegen mérik le majd,
hogy agyad, szíved mint képviselte
az eget, a földet s az emberi fajt.
*
Mikor e végső latra lépünk,
a testünk spontán dagad,
s bár önismeret csak – ennyi a létünk,
súlyosabbnak mutatod magad.
*
Túl sok bennünk a „hozott” halál,
s kevés a saját, a hites.
A mérleg csak kvantorokat talál,
s zavartan leáll: mi ez?
PRÓZA
Darvasi László, Gáspár Menyhért és Lévai Júlia Mira prózája.
Tárcatár: Beck Zoltán.
Részlet Darvasi László La Strada című írásából:
„Tíz perc lehetett a filmből, amikor áramszünet lett. Akkoriban még Rex-Balatinu tipusú géppel vetítettek. Amikor a moziteremben lekapcsolták a világítást, akárha vezényszóra történne, elszabadult a pokol. Üvöltöttek. Mindenki üvöltött, még én is, kislány hangon, sivítottam, mintha disznót ölnének. A szabadság ez volt, általában sötétben tört ki, de néhány másodpercperc után már a sorok közé világítottak a milicisták. Mindig volt belőlük vagy kettő. Kiemeltek két-három tagot, találomra. Valami tompán puffogott, gumibot. Elült a nyöszörgés, elfogytak a halk sikolyok. Aztán folytatták a vetítést, tessék. Többnyire orosz filmek futottak, az Arbaton lakó színész szenved a sztyeppén, mint Attila, hun nagykán harcosa. Román aranyfiúk, olasz és francia playboyok kavarogtak Florian Bán mozijában. A tenger! Nem a Fekete, hanem a Cote d’azur! Amikor a La strada vetítésén áramszünet lett, éppen nem voltak milicisták, és a mozigépész, Florin Bán kilépett vászon elé.”
TÁRLAT
György Péter írt a Derkó – 2019 című Műcsarnok-beli kiállításról.
„A kiállítók jelentős részének munkái egy imaginárius magasművészet normáit követik, amelyeknek semmi közük sem a kortárs populáris kultúrához, sem a kortárs társadalomhoz, sem a hazához, sem a nemzethez. Mindez nem azt jelenti, hogy ezeket a fiatal alkotókat, akik között számosan igazán figyelemreméltó teljesítményt nyújtanak jelen kiállításon is, ne foglalkoztatná mindaz, ami itt és most történik, ám úgy tűnik, hogy attól jelentős távolságot tartanak, így a belső emigráció, amely domináns magatartásukként követhető, sokszor igazán fegyelmezett, szűkszavú, pontosan végiggondolt absztrakcióhoz vezetett – elkerülhetetlenül.”
ZENE
Fáy Miklós lemezkritikája Maurizio Pollini új Beethoven-lemezéről szól.
„Az elv pedig az, hogy Maurizio Pollini, miután 1976-ban lemezt készített Beethoven utolsó három zongoraszonátájáról, negyvennégy évvel később megint nekiállt, és lemezt készített Beethoven utolsó három zongoraszonátájáról. Nem megnyerhető vállalkozás, az embernek elfáradnak az idegei, az izmai, az ízületei, nem fog olyan szépen szólni a hangszer, mint amikor még vidám, harminchat éves világsztár, de vannak egyéb szempontok is. Például az, hogy ezt a három utolsó szonátát Pollini többé-kevésbé folyamatosan a műsorán tartotta, együtt élte le velük az életét, változott róla a mondanivalója.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu
