„Az egyik az Osztrigaevő: a csücsörítő száj és a kézben szétnyíló kagyló viszolyogtatóan lesznek egymáséi.” (Röhrig Eszter párizsi riportsorozata)
Magyarul zordonon hangzik ez az imatöredék, szívesebben idézem fel oroszul a misén éneklők szájából lágyan kilehelt és hosszan elnyújtott Goszpogyi pomilujt. Félhomály, sűrű gyertyafüst, nincs mellébeszélés, közvetlen kapcsolat van. Lehet, hogy azért jutott eszembe ez az orosz fohász, amikor Jacques Monestier szobrászról kezdtem volna írni, mert a közvetlen kapcsolatot kerestem-keresem vele és Istennel – vagy talán magammal és az írással.
A Ratapoilban elhúzódott az estebéd. Másnap ismét kivonatoztam Valmondois-ba, majd nekivágtam a Grande Rue-nek, a Nagy Utcának, és meg sem álltam, amíg Honoré Daumier egykori lakóháza elé nem értem. A házat Jean-Baptiste-Camille Corot vette ajándékba Daumier-nek, mert annyira tisztelte őt, és segíteni szeretett volna a mostoha sorsú művésztárson. Daumier ebben a házban hunyt el 1879-ben – olvasom a műemléképület bejárati ajtaja fölötti emléktáblán. Jacques Monestier kedvesen invitál befelé és elmondja, hogy ő újította fel, festette ki belül a házat, nem is akárhogyan: felkutatta, hogyan és milyen anyagokból keverték ki a festéket a kétszáz éves ház építésének idején, és pontosan követte a hajdani mesterek receptjét. Dongaboltozatúan hengeredik a mennyezet a nappali szobában, a színe égszínkék. A mai szalonban Daumier borospincéje volt hajdanán. Beleszimatolok a levegőbe, de se híre, se hamva a jól ismert dohos-nedves, hordós-boros illatnak. A kívül csupa kő, dísztelen épület belül puha fészek, és fő kincse: az udvar.
Szemem kifelé vándorol, az ablakon túlra, ahol minden csupa zöld, rengeteg a virág. Felfelé kapaszkodunk a füves buckákon, az első kis épület felé. Belépve a Lakatlan sziget című, szobányi kompozíciót látom bronzos-aranyos színben. Egy nagyvállalat megrendelésére készült, évekkel ezelőtt, de aztán megunták és valami pincébe vagy raktárba lökték, onnan, a Place d’Iénáról került vissza a művészhez, aki saját költségén rendbe hozta ezt az újmódi, fénylő-mozgó Robinsont. Ma már a műteremmel néz farkasszemet az ültéből felállni tudó, minden testrészét mozgató pucér ember. Mindössze egy feléje hajló pálmafa a társasága. Nemigen nézem ki belőle, hogy képes lenne mindarra, amit a Defoe-regényben megtudtunk róla.
Az első műtermet elhagyva még följebb kapaszkodunk a pici dombon. Közben megállok, körbenézek, és a nyerskő házfalon, a kertre néző részen megpillantok egy azsúrosan áttört mintázatú, kovácsoltvas keresztet. Rajta a dátum: 1830. Magamban meglepődöm, mit keres itt ez a kálváriakereszt, de szólni nem szólok semmit.
A második műteremépület jóval tágasabb, mint az első, és zegzugosabb, szabálytalan alaprajzú. A falon mindenütt bonyolult rajzok, vázlatok: a János-evangéliumi Apokalipszis megelevenítésének előkészületei. Jobbra nézek: szinte megrémülök: először azt hiszem, egy valódi ember ül mellettem az íróasztalánál. Daumier-hez hasonló rajzoló-művész automata ő is, fejét a művész a nagyapjáról mintázta. Aranyszínű a fej, rájöttem, ettől ilyen különös ez az életnagyságú, rajzoló ember. Jacques felésuhint a varázsdobozkájával, és az rajzolni kezd, méghozzá Leonardo da Vinci női félprofil vázlatait. Majd Daumier-karikatúrák kanyarodnak elő a keze alól. Az egyik az Osztrigaevő: a csücsörítő száj és a kézben szétnyíló kagyló viszolyogtatóan lesznek egymáséi. Hang nem hallatszik, nem is serceg a tustoll a papíron… Elbódít ez a sok varázslat, főleg akkor nézek nagyot, amikor meglátok az asztalon egy aranyozott kéz-protézist. Harminc év munka – de megérte, szerinte. Mert leomlott a fal a mozgássérültek és az egészségesek világa között. Az aranyozott bronz kézfejet egy vállra akasztható, kabátban, vagy akár ingben megbúvó szerkezettel lehet mozgatni. A művész a maga kézfejét öntötte ki, de nem ez a nagy csoda, hanem az, hogy egy rákfajta páncélszelvényeit tanulmányozva jutott el a kéz mozgatásának működési elvéhez. A legkülönfélébb és igen bonyolult mozgásokra is képes ez a protézis: vág, hurkol, egészen pici golyót is megfog.
Monestier vezet tovább, az egyik benyílóba, ahol megpillantom az Apokalipszis makettjét. Már eddig is eléggé csodálkoztam azon, hogy mennyire nem képes – ő sem képes – értelmesen beszélni a saját műveiről. Értem, persze hogy értem, hogy miért. Az éppen őt foglalkoztató problémáról, valami részkérdésről kezd magyarázni, nem is tudja elképzelni, hogy egy idetévedő mindebből egy kukkot nem ért. Arra gondolok, hogy hány meg hány magányos évet, hónapot, hetet, napot, órát töltött el itt, ennek a grandiózus tervnek a valóra váltásán fáradozva… Halkan megkérdezem: hova, kinek készül? Ha jól emlékszem, nem válaszolt. Nehéz is visszaidézni mindazt, ami történt, ott, őnála, Valmondois-ban, mivel sajnos az írásomat sem sikerült utólag egykönnyen kibetűzni, sebtében vetettem oda a szavakat, a hatás alatt állva, ő pedig gyakran motyogott, nem is értettem, hogy mit mond, de azt jól érzékeltem, hogy valami távoli világból és messziről szól hozzám.
Lassan alkonyba hajlik a délután. Jacques elvisz autóval a pályaudvarra, de előtte még kerülünk egyet a faluvégen, mert szeretném látni a dimbes-dombos tájat az est leszálltakor. A sarjadó vetéstől zöldellő szántóföld sarkában áttörtcsipke-mintázatú kovácsoltvas kereszt fénylik fel a bordóvörös ég alól, rajta a megfeszített, 1830-ból. Nemcsak én megyek el, Jacques is hamarosan távozik innen. A főbérlője eladta a házat, de nem őneki. A tulajdonos úgy intézte, hogy a ház megfizethetetlen legyen egy befelé néző, szemlélődő művész számára. Jacques legnagyobb gondja az, hogy a régóta készülő Apokalipszist hogyan tudja majd elszállítani innen.
Az ember egyszer csak szembe találja magát ezzel a négy méter magas, egy tonnát nyomó, aranyozott sárgaréz kompozícióval. Monestier elmondta, hogy ő eredetileg szökőkutat képzelt ide, de a megrendelő nem tágított, egy falból kiugró barlangszáj előtt lejátszódó jelenetet kért a művésztől. Négy évvel később, 1979-ben felavatták a szobrot, működött, az emberek álmélkodtak rajta, míg aztán 2003-ban nem jutott pénz a működtetésére, és azóta is jobb sorsára vár. Monestier-t különösebben nem rázza meg ez a tény, arról mesélget, hogy milyen érdekes, az ember az egyetlen élőlény, amelyik pucéron születik, nincs se páncélja, se tolla, se bundája, mégis meg kell védeni magát.
Most megpróbálom elfelejteni őt, a művészt és mindent, ami eddig történt, és szeretném nézni, úgy nézni a mozdulatlanságba dermedt szoborautomata-együttest, ahogyan először pillantottam meg. Eredetileg naponta többször megindult az óra, a legnagyobb szenzáció a délután hat órai órajáték volt, mert az összes szobor mozgásba lendült akkor. Az Idő Védelmezője mezítelen bronzférfi, aki azért tetszett meg rögtön, mert testéhez képest aránytalanul pici – fogpiszkálónyi – karddal és gombnyi kerek pajzzsal küzd az őselemekkel. A földet egy lüktető kopoltyújú sárkány, a levegőt egy farktollát lengető kakas, a vizet egy ollójával előrecsápoló rák testesíti meg. Este hatkor e mozgó állkapcsú, mélyen kivájt szemgödrű, ijesztő alak mind a négyükkel egyszerre küzd meg. Mind mozgásba lendülnek. De ez még semmi. Az összesen két percig tartó látványosságot szívbe maró zene kíséri. Csak ebben az időpontban hangzik együtt a tenger hullámázása, a szél süvítése és a föld morajlása. Ha az ember odaáll alá, menten úgy érzi, most ütött az utolsó órája. Megszámlálhatatlanul sokszor néztem meg, s mindig izgultam, pedig jól tudtam, nincs, nem lehet győztes. A ruhátlan harcos sosem győzhet, lejár az ideje, s kardja megáll a levegőben. Amióta nem működik az automata és az Idő Védelmezőjét legyőzték a körülmények, az anyagiak, még többször járok ide – és nézem, nézem őt, a régi slágert dúdolgatva, hogy Megáll az idő…
A sorozat eddig részei:
Párizs-szerelem 6., Gasztrognomé – II. rész
Párizs-Szerelem 5.: Gasztrognomé – 1. rész
Párizs-Szerelem – Mocsárban és dombtetőn. A Quartier Latin
Párizs – Szerelem: M – mint Romouchka: Gary remake 2012-ben
Párizs-Szerelem: „Hol van most? Ki csókolja ujjait?”
{jcomments on}
