A TÁP Színház egy hétvégére beköltözik a Trafóba: pénteken este a különböző magyar korrupciós történeteket egybegyúró Korrup Schőnt adják elő, szombaton pedig a Nagy Színészverseny látható. Az előadásokról a TÁP Színház alapítójával, Vajdai Vilmossal beszélgettünk.
2020. február 14.: Korrup Schőn. Rendező: Vajdai Vilmos.
2020. február 15.: Nagy Színészverseny
A Korrup Schőn című előadást 2014-ben a Transparency és a 444 által összegyűjtött hazai korrupciós sztorikból írtátok. Azóta eltelt pár év, mennyire változott a darab és a korrupció helyzete itthon?
Egyik sem igazán. A Korrup Schőn előtti évben rendeztem a Jövedelmező állás című darabot, amit hiába százötven éve írt Osztrovszkij, pontosan megfelel a mai helyzetnek, csak a nyelvezetén kellett kicsit igazítani. A korrupció örök, inkább csak annak a mértéke változott, Magyarországon pedig mindent átitat és megmérgez. Éppen ezért a darabban vannak javaslataink: például az, hogy lehessen adóztatni a korrupciót. Ha már úgyis kiirthatatlan, legalább történjen ellenőrzött körülmények között. Bizonyos mértékig a korrupció egyébként megérthető, pláne egy szocializmusból jött országnál, ahol annak idején minden a mutyin múlt. Nekem például pályakezdő színészként nagy szükségem lett volna egy telefonra, de ez csak úgy sikerült, hogy a mamám bement a tanácsba, és lefizette az illetékest. Ez így ment, tudta az ember, hogy kihez kell fordulni és mennyivel. Nehéz is lett volna ezt magunk mögött hagyni, és a hétköznapi mutyik szerepe talán csökkent is, viszont a nagy mutyik jelentősége felerősödött, ezt láttuk az elmúlt 30 évben az olajszőkítéstől a trafikokig. A darabot azért időről időre frissítjük: ha van valami újabb nagyszerű húzása a politikának, az azért bekerül, illetve a darab elég szabad nyelvezetű, úgyhogy a színészek is tudják alakítani a próbákon, ilyenkor is belekerülnek aktuális dolgok. A Korrup Schőn egyébként az egyik legjobb előadásunk, nagyon sokat lehet rajta nevetni, miközben elég szomorú, hogy így élünk.
A Korrup Schőn végén nem lehet tapsolni. A téma miatt éltél ezzel a megoldással?
Nem nagyon van mit tapsolni. A darabnak zenével van vége, de nem lesz egyre halkabb, ahogyan azt várná az ember, inkább hagyjuk, hadd járjon kicsit a néző agyában a dolog, és ez működik is. Ezeknek a színházi berögződéseknek a felbontásával több előadásunkban is kísérletezünk, a Minden Rossz Varietében például nem szabad tapsolni, csak fújolni lehet. Folyamatosan keresni kell az új utakat a színházban: a konvenciókon lehet, érdemes és kell is változtatni.
Ha egy kőszínházi előadásban a színész nem elégedett az aznapi teljesítményével, akkor mit érez taps közben?
Attól még elfogadja a tapsot. Régi közhely, hogy ne én élvezzem, hanem a néző, és egy színésszel időnként megesik, hogy úgy játszik végig egy előadást, hogy nem kifejezetten élvezi, de tudja, hogy ez kell a darabba. Az persze nem túl szerencsés, ha ez túl gyakran megtörténik.
Azt mondtad, hogy a korrupció örök és inkább a mértékével van a baj. Ha egy optimális szintre visszaszorulna itthon, akkor is lenne értelme játszani a darabot?
Attól még ez egy jó előadás, ami működik. Szeretem játszani és úgy látom, hogy közönsége is van, szinte mindig teltházzal megy. Még kormánypárti politikusokat is láttam a nézőtéren, bár lehet, hogy csak elhozta egy ismerősük. Régebben a darab végén beraktunk képeket éppen aktuális hülye politikusokról, de ezt később elhagytam, mert a korrupció nem kizárólag erre a kormányra jellemző, ugyanilyen erősen benne volt az előzőeknél is.
A Nagy Színészverseny szintén visszatérő est.
Ez a Minden Rossz Varietének egy mellékágaként indult. Ahogyan a Varietében, úgy ebben is kezdetben nagyjából a résztvevők háromnegyede kőszínházi színész volt, a többiek pedig független színházasok, illetve teljesen civil emberek, ez az arány mostanra teljesen megfordult. Ennek az előadásnak Ruszina Szabi az egyik atyja, többnyire ő találja ki a feladatokat, de most ismét csatlakozik hozzánk Schönberger Ádám, aki régi alkotótársam és a műsorvezetést is együtt csináltuk.
Egy ilyen előadásra mennyire lehet előre készülni?
A Minden Rossz Varieté egyik alapja az, hogy nem készülünk rá, csak annyira, hogy az előadás előtti hetekben találkozunk, ilyenkor mindenki hoz egy-egy számot vagy jelenetet, ezekből pedig kiválasztjuk a legrosszabbakat, ami a mi esetünkben a legműködőképesebbeket jelenti. Én amúgy nem kifejezetten szeretem az improvizatív színházat, de ez egy kicsit más: pici, szellemes színészi feladatok jönnek egymás után, némelyiket meg sem kell csinálni, mert már önmagában annyira vicces a feladat. Az egyik kedvencem például az a feladat, hogy a zsír jegyében születtél és a tutti-frutti az aszcendensed, erre például Roszik Hellának volt egy kitűnő megoldása.
Mit lehet tudni a verseny zsűrijéről?
Igyekszünk nagyon különböző embereket összeszedni: a régi alapzsűri tagjai Hegedűs D. Géza, Molnár Gál Péter, Karsai Gyuri, az EzüstHigany nevű TÁP-os fiú és egy nyúl voltak. A nyúlfej sajnos elveszett, úgyhogy itt is üzenem, hogy ha valaki tudja, hogy merre van, akkor legyen olyan kedves, jelentkezzen nálunk. Karsai Gyuri újra velünk lesz a zsűriben, ahogyan Artner Sisso, Székely Kriszta és Király Júlia, a Magyar Nemzeti Bank egykori alelnöke is és az elmaradhatatlan Ezüsthigany (Horváth Kálmán) is. Azt is el szoktuk dönteni előre, hogy ki nyerje a versenyt, őt pedig a zsűri egy része nyíltan támogatja, másoknak meg éppen próbálnak keresztbe tenni. Ennek az előadásnak fontos része a játék, és ez kicsit hiányzik most a működésünkből.
Mi jelenti az állandóságot a TÁP Színháznál?
A bizonytalanság. Azt csak az első 15 évben nem ismertük, amikor semmi pénzünk nem volt, így a nincstelenség volt csak biztos. Évekig a hatalom békén hagyta a független színházakat, hadd játszogassanak ott maguknak, most viszont folyamatos fenyegetés zajlik a független színházak felé, valószínűleg azért, mert ez a terület jelentősebb és észrevehetőbb lett az utóbbi időben. Ha minden pénzt kihúznak a független színházak alól, akkor nagyon sok ember elveszti a megélhetését, de attól még ez a terület nem szüntethető meg, nem hallgatható el, a harag viszont nőni fog. Ezeken a helyeken olyanok vannak, akik nem akarnak függeni a politikától, és/vagy nem kerültek/akartak bekerülni kőszínházba. Csak gyűlik az anyag a bombába, ami majd robbanni fog.
Mit tartogat az idei év a TÁP számára?
Az utóbbi években beindult az, hogy egyre többen kezdtek el a TÁP Színháznak rendezni, akik valamilyen módon idetartoznak, vagy itt akarják magukat kipróbálni. Erre gyakorlatilag az alapítás óta törekedtem, és elég nehezen sikerült elérnem. Sok pénzt nem tudunk adni, lehetőséget és teret viszont igen. Van a TÁP-nak egy ilyen virtuális magja, akik idetartozónak gondolják magukat, vagy mi idetartozónak gondoljuk őket, ilyen például Fekete Ádám, Laboda Kornél, Znajkay Zsófia, Göndör Laci, Egger Géza, akik most már persze többfelé dolgoznak, de azért ez megmaradt bázisuknak. Nálam most feltorlódott egy csomó minden, egyszerre kellene megcsinálnom több darabot is, ezen a hétvégén is lesz egy első bemutatóm.
Első bemutató?
Mi gyakran fázisbemutatókat tartunk a körülményekből adódóan: nincs olyan nálunk, mint egy kőszínháznál, hogy van 6-8 hét koncentrált munka egy előadásra. Kevesebb próbánk van, ezért gyakran elhúzódik az előkészület, nehezen fér bele a pályázati határidőbe, de mivel színházi közönség előtt már előadható, ezért megmutatjuk, hogy most hol állunk, milyen irányba megy a darab, az Odüsszeusznak például legalább 4-5 fázisa volt.
Milyen előadásokra készültök most?
A hétvégén mutatjuk be a Küllő Nóra című darabot, amit Ionesco Különórája alapján írt Mozsik Imre, akivel korábban is dolgoztam már többször, ő írta a Lö Csibészeket Jean-Paul Sartre Zárt tárgyalásából. A Küllő Nóra következő fázisa valamikor ősszel lesz, addig májusban lesz egy bemutatónk, itt egy filmrendezőlánnyal, Nagy Lilivel ugyanazt a darabot különböző szemszögből kétszer megrendezzük, aztán egy nagy fakanállal megkeverjük. Szeptemberben lesz A menedék bemutatója a Trafó-ban, aminek már volt egy kamaraszínházi előadása, ami elég jól sikerült, de azóta le is kellett cserélnünk néhány szereplőt, akik már nem érnek rá. Megyünk performanszot csinálni ide-oda, lesz a Dürer Kertben egy virtuális valóságunk a COA-val közösen. Márciusban Prágában rendezem a Jövedelmező állást, szóval elég sok minden van, csak ne kapjak infarktust. Illetve az infarktus még hagyján, mert az vagy elvisz, vagy rendbe raknak, inkább ne kapjak (ha lehet választani) sztrókot.
