Víg Balázs: Todó kitálal az oviról – nem csak óvodásoknak – 2016 – illusztrálta: Vidák Zsolt – oldalszám: 80, Todó kitálal a suliról – nem csak alsósoknak – 2017 – illusztrálta: Ritter Ottó – oldalszám: 96, Todó kitálal a sportról – nem csak győzteseknek – 2019 – illusztrálta: Felvidéki Miklós, Móra Kiadó, oldalszám: 128
Todó immár komoly életművel rendelkezik. Néhány évvel ezelőtt vehettük kézbe óvodai visszaemlékezéseit, melyben kendőzetlen őszinteséggel mesél zaklatott kisgyermekkoráról verekedéstől a bekattanásig. Humora akaratlan, nem kiszámított, nem megtervezett. Ha nevetünk, akkor az éppen Todó különös, szokatlan szemszögének, meglátásainak köszönhető, és nem annak, hogy nevettetni akar: ő komolyan mondja, amit mi viccként értelmezünk. Kedvenc „beszólása” a kötet hátsó borítójára is felkerült:
„Anyukám arra tanított, hogy a finomfőzeléket és a tojáslevest nem utáljuk, hanem legfeljebb azt mondjuk róla, hogy nem a kedvencünk. Én nem utálom a Tilda nénit, csak nem a kedvencem.”
Az óvodai visszaemlékezések után egy évvel jelent meg Todó életművének második kötete, melyben hősünk a társadalmi szamárlétrán immár kisiskolássá emelkedik. A várva várt suli persze kicsit sem olyan, mint amilyennek remélte, ám ez hősünket legfeljebb időlegesen töri le (vagy épp el – a karját). Az új élethelyzet elsősorban az életkor gyors növekedésétől nehéz: ebben a kötetben pillanatok alatt végigszáguldunk négy éven – talán túl gyorsan is! –, így végül olyan érzésünk marad, hogy Todóval szinte semmi nem történt.
Pedig de! Todó olyan (anti)hős, mint bármelyikünk. Folyton zűrbe keveredik, hülyeségeket csinál, pechje van… Igazi lúzer, de a jobb fajtából, mert mindig képes megújulni, felállni (na jó: kecmeregni) és végül kimondani a tutit. Épp ezért az „anti”-t el is hagyhatjuk: marad a hős.
A harmadik életrajzi kötet idén jelent meg a Móra Kiadó gondozásában és Todó sporttal kapcsolatos kalandjairól mesél a már megszokott, gyorsan pergő és szókimondó stílusban. Hősünk továbbra sem nevezhető a szerencse lovagjának – sőt! –, ám ettől mégsem törik le, mint ama nevezetes, sokat emlegetett bili füle.
Todónak ugyanis akad két figyelemre méltó tulajdonsága. Egyrészt a fantáziája segítségével a legszürkébb helyzeteket is képes kiszínezni, érdekesebbé és szebbé tenni. Másrészt ha olykor pofára is esik, némi hökkent szuszogás, vércsepegtetés, sírás után újra talpra áll, megrázza magát és megy tovább a maga útján.
Todó hajlik, de nem törik!
Annak ellenére sem, hogy egész eddigi élete tele van a felnőttek által kreált (inkább összegányolt!) világ őrültségeivel, gonoszságaival, igazságtalanságaival. Todó élete ugyanis – ez tény! – cseppet sem könnyű galopp! Sőt, inkább meglehetősen zűrös terepgyakorlat!
Talán ezt illusztrálja az is, hogy a három részből álló sorozat minden egyes kötetét más-más grafikus illusztrálta, sőt, a harmadik könyv egészen új külsőt (kemény borító helyett puha, alakja keskenyebb) kapott. Zűrös sors ez egy trilógia számára, na!
Azt sem árt tudni, hogy Víg Balázs Todó-regényei erősen megosztóak. Böngészve az olvasói véleményeket azt látni, hogy van, aki szívből utálja (bocsánat: nem kedvence neki!), más viszont imádja, és azonnal minden kisiskolás kezébe belegyömöszölné. Ez a két szélsőséges viszonyulás Todó kendőzetlen őszinteségéből fakad. A felnőtté válásnak vannak olyan részei (testi változások, szexualitás, stb.), amiről állítólag gyerekkönyvben nem illő megemlékezni: Todót azonban kicsit sem érdeklik a tabuk – ami a szívén, az a száján (tollán), még akkor is, ha ezzel sokakat megbotránkoztat. Olvasni mindenképp ajánlott, de sokak szerint nem a gyerekeknek: a felnőttek (szülők, pedagógusok!) sokkal többet tanulhatnak belőle – persze csak akkor, ha hajlandóak rá!
Víg Balázs Todó-trilógiáját lehet kedvencelni és lehet nemkedvencelni: ízlés dolga. Tény, hogy a szerző remekül ért a gyerekek nyelvén, amit már számtalanszor bizonyított interaktív író-olvasó találkozóin: a kölkök csípik őt, és talán ez a legfontosabb!
