Spiró György: Egyéni javaslat / humoreszkek – Magvető kiadó, 2019 – 208 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-963-1438-36-9
Spiró György törvényjavaslatait, intézkedési terveit, szóvivői nyilatkozatait és történeteit egy-egy pillanatra érdemes komolyan venni. Aztán kacaghatunk keserűn vagy sírhatunk vidáman. Mert ezek az írások – humoreszkek – valóban humorosak. Valóban humorosak, ha nem vizsgáljuk viszonyukat a mai magyar valósággal. Sőt még akkor is humorosak, ha vizsgáljuk ezt a viszonyt, s ráébredünk arra, hogy a baj nem a kötettel van, hanem inkább a köteten kívül.
Sőtnél is sőtebb: a baj velünk van, akik bambán állunk, s – eszközök híján? – hagyjuk, hogy ez a sok bornírt dolog megtörténjen velünk. Hogy ezt a sok marhaságot megtegyék velünk, nekünk, ellenünk, értünk… a többségnek számító kisebbség asszisztenciája (éljenzés, kézcsók és ütemes taps) és a rosszalló tényleges többség eszköztelen bénultsága mellett.
„Arról van szó, hogy a Művész Úrnak az utóbbi időben feketeseggűvé tetszett válnia. A mai vezetésnek nem nagyon tetszik, amit a Művész Úr írt, ír és írni fog, emiatt a Művész Úr nem tartozik a rendszer kedvencei közé. Gondolom, ezt már a Művész Úr is észrevette. Magunk között valljuk be töredelmesen, hogy nem egészen új keletű dolog ez, már a múlt rendszerben is rendszerellenesnek tetszett lenni. Szóval ez nem az én döntésem, kicsi fogacska vagyok én a nagy fogaskerékben, aki azonban a Művész Úr írásait nagyon szereti. Bárki más aligha szeretné a Művész Úr műveit annyira, mint én, és ha ugyanezt mondaná is, hiszen tudjuk, hogy ugyanezt kéne mondania, akkor is jobb, hogy én ülök itt, mert ugyanezt mondaná, na de milyen hangon!”
– olvashatjuk az Ajánlat című írásban, s bár tudjuk, hogy fikciós műről van szó, mégis felsejlik mögötte a hétközNERi tapasztalatból ismert valóság fénye/árnya. Fene se érti, hogyan jutottunk idáig, de tény, hogy mostanában ezek a bizonyos listák, leírták őket vagy sem, ugyanolyan valódinak tűnnek, mint a Magyar Népköztársaság idejében, vagy korábban, amikor még a Római Index volt a mérték.
- Az Kőbékában együtt van az elmúlt évszázadok magyar nyomorúsága
- Spiró György: Kertész Imre volt a legszabadabb ember, akit ismertem
Spiró György ebben a kötetben (is) azt írja meg, amit tapasztal. Azt, amit mindannyian megtapasztalhatunk, ha nyitott szemmel járunk. Az sem könnyebbség, hogy az általa leírtak csak – csak? – annyiban térnek el a valóságtól, hogy a működő rendszer logikáját következetesen végigvezetve, a kis elterelő lépéseket (pávatánc) mellőzve, az események lényegére figyel. Mert író, megteheti: javasolhatja, törvénnyé szilárdíthatja mindazt, amiről a hatalom csak álmodozhat. Ezeknek az írásoknak más a hatóköre, mint a valódi, de hasonlóan agyament törvényeknek.
„Kívánatossá vált, hogy a magyar állampolgárok lelki és szellemi színvonalának emelése céljából a lelkileg és szellemileg megfelelőnek nem bizonyuló állampolgárok a magyar állampolgárság alsóbb szintjére kerüljenek, választójoguknak és szólásszabadságuknak a haza, a hon és a nemzet üdvére szolgáló korlátozásával együtt.”
Spiró György görbe tükröt tart a torz tükör elé,
s ha ebben magunkra ismerve nem feltétlenül felhőtlen a kacajunk, ne őt hibáztassuk. Hiszen ő feketeseggű… mert azt írja, amit gondol, s úgy írja, ahogy gondolja. (Szabad ilyet gondolni?) Irigylésre méltó, de nem azért mert megteheti. Megtehetné/megteheti más is, hanem azért, mert van benne annyi higgadtság és fegyelem, hogy gondolatait artikulálja, s pontos megfogalmazásban az olvasók elé tárja. Akkor is, ha ez csípi a hatalom szemét. Mondjuk az biztos, hogy tevékenységéért nem a most regnáló hatalom a nemzetvezetés alázatos munkáját most magukra vállalók fogják kitüntetni.
A kötet írásait nyugodtan tekinthetjük közéleti írásoknak, s mint ilyenek, az olvasókat megosztják. De talán bízhatunk abban, hogy kortünetként és látleletként egyszer majd őszintén nevethetünk rajtuk. Talán a nem túl távoli jövőben. Talán nem a túl távoli jövőben. Talán nem…
