Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
KÖSZÖNTŐ
Schein Gábor köszönti a 80 éves Takács Zsuzsát.
„Takács Zsuzsa költészetében az emberi szempontból irreálissá vált valóság rémálomszerű. Ez az ismétlődő irtózat helye, az őrületé, nevetséges és kényelmetlen. Leírásaiban és jelzéseiben vad humor és irónia munkál, a leírás maga pedig ugyanilyen éles öniróniával párosul. Számomra ez a kettősség Takács Zsuzsa költészetének egyik legfontosabb jegye. Az öniróniában mély tudás lappang arról, hogy a vers csak akkor emel ki a kényszerképzetek, az emberi szolgavágyak és hazugságok gyarlóságából, amibe a gonosz furfangos cselei újra meg újra visszarántanak, ha önmagát szüntelenül felkínálja annak a mélyebb egzisztenciális nyitottságnak, gravitációnak, amely egyedül a szerelem szenvedélyében és a halál tényében nyilvánul meg olyan erővel, amely hirtelen, minden készülődés nélkül visszaránt az emberi realitáshoz.”
FEUILLETON
Darida Veronika Peer Gynt és az önismeret filozófiája címmel írt esszét.
„Ismerjük a mű életrajzi vonatkozásait: a Peer Gynt Ibsen utolsó nagy drámai költeménye, és egyben drámaírói karrierje kezdete. Harminckilenc évesen, önkéntes római száműzetése alatt dolgozik rajta, vagyis el kell szakadnia a szülőföldjétől ahhoz, hogy megjeleníthesse azt. A darab így válhat egyfajta önarcképpé: számos gyermekkori emlék felidéződik benne (például Aese anyó saját anyja vonásait őrzi). Peer Gynt alakja ugyanakkor már Ibsen előtt is létezett, népmesehősként, aki viszont kalandjai során sohasem hagyta el Norvégiát. Ez a változás is mutatja, hogy a szerző nagy szabadsággal kezeli a részben átvett anyagot. Ibsen azt írja leveleiben, hogy művét a formára való ügyelés nélkül, merőben szokatlan, vad és merész hangon alkotta meg, tiszta költészetként. Miközben azt is pontosan tudja, hogy ez a monumentális és ambiciózus dráma a létező színpadok igényein messze túllép. És valóban, közel tíz év telik el az 1867-es megírástól kezdve, míg 1876-ban (Grieg kísérőzenéjével és részben annak hatására) bemutatják.”
INTERJÚ
„A kérdést az uborka döntötte el” címmel Kőszeghy László beszélget Mán-Várhegyi Rékával.
„Mán-Várhegyi Réka első regényében visszatérnek a Boldogtalanság az Auróra-telepen (PRAE.HU – József Attila Kör, 2014) címadó novellájának fő témái: értelmiségi buli, szociológusszerelem, centrum és periféria közötti feszültség. A Mágneshegy (Magvető, 2018) úgy szól az ember meghatározottságáról, az újratermelődő egyenlőtlenségekről, az akadémiai életben jelenlévő szexizmusról, hogy a legkevésbé sem válik didaktikussá. Lehetek-e más, mint a szüleim? Áthidalható-e a szakadék, amely azáltal jön létre, hogy a társadalom tagjai különböző mennyiségű kulturális tőkét tudnak maguknak felhalmozni? Mit jelent értelmiségi nőnek lenni? Egyszerű válaszok helyett pazarul megírt regényt kapunk, amely égetően fontos társadalmi problémákat tár fel.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Károlyi Csaba „Életcsőd” című kritikája Aranyossi Magda Én régi, elsüllyedt világom című memoárjáról szól.
„Aranyossi Magda önéletrajza sok helyen feszült viszonyban áll Nádas memoárjával. De ha nem emlékeznénk már a Világló részletek megfogalmazásaira, az itteni kommentárok felidézik Nádas családjáról megszerzett tudásának és megszenvedett analízisének lényegét. Sok mindent elken és elhallgat Magda, olyasmit, ami a polgári neveltetése miatt kínos (Nádas György öngyilkosságát, szerelmi kapcsolatát Karikás Frigyessel, azt, hogy férje egy életen át megcsalta). Nádas így fogalmaz memoárjában: „minden kölcsönös szerelmük és sziklaszilárd összetartozásuk ellenére Pali a legcsekélyebb lelkiismeret-furdalás nélkül egy életen át fűvel és fával megcsalta őt, s ezt csak megkésve sikerült tudomásul vennie” (II. 26.). Habár emiatt akarhatott leginkább elégtételt venni férjén, annak halála (1962) után, életének legfőbb hazugsága nem ebből következett, hanem bizony abból, hogy „a választott világmozgalom végül totális és helyrehozhatatlan életcsődbe lökte őket” – ahogy Nádas fogalmaz, nem, nem az itteni széljegyzetekben, hanem memoárja előbb idézett helyén. Már a harmincas években pontosan tudták, mi történik Moszkvában, 1945 után pedig egy olyan rendszernek dolgoztak, amelyről ők tudták a legpontosabban, milyen a természete. A szisztéma hibáit emberi mulasztások következményeiként akarták látni, és ebből nem engedtek. Maguknak hazudtak. „Falaztak, hazudoztak, s ezt soha nem is bocsátották meg maguknak. (…) Ordítoztam is a nagynénémmel miatta. Ő ezt valójában csöndesen tűrte, mert igazat adott nekem.” – írja erről a Nádas-memoár (II. 88.) Ennek az életcsődnek nagyon érdekes és tanulságos dokumentuma Aranyossi Magda könyve.”
