Százhúsz éve, 1899. december 25-én született New Yorkban Humphrey Bogart Oscar-díjas amerikai színész, a filmtörténet egyik legnagyobb és legromantikusabb klasszikusának, a Casablancának sztárja.
Mivel karácsonykor látta meg a napvilágot, a stúdió így népszerűsítette:
„Egy ember, aki karácsonykor született, nem lehet olyan rossz, mint amilyennek a vásznon látszik.”
Ő maga azt terjesztette, hogy 1900 végén született, megint más források szerint a helyes dátum 1899. január 23. Sikeres sebészorvos apja nyomdokait követve a Yale Egyetem orvosi fakultására készült, előbb azonban a haditengerészetnél töltötte katonai szolgálatát. Itt „szerezte” jellegzetes mosolyát: dulakodás közben arcul ütötték, a felső ajkán maradt forradás miatt csak az alsó ajka tudott mosolyra húzódni.
Leszerelése után több szakmában is kipróbálta magát, 1920-ban lépett először színpadra és 1935-ig tucatnyi Broadway-produkcióban szerepelt. A kamera elé 1928-ban állt először, két évvel később a Felfelé a folyón című filmben már főszerepet osztottak rá. A Warner Stúdió heti 550 dolláros fizetéssel gengszterszerepekre szerződtette, visszaemlékezése szerint
„első 34 filmemben 12 alkalommal gyilkoltak meg, 12 alkalommal végeztek ki, 9 alkalommal szöktem meg a börtönből, több jelenetet játszottam a földön, haldokolva, mint a lábamon állva.”
A férfias megjelenésű, hideg tekintetű színész számára a negyvenes évek hozták meg az áttörést: bár a Magas Sierra című filmben ismét gengsztert játszott, ezúttal sikerült a közönség rokonszenvét elnyernie – talán mert az egyik forgatókönyvíró a legjobb barátja, John Huston rendező volt, aki aztán többször instruálta. „Bogie” (becenevét színészbarátjától, Spencer Tracytől kapta) 1941-ben A máltai sólyommal lett igazi sztár, az egyik első nagy film-noirban magánnyomozót alakított, akárcsak a Hosszú álom és a Gyanúba keveredve című alkotásokban is. Érdekesség, hogy a Raymond Chandler regényéből született Hosszú álom forgatókönyvének egyik társszerzője a későbbi irodalmi Nobel-díjas William Faulkner volt. E filmekben mindig akadt egy csinos nő, aki beleszeretett az ellenállhatatlan mosolyú főhősbe, vagy éppen akadályokat próbált gördíteni az összekuszált szálak kibogozása elé.
A filmtörténetbe Bogart az 1942-es Casablancával írta be végleg a nevét. A Kertész Mihály által rendezett fekete-fehér háborús románc mindent felvonultatott, ami a sikerhez kell: melodrámát, félelmet, romantikus szerelmet, háborút, vígjátéki elemeket és zenét. A Casablancát minden idők legjobb filmjei között emlegetik, megválasztották a legjobb szerelmi történetnek, vezeti a filmes szállóigék és a legemlékezetesebb csókok listáját, más filmesek (a többi közt Woody Allen) is idézik. A filmnek nemcsak rendezője volt magyar, hanem két magyar színész is játszott benne: a hamis útlevelekkel üzletelő Peter Lorre, azaz Lőrincz Péter és főpincérként Szőke Szakáll, azaz Gerő Jenő, a stáblistán S. K. Sakall néven. A forgatáson végig ügyelni kellett arra, hogy ne látszódjék: Ingrid Bergman, aki először nemet mondott a szerepre, magasabb partnerénél. A két főszereplő a való életben nem szívlelte egymást, a vásznon azonban tökéletes párost alkottak, olyannyira, hogy Bogart soros felesége is féltékeny lett. A Casablanca a nyolc Oscar-jelölésből a legjobb film, rendezés és forgatókönyv díját kapta meg, Bogart azonban üres kézzel távozott a gáláról.
Korda Zoltánnal háborús filmet forgatott (Szahara), a Hemingway nyomán készült Szegények és gazdagokban (Martinique) a nála huszonöt évvel fiatalabb, 19 éves Lauren Bacall volt a partnere. Egymásba szerettek, összeházasodtak, az addig nőcsábász és az alkoholt sem megvető színész élete negyedik felesége oldalán rendeződött, sőt, közel az ötvenhez apa is lett. Még a negyvenes években készült A Sierra Madre kincse és a Key Largo, amelyben utoljára szerepelt együtt Bacall-lal.
Az Oscar-díjat az első világháború kitörése idején játszódó Afrika királynőjében nyújtott alakításáért 1951-ben kapta meg, Katharine Hepburn partnereként. A Sirokkóban kalandor volt, majd 1954-ben három filmjét is bemutatták: a Zendülés a Caine hadihajón pszichopata tengerészkapitányaként harmadszor jelölték Oscarra, a Mezítlábas grófnőben Ava Gardner volt a partnere, a Sabrina című romantikus vígjátékban pedig a felejthetetlen Audrey Hepburn, és abban az évben a Time magazin címlapjára is felkerült. A félelem óráiban utoljára bújt gengszterszerepbe, utolsó, 1956-ban bemutatott filmjében (Annál súlyosabb a bukásuk) sportújságírót alakított, hangját már halála után szinkronizálták.
A láncdohányos színésznél 1955 végén az orvosok gégerákot diagnosztizáltak, és hiába műtötték meg 1956 márciusában, állapota egyre romlott, 36 kilóra soványodva halt meg 1957. január 14-én.
Bogart egész életét színészi pályafutásának rendelte alá, mintegy 80 filmben állt a kamera elé. Kiváló sakkjátékos volt, legszívesebben Bach és Debussy műveit hallgatta. A forgatásról soha nem késett, szerepeit mindig megtanulta, a közönség teljes kiszolgálására törekedett. Gúnyosnak vagy cinikusnak mondott mosolya, szigorú, mégis szomorú tekintete, az állandóan szája sarkában fityegő „mezítlábas” (Chesterfield) cigaretta, elegáns testtartása, elmaradhatatlan ballonkabátja és kalapja egy korszak ideáljává tette.
1997-ben bélyeget adtak ki tiszteletére, 1999-ben az Amerikai Filmintézet minden idők legjobb amerikai színészének nevezte, és posztumusz csillagot kapott a Hírességek sétányán. 2006-ban New Yorkban utcát neveztek el róla. Nevét a Bon Jovi együttes és Suzanne Vega is dalba foglalta, hét filmje került be a Kongresszusi Könyvtár Nemzeti Filmregiszterébe. A filmvásznon és a magánéletben is Borsalino kalapokat viselt, az ezeket gyártó olasz cég tiszteletére két Bogart-modellt is piacra dobott.
