Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
FEUILLETON
Keresztes Balázs Melville 200, avagy miért olvassuk a Moby Dicket? címmel írt esszét.
„Ebben a rövid cikkben aligha lehet orvosolni a magyar irodalmi élet említett adósságát. Minden, amit tehetünk, az csak néhány kedvcsináló érv felsorolása amellett, hogy miért olvassuk a Moby Dicket.
1) Ahab miatt – A regény tragikus főhőse, a fél lábát elvesztett, a fehér bálnát bosszúszomjasan üldöző Ahab kapitány az amerikai irodalom legemblematikusabb alakja. Ahab őrülete magasztos, démoni őrület, ahogy maga mondja „madness maddened”, mely megkérdőjelez minden bizonyosságot, kiforgat minden igazságot és ledönt minden bálványt: lázadó és átokverte Prométheusz és Jób egyszerre. Amikor az elsőtiszt Starbuck istenkáromlással vádolja, amiért megnyomorításáért egy „oktalan állaton” akar bosszút állni, ezt válaszolja: „Ne beszélj istenkáromlásról, ember; a napot is megütném, ha megsértene. Mert ha a nap megtehetné ezt, én megtehetném amazt; mindig minden játékban van valami becsületes, mivel a féltékenység uralkodik az egész teremtésen. De az a becsületes játék sem gazdám nekem, ember. Ki van felettem? Az igazságnak nincs határa.” Ahab a világirodalom legintenzívebb nietzsche-i alakja, aki a világ igazságával a sajátját helyezi szembe, és egyben leginkább emersoni is: mások véleménye, kétkedő tehetetlensége és félelme helyett saját önbizalma hajtja. Ebben megtestesítője annak a protestáns individuumeszménynek, amely belső meggyőződésében isteni kiválasztottságát ismeri fel. Ahab éppen emiatt hangsúlyosan amerikai hős, és benne kifejeződik minden, amit csodálunk, és amitől irtózunk Amerikában. Melville ismeri ezt a kettősséget, és az emersoni self-reliance felszabadító ígérete mellett annak veszélyeit is bemutatja: ha igazamat csak belső meggyőződésem legitimizálja, akkor szükségképpen konfliktusba keveredek azokkal, akik ezt (akár észérvekkel) megkérdőjelezik. Ez egy egymásnak feszülő világot eredményez, ahol az erő csak az erőből ért, és az erősebb akarat elnyomja a gyengébbet, ahogy Ahab is legénysége zsarnokává válik. Mindez karizmájának, de taktikázásának is köszönhető: Ahab Lucifer és Mephisto egyszerre, azok minden megnyerő és félelmetes tulajdonságával, akit nem lehet eleget tanulmányozni, ha meg akarjuk érteni a történelem (és napjaink) politikai erősembereinek pszichológiáját.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Darida Veronika Fájdalomírás címmel írt kritikát Marguerite Duras Fájdalom című könyvéről.
„Elmondani az elmondhatatlant, a testemlékezet nyomán feltámadó fizikai kín és a lelki traumát kísérő szégyenérzet ellenére is, erre a szinte lehetetlen kísérletre vállalkozik a huszadik század két kiemelkedően fontos memoárja, melyek egymás kiegészítő, személyes vallomások: Robert Antelme és Marguerite Duras (a Jelenkor Kiadónál egyidőben megjelenő) művei. Az egykori pár (1939 és 1947 között voltak házasok) fájdalomból született írásai révén a vészkorszak embertelen működését egyszerre látjuk a fogoly férfi és a rá várakozó nő szemszögéből.
Robert Antelme főműve Emberi fajtánk címmel (1972-ben, Szegő György fordításában) már megjelent, ezt dolgozta át (Csordás Gábor munkájaként) az immár Emberfaj című új kiadás. Antelme 1946-47 között írja meg regényét, a „lehetetlen beszéd” tanúságtételeként. „Alig kezdtünk mesélni, máris fulladoztunk. Nekünk magunknak is elképzelhetetlennek tűnt, amit mondani akartunk.” Azonban az „elképzelhetetlen” egyben a „legkényelmesebb szó”, mert hamis felmentést és nyugodt lelkiismeretet biztosít azoknak, akik ki akarnak térni a tanúskodás etikai parancsa alól. Antelme azonban – Primo Levihez, Tadeusz Borowskihoz, Paul Celanhoz, Jean Améryhez, Kertész Imréhez és még sokakhoz hasonlóan – nem keres felmentést, hanem megírja az „elképzelhetetlent”, a nyelv kifejezőképességét messze túllépő tapasztalatot, melynek elszenvedője volt. „Ebben a könyvben arról számolok be, amit átéltem. Borzalma nem apokaliptikus. Gandersheimban nem volt se gázkamra, se krematórium. Borzalma a sötétség, a teljes bizonytalanság, a magány, a szüntelen elnyomás, a lassú megsemmisülés volt. Harcunkat csakis az a szinte mindig magányos, elkeseredett vágy sarkallta, hogy mindvégig emberek maradjunk.”