VERS
A versrovatban ezen a héten Fabó Kinga és Závada Péter verseit közöljük. Mutatványként álljon itt Fabó Kinga egyik verse:
Elképzel
Anyát intenzív osztályon
anyát mélykómában
elkékült, duzzadt ujjait –
Nem tudom így elképzelni
anyát anyának.
Leáll a test nem kapcsol ki
ott van benne a működés.
Olyan félve vártam mindig –
Egyszer üres volt az ágya –
Megkönnyebbültem:
telve voltam ürességgel,
most nincs bennem. Ott van mind az ágyon.
Leáll a gép nem kapcsol ki
villog rajta a működés.
Nyugtalan volt mondják
miután először élesztették újra.
Vajon akarta?
Egyszer kinyitotta a szemét nem volt benne semmi.
Nem voltam ott elképzelni.
Leállt a szív a működés –
Megkönnyebbültem, hogy üres az ágya.
PRÓZA
Ahmed Arman, Kalapos Éva Veronika és Jenei László prózája mellett Kemény Zsófia tárcája szerepel.
Részlet Jenei László Impulzus című írásából:
„Errefelé az esőről lehet tudni, mikor kezd rá. És ha belevág, nagyon erősen dolgozik. Úgyhogy sejtették, nagyjából pár percük van bejutni a bérelt házba. A harmincas nő alig ötszáz méterre a kaputól vallott eddigi élete legnagyobb tragédiájáról, még friss volt a lemeztelenítettség szégyene. Az ötvenes férfi pedig, hogy úrrá lehessen megrendültségén, azt kérdezgette magától, miért nem várták meg ezzel, míg beérnek a szobába. Nem az ágyak közelébe, csak kölcsönvett, mesterséges díszletek közé. Idekint ugyanis, hajnali háromkor, feketeségében is túl eleven volt az éjszaka, törleszkedő, lüktető és indiszkrét, mintha azonnal továbbsúgna mindent. Hatalmas vihar közeledett.
És nem nyílt a kapu. Percek teltek el hiábavaló próbálkozással. Ittak előtte, nagy társaság volt, és a zár ősrégi. A nő előbb csendesen sírt, majd könnyes arccal kiabált, tudta, hogy ez lesz, hogy nem mehet minden rendben — és a férfi, míg forgatta volna a zárban a hatalmas kapukulcsot, azon rágódott, hová tűnt az iménti nagy vallomás. És hogy előjön-e még a babonás félelme, ami kiöli az ösztönös segítőkészségét. Minden a póz, ismeri magát, az ital itt nem számít, de időnként megindul a lelke.”
FILM
Stőhr Lóránt a Verzió Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál ukrajnai háborúról szóló filmjeiről írt.
„Csuja László bravúros teljesítménye, hogy a Virágvölgy című figyelemre méltó első nagyjátékfilmje bemutatója után két hónappal első egészestés dokumentumfilmjével is debütált. Nem is akárhol: a Kilenc hónap háborút a Verzió Nemzetközi Filmfesztivál nyitófilmjeként vetítették, ahol – Magyarországon lassan ritkaságként – még kitüntetetten érdeklődnek az egyes emberek és társadalmi, etnikai csoportok kizsákmányolása, szenvedése és emberi jogainak csorbulása iránt. Míg az erős (ön)cenzurális nyomás alatt álló magyar filmművészet eddig csak a Kilenc hónap háborúval tette le kézjegyét a határon túli magyarokat is súlyosan érintő véres konfliktusról, a Verzió szervezőinek európai színtéren volt miből válogatniuk a témával kapcsolatos filmekből.”
ZENE
Fáy Miklós a Nemzeti Filharmonikusok Müpa-beli koncertjéről írt.
„Ahogy a koncert kezdődött, azt vagy büntetésként kell felfogni, vagy büntetendő cselekmény. Schubert Rosamunde-nyitánya, ami még akkor is csodazeneként funkcionált, amikor az Erkel Színházban játszották balettzeneként. Most meg az ember nem hisz a fülének. A lassú bevezetés mintha arról akarna szólni, hogy voltaképpen fogalmunk sincs, milyen tempóban kellene játszani a darabot, tétova toporgás az egész, pedig valahogy el kellene jutni a központi gondolatig.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu
