“Emlékszem a tavalyi, első szentendrei fellépésünkre. Amikor a halál szimbólumaként megérkeztünk a Dunán a ladikokkal és égtek a fáklyák, szerintem mindenkinek futkosott a hátán a hideg. Éreztük a szertartás ősi mivoltát, és érezte a közönség is. Hátborzongató volt”
Június 15-16-án második alkalommal kerül megrendezésre a Szentendrei Pestisűző Fesztivál, mely koncertekkel, lampionos felvonulással, hajóversennyel várja a látogatókat. Fellép többek között a PASO, a Colorstar és a Péterfy Bori & Love Band is. Az ingyenes kortárs művészeti fesztivál fő eseménye a Szentendrei-szigetről csónakokkal érkező táncművészek szombat esti műsora, akik a Barakoo Dobkör zenei kíséretében a veszedelmet megjelenítve egy haláltáncot, kortárs performanszt adnak elő a Duna korzón. Az előadás közben megérkeznek a szentendrei kortárs képzőművészek (Korniss Dezső, Vajda Lajos, FeLugossy László, efZámbó István és Deim Pál) jellegzetes motívumaiból készített óriás bábok, melyek segítenek elűzni a veszedelmet a városból. A haláltáncot a Willany Leó Improvizációs Táncszínház tagjai adják elő. De honnan származik ez a rítus és mire számíthat, aki június 15-én ellátogat Szentendrére? A Willany Leó társulat alapítójával, a Pestisűző Fesztivál haláltáncának koreográfusával, Grecsó Zoltánnal beszélgettünk.
– Mi az a haláltánc és mit üzenhet a mai kor emberének?
A haláltánc a 14. század körül, a pestisjárványok kapcsán született meg. Először csak a templomokban terjedt el, majd később az utcán is, amikor már kevésbé kapcsolódott a katolikus egyházhoz. A lényege, hogy eltáncoljuk, formába öntjük a halált. Metaforákat és szimbólumokat gyártunk arra a jelenségre, hogy egy érzés, egy élet egyik pillanatról a másikra megszűnik. Az ember ösztönösen keresi magában a választ a miértekre. Fájdalmas belegondolni, hogy mennyi gondolat veszik el a halál pillanatában. A karneváli kultúra úgy dolgozza fel az elmúlás gondolatát, hogy akár a haláltáncok révén (is) kineveti azt. Ez a megközelítés a mi interpretációnkban is nagyon fontos. Az ismétlődő mozgás a furcsa jelmezekben groteszkké, nevetségessé válik, de kellően drasztikus is, miközben a ma embere könnyedén magára ismer benne.
– Mire építitek fel a koreográfiát?
Amikor elkezdtük kitalálni a koncepciót, Esterházy Péter Oratorium Balbulum című drámáját vettük alapul. A mű alapkonfliktusa, hogy létezik egy próféta, aki dadog, és mire megjósolja a bajt, addigra be is következik. A Szentendrei Pestisűző Fesztivál egy XVIII. századi városi legendának állít emléket: a Fő téren álló Pestiskeresztet a város gazdag szerb kereskedői állították 1763-ban hálából, hogy a járvány elkerülte a várost. A hiedelem szerint a halálos vésznek csak egy áldozata volt, egy fiatal lány, akit – állítólag – fejjel lefelé temettek el a kereszt alá, hogy a pestis ne tudjon tovább terjedni. A haláltánc a mi feldolgozásunkban azt mutatja be, ahogy a halálunk végigrohan Szentendrén, amit aztán szerencsésen elüldöznek a helyiek, ezzel óvják meg magukat nem csak a pestistől, hanem a rohanó 21. századi élettől, amiből mindannyian szeretnénk kiszakadni. Amikor a Szentendrei Pestisűző Fesztivál szervezői megkerestek a Haláltánc kapcsán, pont a Dadogó Szimfónia című előadáson dolgoztunk. A Dadogó Szimfónia témája nagyon hasonló, szintén egy álszertartás, olyan rítus, ami a halált idézi meg, és amiben a pestis a rohanó élet szimbólumaként jelenik meg.
– Hogyan állítottad össze a haláltáncos csapatot?
