„Egyesek szerint túl sok a kulturális szemét, a hamis siker, a protekcionizmussal felhizlalt művészet-drog.” (Kurdy Fehér János írása)
Botond emlékére
Két különböző időpontban, de ugyanaznap születtem. Először legyártottak 1920. május 25-én Bernben, mint klasszikus vonalú játék mackót, majd 2001. május 25.-én a Pécsi Vásáron megvásárolt egy szobrász, amivel kezdetét vette második műtárgy életem. Eredetem a kreativitás tornagyakorlatihoz nyúlik vissza, azon túl pedig a semmibe vész, és ez a kissé túlbonyolított világrajövetel a folytonos újra pozícionálás következtében mindig valami más.
Vegyünk csak néhány példát. Egyesek szerint túl sok a kulturális szemét, a hamis siker, a protekcionizmussal felhizlalt művészet-drog. Ezt talán úgy kell érteni, hogy akit már túl sok valóság keserített meg, az egyszeriben kidobja a valóságként kínálkozó művészetet. Azt hittem, ér valamit, mondja, de nem ér semmit, és elhajítja. Az épp aktuális művészetet kivágják a használhatatlan kacatok közé. Mások véleménye az, hogy a művészet már nem áldott forrás, nem édeni küldött többé. A művészet semmi, egy nagy nulla. Értelmetlenek vélik. Természetesen olyanok is vannak, kik szerint a művészet továbbra is az egyetlen szabad terület, ahol az ember önmaga vélt értékei fölé keveredve megőrizheti eredeti küldetését, lényének eszenciáját. Akkor most melyik: a minden, vagy a semmi?
Mindez, egy művészetté lett játékmaci szempontjából, aki kijárta a memetika evolúciós iskoláit, az úgynevezett értékprobléma máig megoldatlan zűrzavarából származik. Az egész hercehurca valójában egy kínzási procedúra. A gondolatok csábító gépezetek. Először csak felemelnek, majd megpörgetnek, de végül kifeszítenek: fájdalmas, megalázó és elviselhetetlen helyzetbe hoznak. A végső ok a pénz.
A szebb jövő reményében kidolgoztam egy szerény javaslatot. Mit szólnának, Hölgyeim és Uraim, ha a bankjegyeiken és érméinken nem királyok, történelmi jelenetek, békebeli bölcsek, tudósok, államférfiak, illusztris vadállatok, romantikus kőormok, természeti tájak és csinos városrészletek lennének láthatóak? Hanem a történelem valóban megtörtént jelenetei, a mindennapi kellemetlenségektől a haláltáborokig? Az összes igazságtalan diktátumból kötött béke évszáma. Szép sorban beteríteni apró betűkkel az ezreseket, húszezreseket. A legnagyobb csalók és szélhámosok portréi, olyanoké, akik gátlástalanul kihasználtak mindent és mindenkit. Bankjegyek kihalt és elpusztított élőlények hétköznapi és latin rendszertani neveivel. Elpusztult és veszélyeztetett szárazföldi, tengeri és levegőben élő fajok listái. Látatni lehetne mindenféle áru létrehozásának negatív hatását: az erdőirtásokat, a nyomort, a profit szerzés síkos útjait. Vagy politikusok arcképei, és pályafutásuk haikuban összefoglalt rémtettei. Egy Ceauşescu-érme, vagy Adolf Hitler-bankjegy. A nagy gazfickók mellett az épp aktuális, vagy lehetséges szörnyetegeket is fel kellene tüntetni, a még kiforratlan zsarnokokat és eljövendő hóhérokat.
Ugye túl naivnak gondolnak? De vegyük csak figyelembe, hogy egyesek szerint a művészet és a pénz összeesküvése a legtökéletesebb összeköttetés, amely valaha is fennállt és működik végeláthatatlanul. És a legsikeresebb vállalkozás, mely annak a 8,5 millió dollármilliárdosnak jut ki, aki nem tartozik a többi 7 milliárd ember közé. Azt híresztelik: létezik egy titkos összejátszás a művészet és a pénz világa között. Nem egyszerű korrupcióra gondolnak, hanem valami sokkal filozofikusabbra: a szkepszis erejére és a rombolás hatalmára, amely arra készteti a művészt, hogy tagadja meg a szabályokat, vonja meg tőlük bizalmát. Cserélje le a szavatosságukat vesztett eljárásokat. Mert minden piacot az újdonság hatalma tart fogságában. Ez a kísérteties innováció jelenti a mulandóság Ezeregyéjszakáját. A művészet sikerének titka ugyanattól függ, mint minden más üzleti sikeré. A meglepetés és az ismertség, az információ és a kód adagolásától. Ha ez így van, akkor még inkább létjogosultsága van kiáltványomnak. Össze kell érinteni a művészet igazságkeresését a pénz hatalmával. Szerepeljenek egy lapon, egy bankjegyen és végezzék el a most lehetetlennek tűnő feladatot: az egyenlőség esztétikai alapon megteremtett újra felosztását.
Addig is, míg szerény javaslatom meghallgatásra lel, minden marad a régiben. A fogyasztói, gazdasági, politikai érdekek szépen behálózzák a kortárs művészet friss és gyenge hajtásait, és a garázdálkodó kezek a maguk jelcsoportjait ültetik el az érzékeny szeizmográfiai mezőkbe. Mindez jómagam előrejelzése szerint csak addig fog működni, amíg a műtárgyak nem lázadnak fel, és nem veszik kezükbe saját sorsukat. Aztán majd meglátják mi lesz, ha Botticelli Vénusza fojtogatni kezdi Uffizi Galéria látogatóit, Leonardo angyala pedig szétkergeti tüzes kardjával a reneszánsz konferencia résztvevőit. Arról már nem is beszélnék, hogy mivel járhat, ha a sok milliárd piszoár Marcell Duchamp mester síron túli üzenetére visszafelé kezdene spriccelni a befektető házak márvány WC-iben. 
Kapcsolódó cikk:
Képben vagyunk 1.: Ne csak olvass, láss is!
{jcomments on}
