Ha valami, akkor ez a téma minden nap szerepel a médiában: az európaiság, az EU jövője. A STEREO AKT és a Zimmertheater Tübingen közös előadása, a European Freaks – Üzenjünk Brüsszelnek! rendhagyó módon keresi a válaszokat a jelen problémáira. Boross Martin rendezése a nézők részvételére is fókuszál, és igyekszik előhívni a témával kapcsolatos meglátásaikat. A darab magyarországi premierjét a Trafóban tartják, magyar nyelven november 26-án, angolul pedig november 27-én látható. A rendezővel a részvételi színház progresszív jellegéről, módszereiről és az előadás sajátosságairól beszélgettünk.
Mit jelent számodra a részvételi színház?
Van olyan válfaja, ami a nézőket hozza helyzetbe, valamilyen interaktivitást vár el, tehát nem csupán belső aktivitásra buzdítja őket, így a jelenlétükön kívül a részvételük is szükséges az esemény megtörténéséhez. A European Freaks inkább a polgárok színpada elnevezésű (Bürgerbühne) vonulathoz áll közel, amiben civilek, hétköznapi emberek, szakértők vesznek részt a próbafolyamatban vagy az előadásban, vagy akár mindkettőben. Nálunk egy megkomponált, koreografikus, erősen vizuális rendszeren belül használunk olyan elemeket, ahol a résztvevők spontán megnyilvánulásai is az előadás részét képezik.
Ez azt jelenti, hogy a nézőket meg is szólaltatjátok az előadás során?
Őket is, de a lényeg a fókuszcsoportba jelentkező civilek. Ez az előadás egy színpadra alkalmazott fókuszcsoportos kísérlet, ami egy piackutatásban alkalmazott módszer, aminek segítségével állampolgárokon tesztelnek koncepciókat, márkákat, szlogeneket. Moderátor segítségével előkerülő spontán reakcióik visszajelzésként szolgálnak a döntéshozóknak, a márka tulajdonosainak. A fókuszcsoportos kutatás elhiteti az abban résztvevőkkel, hogy a kutatás ideje alatt ők a döntéshozók, náluk van az irányítás. A moderátorok az Eurohumanoidokat alakító színészeink lesznek, akiket a darab szerint arra képeztek ki, hogy európai állampolgárok segítségével kutassák az Európai Unió jövőjét. Az emberi tényezőt a fókuszcsoport képviseli az előadásban, tagjait egy workshop során vontuk be a közös munkába.
Mi a tapasztalatod, a magyarországi közönség mennyire nyitott erre a műfajra, hogyan fogadják?
Ha az előadás hiteles, húsbavágó, és valóban az ott ülő emberek problémáira reflektál és mindehhez jó módszereket alkalmaz, akkor nagyon sok konvencionális határt hajlandóak átlépni a nézők. Ha nem tud bizalmat kelteni, akkor viszont kevésbé lelkesen vesznek benne részt. Az előadás minőségi fokmérője az, hogy milyen a nézők hajlandósága a közreműködés tekintetében.
Produkciótok egy közös alkotómunka eredménye, amelyben partneretek a Zimmertheater Tübingen, beszéljünk a találkozásotokról.
Volt egy közös kollégánk, aki ennek a darabnak a dramaturgja, Thury Gábor. Tübingenben ismerték a munkánkat, és felmerült az együttműködés gondolata, de akkor még konkrét előadás nélkül. Később pályáztunk közösen ezzel a koncepcióval, és Tübingenben hoztuk létre az előadást ez év elején ottani lakosok részvételével. Ezután indult el nemzetközi útjára a darab, jártunk vele Londonban, és a közeljövőben Kolozsvárra és Karlsruhe-be is elvisszük.
A darab leírása szerint a szereplők, akik eurohumanoid robotok az EU 2.0 létrehozásán fáradoznak. Úgy tűnik, hogy a társulat nyitott arra, hogy fontos társadalmi problémákkal foglalkozzon, akár aktuálpolitikai kérdésekkel is.
Magyarország egyik legpolitikusabb színházának gondolom magunkat. Ez persze nem azt jelenti, hogy pártpolitikai témájú előadásokat csinálunk. A szűkebb és tágabb környezetünkben, közösségünkben betöltött szerepköreinket, felelősségünket állítja középpontba sok darabunk. Szinte minden produkciónk foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy mennyire vagyunk aktív alakítói az életünknek és a közügyeknek vagy inkább mindezek passzív nézői vagy elszenvedői. Az elmúlt években foglalkoztunk a hajléktalansággal, a nemek közti egyenlőtlenségekkel, periférián élő csoportokkal, korrupcióval és az állami propagandával is. Azt a típusú politikus közösségi színházat tartjuk hatékonynak, ami nem egy összekacsintó egyetértést vár el a nézőtől. Ez már nem a kettős beszéd korszaka kell hogy legyen, mint a szocializmusban. Manapság, mikor a véleményünk felvállalásával mindenki aktivistává válhat inkább a saját szerepünkről, a döntés szabadságáról és a szabadsággal járó felelősségről gondolkodunk.
Az EU aktuális kérdései, a migráció, a költségvetés, a bővítés, a BREXIT megjelennek-e az előadásotokban és milyen vonatkozásban?
Inkább egy közös identitás keresése a fő fókusz. Nem annyira technikai, illetve intézményi jellegű kérdésekről szól a darab, inkább arról, hogy mik a félelmeink, mik a bűneink, milyen dolgok foglalkoztatnak minket, és arról, hogy ezek inkább szétválasztanak vagy összekovácsolnak minket. Az európaiság személyes és egzisztenciális jellegű aspektusát nézzük.