A Haláltáncban – amihez a Barakoo Dobkör adja a zenei kíséretet – a Willany Leó Improvizációs Táncszínház hét fiatal előadója,Bujdosó Anna, Horváth Máté, Ivanov Gábor, Kiss Rebeka, Konkoly Thege Virág, Lukács Levente és Rácz Réka vesz részt. Nemrég diplomáztak a Táncművészeti Egyetem modern tánc szakán. Rengeteget dolgoztunk együtt, jól ismerik az ízlésvilágomat és azt a fajta mozgásformát, amit én is képviselek. Ügyesen alkalmazkodnak a térhez, a helyszínhez, az időhöz és a körülményekhez. Kreatívak, humorosak, ami a Willany Leó idei fellendülését is eredményezte. Sikeres évadot zártunk rengeteg nézővel, arra pedig különösen büszke vagyok, hogy megnyertük a Lábán Rudolf-díj (legjobb hazai kortárs táncelőadásért járó elismerés,, melyet Trafó és a MU Színház alapított – a szerk.) különdíját.
– A Haláltáncnak van egy erős szakrális jellege. Mennyire nehéz feladat feldolgozni és közelebb hozni az emberekhez a kortárs tánc eszközeivel?
A Haláltáncot nem lehet esztétizálni, nem tudjuk feldobni akrobatikus elemekkel, mert attól hamissá válna. Amikor az ősi, belülről jövő indulatok motiválják a táncosokat, akkor nem gondolkozhatnak azon, hogy sikerül-e elkápráztatniuk a közönséget. Ennek a táncnak erős érzetből kell fakadnia. A mi interpretációnkban a Haláltáncban megjelenik a düh, a tanácstalanság, az elkeseredettség. Ezek az érzések motiválják a táncosok mozdulatait.
– A Szentendrei Pestisűző Fesztivál második alkalommal kerül megrendezésre. Tavaly is ti adtátok elő a haláltáncot. Mit jelent számotokra ez a fellépés?
Nem kell művésznek lenni ahhoz, hogy az ember örömmel menjen Szentendrére, a város mindenkit megszólít az ékszerdoboz jellegével. Mindig nagyon hálás feladat olyan közönség előtt fellépni, akik nap mint nap találkoznak a kultúrával.
– Már nincs sok hátra a június 15-ei fellépésig. Hogy haladtok a próbákkal?
A Dadogó Szimfóniával – amiből a Haláltáncot adaptáltuk – idén bejártunk számos fővárosi és vidéki színházat, így nagyon magabiztosan adják elő a táncosok. Ugyanakkor sokkal nehezebb lesz kivitelezni a produkciót a macskaköves utcán, mint egy színpadon. Megbeszéltük, hogyan vigyázzanak saját magukra és a jelmezükre. Nem fognak tudni úgy mozogni a földön, mint egy színházban. Abban biztos vagyok, hogy másnap minden izmuk sajogni fog. Egy kicsit belehalnak majd a táncba, amit előadnak. Egy főpróba mindenképp lesz még a helyszínen, ahol vizualizáljuk az eseményeket. Hihetetlen mennyiségű embert kell mozgósítani, a táncosok mellett 80 dobos, és rengeteg bábos vesz részt a produkcióban, és mindenkinek tudnia kell a saját feladatát.
– Az utcán nyilván teljesen más élményt nyújt a produkció, mint színpadon.
Emlékszem a tavalyi, első szentendrei fellépésünkre. Amikor a halál szimbólumaként megérkeztünk a Dunán a ladikokkal és égtek a fáklyák, szerintem mindenkinek futkosott a hátán a hideg. Éreztük a szertartás ősi mivoltát, és érezte a közönség is. Hátborzongató volt. Ilyenkor nem kell magyarázni a másik embernek, hogy miről van szó, mert kortól és nemtől függetlenül mindenki ugyanazt érezte. Amikor a bábosok elűzték a halált, egyfajta megkönnyebbülés, felszabadulás látszott mindenkin. Amikor a szervezők megálmodták a Szentendrei Pestisűző Fesztivált, talán még ők sem tudták, milyen mélyre nyúl majd ez az esemény az emberi létezés kérdéseivel kapcsolatban.
