Május 31. és június 2. között második alkalommal rendezik meg a Zenezug Fesztivált az Óbudai Társaskörben. A helyszínnek alapvetően is erős a vonzereje, de ha fesztiválról van szó, az különösen csábítja a közönséget. A programsorozat egyik célja, hogy a fiatal generációnak is kedvet csináljon a zenéléshez illetve a zene szeretetéhez. Kiemelkedő esemény a június elsején sorra kerülő Elvarázsolt húrok- zenei óriások elnevezésű koncert, melyet a Budapesti Vonósok és Perényi Miklós érdemes és kiváló gordonkaművész közösen adnak. Botvay Károly művészeti vezetővel és Perényi Miklóssal a fesztiválon túl a felnövekvő zenészgenerációról és a zenei utánpótlás neveléséről is beszélgettünk.
A Fesztivál helyszíne, az Óbudai Társaskör. Miért pont ezt választották?
Botvay Károly: Ez egy vonzó, barátságos hely, amely mára a budapesti koncertélet egyik meghatározó helyszínévé vált. A Társaskör vezetői mindig fontosnak tartották zenei programok szervezését. Mi a Budapesti Vonósokkal annak idején a Zichy kastélyban kezdtünk koncertezni, de az egy idő után már életveszélyessé vált. Mivel az Óbudai Társaskör felújítása épp akkor fejeződött be, átköltöztünk ide.
Mi a névválasztás oka? Miért Zenezug Fesztivál?
B.K.: Az elnevezés is a Fesztivál helyszínéhez kötődik, ugyanis ez az épület tele van zegzugokkal. Innen jött az ötlet. Továbbá a közönségünk a legkülönbözőbb korosztályokból kerül ki, és lehetőséget szeretnénk biztosítani arra, hogy mindenki megtalálja a maga ízlésének megfelelő helyet és programot.
Mi a fesztivál célja, milyen közönséget céloz meg?
B.K.: Széles spektrumot céloztunk meg. Kiemelendőek azok az események, ahol az országos zeneiskolai versenyeken győztes fiatal zenészek lépnek fel. Ilyen lesz a május 31-én megrendezésre kerülő Miből lesz a cserebogár… című koncert. Május végén érkezünk el abba a periódusba, hogy a benti koncertek után lassan elkezdődnek a kinti koncertjeink. Szeretnénk, ha az érdeklődők ilyenkor is rátalálnának egy olyan helyre, ahol akár több, különböző zenei programot is meg lehet hallgatni egymás után.
Kettejük zenei pályája összekapcsolódik-e valamilyen módon?
Perényi Miklós: Régóta ismerjük egymást, még fiatal tanárokként ismerkedtünk össze. Játszottunk például Vivaldi C-dúr hármasversenyt, ekkor aktívan dolgoztunk együtt. Persze az együttes tagjai azóta már cserélődtek. Kíváncsi vagyok az új tagokra, és a mostani zenekari felállásra. Szeretnék közvetlen kapcsolatot kialakítani a zenekarral a közös koncertünk során. Például szólistaként is részt kívánok venni a zenekarban, a közös játékban. Kicsit ugyan visszafogottabban, de játszani fogok a „tuttikban” is. Ez bizonyosan oldottabbá teszi majd a koncertünk hangulatát.
B.K.: Perényi Miklóssal külföldön is összetalálkoztunk egy alkalommal, ez a Római Magyar Akadémián történt. Ő akkor ott tanult, én pedig koncertezni mentem. Meghatározó élmény volt mindkettőnk számára, hogy be tudtunk menni az egyik, Enrico Mainardi által tartott órára, ő volt akkoriban az egyik legirigyeltebb zenész az ifjúság körében.
P.M.: Carlo Cecchi segített nekünk ebben, ő ajánlott be hozzá. Ez 1962-ben lehetett, én épp az utolsó évemet töltöttem ott.
Perényi Miklós közös koncertet ad a Budapesti Vonósokkal a Fesztiválon. A műsort végignézve leginkább Csajkovszkij műveire esett a választás. Mi ennek az oka?
P.M.: Időközben ebben lett egy kis változás, maradt ugyan Csajkovszkij, de például a rokokó variációnak egy nagyobb zenei apparátusigénye van, a rendelkezésre álló hely ennek megvalósítását nem teszi lehetővé. Csajkovszkij lett a közös nevező ezen a koncerten, művei az én szívemhez is közel állnak. Ezen kívül még Haydn-t is fogunk játszani.
Mindketten egyetemi tanárok, zenei utánpótlás neveléssel foglalkoznak. Milyennek látják a friss zenész generációt? Milyenek ők ahhoz képest, amilyenek Önök voltak egyetemi zenei tanulmányaik alatt?
P.M.: Emlékszem, amikor bekerültem 1974-ben tanársegédként a Zeneakadémiára, ugyanúgy voltak kiemelkedő és nem annyira kiemelkedő növendékek, akárcsak most. Ma azonban magasabb a követelmény a hangszertechnikával szemben, mint akkoriban volt. Ez az új világ, amely kialakult körülöttünk, kevés időt ad a zenével kapcsolatos meditációra. Mi még kényelmesebb tempóban éltünk, ezáltal jobban el is tudtunk mélyülni, pedig sok tantárgyunk volt még amellett, hogy zenéltünk. Nagyszerű kamaratanáraink voltak, de az amerikai iskolákkal összehasonlítva úgy érzem, hogy kevesebb művet ismertünk meg a tanulmányaink alatt, viszont több idő jutott azok elemzésére. Amerikában épp fordított a helyzet, egymás után foglalkoznak sok művel, és arra helyezik a hangsúlyt, hogy a zenész akár már néhány hét után közönség elé állhasson. Ez egy teljesen más hozzáállás, találkoztam ennek a kétféle szemléletnek a különbségével, megízleltem az ottani módszerek eltérőségét.
B.K.: Igen, ez így van, Amerikában sokkal nagyobb mennyiségű anyaggal foglalkoznak a diákok, de amilyen munka itt folyt a Zeneakadémián, például Weiner Leónál, azt a fajta műhelymunkát ma már nem igazán ismerik. Szigorú és elit tanításnak nevezném azt a módszert, ami itt működött. Az órák kedden és pénteken, délután kettőtől végkimerülésig tartottak. Weiner akár huszonötször is eljátszotta azt, amivel éppen foglalkoztunk, és közben folyamatosan formálta a darabot. A végén óriási különbség lett az első és a huszonötödik között. Ha valaki figyelt, ebből rengeteget tanulhatott. Külföldiek is tanultak itt, illetve sokan külföldre kerültek, például karmesterként, így az amerikai nagyzenekarok élete egész más nívójú lett azzal, hogy ezek a személyek foglalkoztak velük.
Miben mások a fiatalok?
B.K.: Olyanokat tudnak, amiket mi annak idején nem tudtunk. Technikai, gyorsasági szempontból például. De az egész élet felgyorsult, és ennek megvannak a hátulütői is. Gyorsabban is beszélnek a fiatalok, és hajlamosak gyorsan is játszani.
Azonkívül, hogy valaki kiemelkedően tud játszani egy hangszeren, mi szükségeltetik ahhoz, hogy hivatásszerűen foglalkozzon a zenével? Gondolok akár emberi, akár képességbeli tulajdonságokra.
B.K.: Először is kell valamilyen önkéntes affinitás a zenéhez, és ezt a szülőknek kell észrevenniük. A gyerek abbahagyja a játékot és felfigyel a zenére, koncentrál rá. Nagyon jó memória kell hozzá, és a hallás szempontjából pedig …..
P.M.: …viszonyító hallásának kell lennie. És arányérzéknek, az is fontos.
B.K.: Így van, és ha a megfelelő hangszert megtalálta és az tényleg neki való, és ő is kedveli, akkor onnantól kezdve rendkívüli kitartás kell. Olyan tehetség nincs, aki mindent tud, ezért sok mindent meg kell tanulni. Szívós munka és jó tanár is kell a sikerhez. A környezet is sokat nyom a latba, amelyben felnő a gyermek. Miklóssal nekünk például hasonló volt a családi környezetünk. Ők is hárman voltak testvérek és náluk is zenélt mindegyik gyerek. Nekünk családi triónk volt. A család mellett pedig az is fontos még, hogy milyen iskolába kerül a gyerek vagy milyen zenei élet veszi körül ott, ahol él.
És az alázat? Én ezt is fontosnak gondolnám.
P.M.: Az is egy lényeges dolog! Az előadók időnként ezt elfelejtik, elvesztik a fejüket, és bizony előfordul az is, hogy túl keményen játszanak egy-egy darabot.
Hogyan illetve hol tanul meg tanítani a hivatásos zenész?
P.M.: Azokból a tapasztalatokból, melyeket az élet hoz meg a számára. Ez nekem tizenöt évembe tellett.
B.K.: Ezt a mesterséget jól művelni a tanítással egybekötve lehet, ezért ezt a kombinációt én minden fiatalnak tudom ajánlani. A vonósnégyesnél például, amikor az ember bent ül a zenekarban és játszik, akkor a saját játékának a nehézségére figyel. Nem tud annyira a többiekre figyelni. Amikor viszont kívülről figyelem és irányítom őket, akkor már minden akadály nélkül tudok figyelmet fordítani mindenre és be is tudok avatkozni ott, ahol kell. Meg tudom mondani a zenészeknek, hogy hol és mit kell változtatni a játékon.
P.M.: Előfordulhat, hogy szétesik a darab azáltal, hogy egyes zenészek elkezdenek egyénieskedni.
B.K.: Igen, ezért egyeseket vissza kell fogni, míg másokat erősíteni kell.
Mindketten kiemelkedő nemzetközi sikereket értek el, a pályájuk jelentős részét teszik ki a külföldi turnékon való részvételek. A mostani generációnak milyen a helyzete ebből a szempontból?
B.K.: A külföld felé való elindításuk ma már jobban megszervezett. A különböző versenyek, amiken részt vehetnek, szükséges rosszak, de ezek nélkül nem lehet látni a palettát. Innen tudjuk, hogy éppen milyen felhozatal van zenészekből. De a versenyek becsapósak is. Sokszor, aki nyer egy első díjat, évek múlva eltűnik, és onnantól nem lesz már érdekes. És van olyan zenész is, aki nem nyer ugyan versenyt, de később igazi nagy egyéniség válik belőle. A konkurencia is nagyobb, mert bekapcsolódtak olyan földrészek is, amelyek azelőtt nem igazán szóltak bele a zenei életbe. A távol-keleti zenészeknek például bámulatos memóriájuk és idegrendszerük van, és a technikai nehézségeken remekül felülkerekednek. A szellemi tartalom viszont nem mindig követi ezt, ennek kifejlesztésére nincs elég idő.
P.M.: Igen, a struktúrában való elmélyülés és a részletgazdagság megismerése, összefüggések felismerése hiányos. Ebben minden fiatal növendéknek el kellene mélyednie, mert ez adja a boldogságérzetet is, ha rájön valamilyen apró összefüggésre. A kis morzsák tudnak igazán nagy örömet adni.
A fesztivál programja az egészen fiatalokat is célozza, lesz matinékoncert is például. Számukra mivel lehet kedvet csinálni a zenéhez?
B.K.: A nekik szóló előadások alatt segítségre szorulnak abban, hogy irányítsuk a figyelmüket. Ilyen lesz például a június másodikai Hang-játék elnevezésű programunk, melynek során a gyerekeket beavatjuk, kis szerepeket kapnak, így ők is részt vesznek a koncert menetében. Az a tapasztalatunk, hogy amint van egy kis sikerük, például el tudnak kapni akár egy dallamot vagy mozdulatfoszlányt, akkor már tudják, hogy a zene nem elvont, hanem olyan dolog, ami az életről szól. A gyerekek örömmel jönnek hozzánk, és azt látjuk, hogy aki az elején meg sem mert szólalni, a végén már önfeledten játszik és ugrál, és minden kérdésre válaszolni szeretne. Hiszünk abban, hogy ezáltal feltámadhat bennük az az igény, hogy legyen a zenével valamilyen kapcsolatuk. Lényegesnek tartjuk ezt az aspektust, és a Zenezug Fesztiválon több, ilyen jellegű program is lesz.
Hogyan tudják saját pályájukat példaként állítani a tanítványaik elé?
P.M.: Nem igazán mondanám, hogy ilyet tennék, de azt mindig szorgalmazom például, hogy amikor már a kötelező zongoraórák nincsenek a tanrendjükben, akkor fakultatívan járjanak tovább is zongoraórára. Menjenek kamaraórára minél többször, üljenek be a zeneszerzőkhöz is, nézzék meg, hogy ott milyen munka folyik. Fontos, hogy univerzális zenei világképük legyen, és ehhez minden elem hozzájárulhat, a tanítás, a komponálás, a koncertek, ezek mindig segítik a zenészt. Akinek segítségre van szüksége, annak pedig apránként igyekszem segíteni.
B.K.: Különböző alkatú növendékek vannak. Ha érdemesnek gondolom, akkor felvillantom, hogy idejekorán nézzen körül zenekari irányba is, hogy mire elvégzi a Zeneakadémiát, legyen mibe kapaszkodnia. Akinek a tanítás az útja, azt arrafelé terelgetem.
Érezhető-e egy koncert alkalmával a közönségen az, hogy mennyire ismernek vagy értenek egy adott zeneművet, van-e lehetőségük Önöknek arra, hogy játék közben figyeljék a reakciókat, visszajelzéseket?
B.K.: A közönségen sok múlik, egyfajta állandóan változó tényező, amely mindig máshogy reagál. Ez egyébként országonként is változik. Angliában például nem tartja vissza magát a közönség, míg Japánban a koncerten néma csend van a nézőtéren. Oroszországban a közönség a versenyműveknél a tételek közötti szünetben is tapsol, mert így szeretnék jelezni a tetszésüket.
P.M.: A közönséggel csak indirekt kapcsolat valósul meg a koncerten. A direkt kapcsolat elvonná a figyelmet, rontaná a koncentrációt. Ezért én hálás vagyok, ha a tételek közötti szünetben csend van.