ÉS-KVARTETT
Berta Ádám Nem attól vizes a hal című regényéről Deczki Saroltával, Szolláth Dáviddal és Visy Beatrixszel beszélgetett Károlyi Csaba 2019. november 27-én, szerdán az Írók Boltjában. A felvételt meg lehet nézni a jövő héttől a YouTube-on, az Írók Boltja csatornáján. Legközelebb január utolsó szerdáján Moesko Péter Megyünk haza című novelláskötetéről lesz szó.
VERS
A szám versrovatában ezen a héten Lázár Bence András és Mészáros Gábor versei olvashatók. Kedvcsinálóul itt Lázár Bence András egyik versét idézzük:
Egy másik történet
Az ünneplő gyermektömeg.
Aztán a hiányod. Ez így együtt
már lehetne a magyarázat is.
De nincs okom annak lenni, aki
egyszer csak elfelejt téged.
Inkább leszek a férfi, aki izgalmában
félrenyel és ettől sem lesz szerethető.
Mint lekaszált és felégetett tisztás
egy autóút szélén.
Hiszen végtére is két nap, és ugyanúgy
melegszik a levegő. És ugyanúgy
a hiányod.
De aztán, hogy melyik mozdulatodban
hagysz magamra, legyen egy másik
történet vége.
Az épülethez közeli tisztásról
még hallom a gyermekzsivajt.
PRÓZA
Kolozsi László, Légrádi Gergely és Vári Attila prózája szerepel a héten.
Tárcatár: Németh Gábor.
Részlet Vári Attila Összhangzattan című írásából:
„Ezt az unokatestvért akkor hozta szóba Nusika nagymama, a kölcsönös román-magyar sérelmek sorolgatása közben, amikor a Románság Tűzhelye Párt, sovén irredentizmusra hivatkozva feljelentette Ujj Benedeket, aki, szerintük fasiszta magyar himnusszal riogatja a románokat. Pedig szó sem volt ilyesmiről. Saját telkén olyan zenélő órát épített, amelynek harangjátéka után a toronyfülkében minden egész órában megjelent egy tárogatós, aki folytatva a tökéletesre hangolt harangok zenei frázisát, Hector Berlioz Rákóczi-indulójából játszott jól felismerhetően, aztán a Nagyságos Fejedelem is tett egy fordulatot a torony körül vitézei élén, s barátságosan integetett az utcáról bámuló népének.
Mielőtt a zenélő szerkezetet beépítette volna a mester, már akkor is látványosságnak számított a kertvárosi utcácska házsorai közül kimagasló torony. Igaz, akkor még csak a hatméteres rézzel burkolt toronysisakot láthatták valami furcsa törpe alapra ültetve. Ujj Benedek órásmester saroktelkén állt ez a különös építmény, amit minden városba látogató idegen megcsodált, olyan közel menve a drótháló-kerítéshez, hogy azon a ponton, ahonnan legjobban lehetett látni teljes terjedelmében a zöldpenész-színű toronyfélét, soha nem nőttek gyomok.”
ZENE
Csengery Kristóf a King’s Singers Zeneakadémián adott koncertjéről írt.
„Budapest mindig is nagyon szerette őket, a közönség minden koncertjükön az éppen esedékes hat énekes tenyeréből evett. A hangzás, az együttes jellege olykor leheletnyit változott, akadtak olyan koncertek, amelyeken úgy érezhettük, a pillanatnyi teljesítmény vagy az aktuálisan érvényesülő esztétikai ideál nem mindenben méltó a múlthoz. Az ötvenegy éves együttes pár napja Royal Blood (Királyi vér) címmel adott rendkívül igényesen összeállított tematikus hangversenyt a Zeneakadémián.”
ZENE
Fáy Miklós a napokban elhunyt Mariss Jansons karmesterről írt.
„Mariss Jansons november utolsó napján meghalt. Lehetett sejteni, hogy baj van, sok koncertet mondott le, összeesett a pódiumon, aztán az egész nyarat kihagyta, de ősszel újrakezdte. Eddig tartott az ereje.
A nagy karmesterek között talán Mariss Jansons volt a legügyesebben eltitkolt nagy. Volt ennek politikai oka is, amikor Karajan hívta maga mellé asszisztensnek, a szovjet hatóságok egyszerűen nem adták át az invitációt. Karajan nyilván csodálkozott, de talált magának másik alkalmas embert.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu
