František Mikš: Picasso, a vörös kakas [Czerwony kogut Picasso]– Typotex Kiadó, 2019 – fordította Pálfalvi Lajos – 304 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-4930-25-9
Egy Bécsben látott Picasso-kiállítás bosszantotta fel annyira František Mikš-et, hogy könyvet írt a képzőművészet és a politika közötti összefüggésekről. Bár a könyv kimondottan a kommunista ideológia és a képzőművészet összefüggéseiről beszél, vannak általános(abb) tanulságai is… túl azon, hogy „a festő is csak ember”. Tehát esendő.
De vajon az emberi gyarlóság miként hajtja a politika felé a képzőművészeket (is)?
És a művészek miként hajthatnak hasznot az ideológiák, pártok és politikusok számára? Miként csapódik le ez a művészetükben? Hogyan történhet meg az, hogy az utókor csodálja ezeket a művészeket/műveket, és közben szinte(!) tudomást sem vesz a politikai háttérről?
František Mikš a Szovjetuniót és a kommunista pártot helyezi vizsgálódásai középpontjába, s ez érthető is, ha azt vesszük, hogy egy kommunista országban született 1966-ban… Kazimir Malevics, George Grosz és Pablo Picasso három olyan elismert, az utókorra is nagy hatást gyakorló művész, akik – ha a mérték eltérő is – nem tartottak távolságot a politikától. Malevics nyakig benne volt, majdnem bele is fulladt; Grosz-ra mondhatjuk, hogy „derékig benne állt – de kimászott, s visszatekintve látta, hogy véres a víz, amiben pancsolt; Picasso – mert a távolság lehetőséget adott erre – inkább csak felelőtlenül játszott. Picassónak nem kellett szembenéznie a fulladás veszélyével.
A cseh szerző mindhárom művész életét és művészetét szemügyre veszi, s kendőzetlenül ír arról, hogy a politika miként használta fel ezeket az embereket. Milyen lehetőséget biztosított a számukra, és arról is beszámol, hogy ennek mi volt az ára.
Bár a kötetben Picasso a „húzónév”, mégis sokkal érdekesebb a két másik figura. Malevics azért, mert a hagyományos művészeteken való radikális túllépése megelőzte – ha tetszik: megelőlegezte – a szovjetek forradalmát, s így beépülése az új rendszerbe teljesen logikus. Logikus az is, ahogy a rendszer átlépett rajta, amikor „más szelek” kezdtek fújni. George Grosz, már önmagában, mint karakter is különleges, ráadásul – ideológiai alapon – vállalta az alkalmazott művész szerepet, mint karikaturista. Ennél csak az érdekesebb, ahogy túl tudott lépni ezen. Grosz esetében a visszatekintés és az ebből következő önreflexió az, ami fontos lehet:
„Egyetlen nagy propagandahalandzsává álltak össze a kijelentéseim, úgy hajtogattam a frázisokat a többiek után, mint egy papagáj. Amikor az embernek mézédes szavak csordogálnak az ajkáról, úgy érzi, tényleg rajong, lelkesedik az ügyért. Mintha belegyönyörödött volna a saját hablatyába, a hangzásba, sziszegésbe, csicsergésbe vagy rikoltozásba, amely az ő szájából tör elő!”
Picasso, pedig, bár sok ponton megragadható politikai szempontból, mégis, mint a békemozgalom „hasznos idiótája” jutott jellegzetes szerephez.
Tanulságos és izgalmas könyv ez. Ráadásul szép is, de mégis inkább fontos, hogy fontos. Főleg manapság, amikor amúgy is divatba jött a műalkotás mögötti alkotó ember esendőség-vizsgálata. A politikai-ideológiai aspektus – és ennek egészen elképesztő összefüggései – legalább annyira árulkodóak, mint a magánélet eddig szemérmesen elhallgatott történetei.
Furcsa, hogy a hálószobatitkokról könnyebben lebben fel a fátyol, mint a kommunizmushoz való kötődésről!
A Picasso, a vörös kakas című kötet példaértékű – a mai Magyarországon nem is tét nélküli – elemzése annak, ahogy a politika a művésszel és a művész a politikával bánik. František Mikš mesterien vezeti végig, hogy ennek milyen következményei lehetnek – elsősorban a művészre és a művészetre.
A tanulságok pedig sokkal távlatosabbak, mint azt elsőre gondolnánk, hiszen ez a könyv nem csak Malevics, Grosz és Picasso élettörténetének elemzése. És nem is csak a kommunista párt hatásának vizsgálata. Hanem olyan gondolatébresztő, mely lehetőséget teremt arra, hogy más művészek, más művészeti ágak és más ideológiák kapcsán is elvégezzük ezt a munkát.
„Kritikai elemzésnek kell alávetni a modern festészet mestereinek intellektuális és morális kudarcát, és le kell vonni ebből a jelen művészete szempontjából nélkülözhetetlen következtetéseket.”
A Picasso, a vörös kakas segít abban, hogy ne tátott szájjal, értetlenkedve bámuljuk napjaink hasonló folyamatait, hanem értsük és felfogjuk, hogy amikor a politika a művészet hatalmával él, az – szinte mindig! – visszaélés. Ahogy a művész politikához törleszkedése általában szimpla butaság, vagy a távlatokat figyelmen kívül hagyó, rövid távú számítás. Tulajdonképpen mindegy is, hogy melyik, az eredmény ugyanaz…