Állást foglal-e a darab ezekben a kérdésekben vagy mindig az aktuális nézői fókuszcsoporton múlik az, hogy végül milyen álláspont alakítható ki ezekben a témákban?
Az előadás csak abban a tekintetben foglal állást, hogy az általunk felkínált forma által amellett teszünk hitet, hogy vállalni kell a véleményünket akár vita vagy konfliktus árán is, és mindenkinek a felelőssége kell legyen, hogy legyenek olyan asztalok – ezek az előadás fontos motívumai amúgy -, ami köré leülnek az emberek és megpróbálnak fontos kérdésekben dűlőre jutni. Ettől lesz workshop vagy konferencia hangulata az előadásnak, és azok a nézők, akik olyan asztalhoz ülnek, ahol a résztvevők megszólalnak, nagyobb felelősséget, ugyanakkor nagyobb privilégiumokat is kapnak. Szembenéznek azzal, hogy milyen európai jövő előtt állunk, és vannak-e közös vízióink.
A részvételi színház műfaja egyedi vállalkozásnak tűnik a magyar színházi térben.
Gyakran panaszkodom a kollégáimnak arra, hogy kicsi a konkurenciánk abban a formanyelvben és színházeszményben, amelyben gondolkodunk. Kevés színházi formációt látok nem csak a részvételi, de a politikus színház, dokumentum alapú színház, helyszín-specifikus színház és új dramaturgiákkal dolgozó előadások terén is. Természetesen mindegyikre van példa, de egy olyan közegben, ahol arányaiban ötször ennyi színház vállal fel ilyen esztétikákat, ott a közönség és a színházi szakmai közbeszéd is hamarabb felveszi a ritmust, és tágul a látóköre. A magyar közönség és a színházcsinálók ezt most még nagyon erőteljesen csak tanulják. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy ez nem úgy van, hogy eldöntöm, hogy én akarok csinálni egy részvételi színházi előadást. Ez egy ugyanúgy megtanulandó, elsajátítandó formanyelv, mint ahogyan meg kell tanulni, hogy hogyan kell Csehovot rendezni.
Beszéljünk a darab akusztikus és vizuális világáról, a leírásból úgy tűnik, ez fontos alkotóeleme a bemutatónak.
Az előadás egyik különlegessége, hogy egy animátor a színpadon élőben rajzolja azt, amit a fókuszcsoport tagjai mondanak. Ez kifejezetten spontán és attraktív, különleges technika. A hang élő, interaktív hangdesign, ami lehetővé teszi azt, hogy azokat a hangokat, amelyeket az előadás közben veszünk fel, belekerüljenek egy olyan hangmontázsba, amit még aznap este visszajátszunk a nézőknek. A hangi világ sokban hozzájárul ahhoz, hogy ez egy klub hangulatú előadás, és ne egy szigorú, hierarchikus, frontális helyzet legyen.
A Bánkitó Fesztiválon debütált a darab, ez lesz a premier. Milyen volt a fogadtatás, és ott milyen tanulságokat lehetett levonni a darab témájával kapcsolatosan?
Nagyon különleges volt a helyszín miatt, fesztiválkörnyezetben játszottuk, helyi bánki lakosok voltak a fókuszcsoport tagjai, többek között a polgármester is. Az emberek csodálkozással vegyes várakozással fogadták, amikor felkerültek a civilek a színpadra. Aktívak voltak, de nem volt konfrontatív a helyzet, hiszen a fesztiválközönség mindig nagyjából egyívású emberekből tevődik össze. Az előadás egyébként könnyed szerkezetű és nem kíván fegyelmezett nézői szemléletet.
Mennyire van nehéz dolga ma Magyarországon egy olyan társulatnak, amely újító módszereket alkalmaz és aktuális társadalmi problémák kérdéseivel foglalkozik a színházban? Van-e ennek valami kockázata, és ha igen, akkor miért érdemes ezt mégis vállalni?
Ért már hátrány minket azzal kapcsolatosan, hogy milyen tematikájúak az előadásaink. Óvatosságot érzek az egész szakmában, ami leginkább öncenzúra jellegű. Összességében az az őszinte tapasztalatom, hogy nem születnek olyan hangos, botrányos előadások, amik kellőképpen fájnának a hatalomnak. Ezért az könnyen megteheti, hogy egyszerűen nem hallja meg ezeket a hangokat. Nem a tiltás a kockázat szerintem, hanem inkább az sújtja ezt a szektort, hogy a jelenlegi kultúrpolitika és a hatalom szemében nem érték a kritikai hozzáállás, a kísérletezés és a párbeszéd, vagyis ez az ő értékrendjükkel nem találkozik, és ezért negligálják ezt a területet anyagi értelemben is. Szerintem ez sokkal degradálóbb és demotiválóbb, mint a cenzúra. Bár inkább cenzúra lenne, az aktivizáló hatású lehetne.
Kiknek és mivel ajánlanád ezt az előadást, mitől lesz különleges ez az este?
Mindenkinek, akit érdekel a közege jelene és jövője, életkor meghatározása nélkül mindazoknak, akik szeretik, ha enyhén provokatív és fricskázó, ön-ironikus módon, fontoskodást és komolykodást elhagyva próbálunk reflektálni a saját ügyeinkre.
Melyek a társulat tervei az évad másik felére?
Készülünk egy együttműködésre a berlini Volksbühnével. Májusban lesz egy kelet és nyugat feszültségre fókuszáló fesztivál, amelyre tíz független színházi társulat kapott meghívást. A következő évadban majd Magyarországon is látható az új darab, aminek a munkacíme Pán-Európai Piknik.
