Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
FEUILLETON
Bihari Péter Az antiszemitizmus magyar hagyománya címmel írt esszét.
„Nem egy újabb zsidó szenvedéstörténeten akartam végigvezetni az olvasót, nem egy, a magyar jellemben, néplélekben rejtőző állandó tulajdonságot akartam feltárni. A különböző korokban előforduló antiszemita megnyilvánulásoknak sokféle okuk lehetett. Azonban aligha véletlen, hogy modern történelmünk sorsfordulóinál, oly sok kudarcos nekirugaszkodás, majd újabb csalódás nyomán a zsidót, mint a „kéznél lévő idegent” rendre megtalálták. S ebben a mindenkori politikai elit készségesen közreműködött. Elég Bibót elővenni, hogy világos magyarázatot kapjunk az „eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” vagy éppen „a kelet–európai kisállamok nyomorúsága” kérdésében. Bibónál – nagyon leegyszerűsítve – arról van szó, hogy a társadalomfejlődés megreked a rendi–hierarchikus szinten, nem engedi a polgári társadalom és a polgári értékek megerősödését. Mindezek következtében kifejlődik a „feudális, arisztokratikus és uralmi szellemmel telített antidemokratikus nacionalizmus torz képződménye”. (Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után, 1948.)”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Bazsányi Sándor Minden regény így kezdődik címmel írt kritikát Gerőcs Péter Árvaképek című regényéről.
„Kétszeresen is izgalmas összefüggésben érzékelhetjük az Árvaképeket. Egyrészt a fényképezéssel kapcsolatos szépirodalmi művek szerzőinek egyre népesebb körében, Lengyel Pétertől (Cseréptörés) Nádas Péteren (Saját halál), Márton Lászlón (Árnyas főutca) vagy Závada Pálon (A fényképész utókora) át Bartis Attiláig (A vége), és tovább, egészen Varga Zoltán Gábor 2018-as verseskötetéig (A fényrajzoló); másrészt Gerőcs megelőző, egymáshoz képest is nagyon különböző regényeinek a vonatkozásában. Az első regény (A betegség háza, 2013) egyszemélyes tudatfolyama és a második nagyepikai alkotás (Győztesek köztársasága, 2015) egyetlen témára srófolt monológfüzére után most a szereplői tudatoktól való távolsággal játszó elbeszélői futamok, dramatikus beszélgetés-levezénylések és érzékeny környezetleírások váltakozása során kapunk átfogó rálátást a „jóságból öntött ólomkatona” voltát (155.) az emberi arcok egyediségei iránti figyelemre (vizuális szolidaritásgyakorlatra) alapozott portréfotózásban kiteljesítő Szemere Tamás ritmusváltásokban gazdag életútjára, valamint szórványos betekintést a vele érintkező barátok, kollégák és szeretők életébe. Ugyanakkor nem tudom elhallgatni, hogy fájó elnagyoltságokat érzékeltem a regényszöveg nem egy pontján. Például a gyerek Tamást ábrázoló elbeszélő édeskés fordulataiban („legyőzte a gazok egy tetemes hadosztályát”) (40.); vagy a felnőtt Tamás és a gyerekkora múltjából „kurátorlányként” visszatérő Réka szeretkezésének valamiféle Nádas-paródiaként, a Párhuzamos történetekben hosszan ábrázolt ágyjelenet mechanikusan tömörített parafrázisaként érzékelhető, ámde bármiféle érzéki vagy antropológiai mélység nélküli leírásaiban („egyszerre kimeredtek a térdek külső és belső ínszalagjai, a collateralis mediale és collateralis laterale”) (115.); vagy akár a szereplő Réka alábbi magyarázatában, amely egyszerre (melodramatikusan) sommás és (anyagszegényen) sovány: „Szerelmes voltam beléd, de nem tudtam veled együtt lenni. Nagyon sokat bántottuk egymást. Viszont nem tudtam volna elképzelni, hogy mástól legyek terhes.” (239.)”
AZ ÉS KÖNYVE NOVEMBERBEN
Böcskei Balázs Szomorú könyv egy jobb kornak című recenziójában elemzi Steven Levitsky-Daniel Ziblatt A demokráciák halála című könyvét.
„A könyv legérdekesebb része – legalábbis a recenzens számára – annak a folyamatnak a bemutatása, ahogyan a két amerikai „párt” elveszítette gyűjtőpárti jellegét, ahogyan a két politikai erő között vallási és faji törésvonalak alakultak ki. Bár az imént óvatosan fogalmaztam azt illetően, hogy mennyire lehetséges/esetleges egyes, más fejlődési pályát bejáró országok ugyanazon szempontok alapján történő összehasonlítása, most mégis azt kell mondanom, hogy a médiaszerkezet, a polarizáció és a republikánus nyelvpolitika összefüggései kétségkívül Magyarországot juttatják az eszünkbe. A túlhajtott stigmatizálása és inszinuálása a (baloldali-liberális) Másiknak, a hazafiatlansággal vádolás, az Idegenről kizárólag érzelmi síkon folyó nyelviség ma a kormányzó magyar jobboldal beszélt nyelve. Az amerikai konzervatív szórakoztató központ is jelentősen hozzájárult a polarizációhoz, és annak (ha nem is a másolt) mintája jellemző nálunk is.”
VERS
A versrovatban ezúttal Kántor Péter, Nádasdy Ádám és Takács Zsuzsa versei kaptak helyet. Ízelítőül Nádasdy Ádám egyik versét közöljük:
A NAPLÓ
A napló hazudik. A napló csak hazudhat,
mert azt mondja, hogy átviszi a múltat,
mint éji fáklyaláng, a megértő jövőbe,
de nem. És nehéz szabadulni tőle,
a naplótól, a múlttól, az indokolható
abszurd viselkedéstől. Támadó,
tudálékos barát a napló. Nem csinálom.
Biztos, hogy igazam volt, hosszú álom
a régi, gyógyuló, abszurd viselkedés,
egy élethez méltatlanul kevés.
Nem kell a napló-hűség. Megcsalom magam,
közben tudom: sosem volt igazam.
PRÓZA
Farkas Arnold Levente, Zalán Tibor prózája és Radnóti Sándor tárcája olvasható a héten a lapban.
Részlet Radnóti Sándor Mészöly Miklós című írásából:
„Az estének vége lett, mentünk haza. „Szegény ember” – mondta feleségem, Juli. „Miért?” – kérdeztem. „Hát mert olyan szép.” S valóban, Miklós tudatában volt annak, hogy szép férfi, és ezt viselte. Nehéz megmagyarázni, miképpen. Persze nem úgy, hogy az emberek figyelmét fölhívta volna erre a tényre, vagy egyenesen orruk alá dörgölte volna. De valamiképpen az embernek az volt a benyomása, hogy ez a tudat, hogy szépnek tartják, minden pillanatban jelen van, hol kedvező, hol bosszantó tényezőként, hol kacérságot, hol ingerültséget kiváltó elemként a tudatában. Jó lenne tudni, mióta volt ez így. Azt képzelem, hogy nem fiatalkora óta, hanem csak később tűnt ez föl valamiféle teherként, amelyet szüntelenül hordozni kell.”
TELEVÍZIÓ
Grecsó Krisztián az M4 futballközvetítéseiről írt kritikát.
„A magyar meccseket – ez a néző érzése – mintha folyamatos lassításban adná a négyes számra keresztelt, központi csatorna. És ez jó! Persze ez csak akkor tűnik fel, ha a hazátlan néző néha elkapcsol, és a német, olasz, angol, spanyol bajnokság egy-egy mérkőzését is megtekinti. Ilyenkor viszont szembeötlő, hogy a nemzetközi trendek csak kullognak a magyar tévézés után. A nyugati közvetítések követhetetlenül gyorsak, a játékosok összevissza szaladgálnak, állandóan sprintelnek, mintha bizony futóversenyről lenne szó, nem labdarúgásról. Elveszik a játék szépsége, íze, logikája, az állandó hajtásban láthatatlan a rendszer.”
SZÍNHÁZ
Molnár Zsófia a Centrál Színház Büszkeség és balítélet című előadásáról írt.
„Nem tudom, mi volt meg előbb, a darabválasztás, a két színész vagy a rendező, mindenesetre ez a három együtt jó csillagállásnak tűnik. Nemcsak azért, mert Ujj Mészáros jól ismeri Balsai Mónit és Schmied Zoltánt (mindkét eddigi nagyjátékfilmjében forgatott velük), hanem azért is, mert ők ketten valahogy látható karakterükben is passzolnak a regénybeli karakterekhez, és játékmódban is szépen simulnak ehhez az elegánsan visszafogott színpadi elképzeléshez. Nem esnek a harsányság csapdájába, nem mozogják túl a létszámhiányt, nem kapkodnak, nem akarnak többet mutatni a kelleténél, egyszerűen jelen vannak és játszanak minden porcikájukkal, örömmel bújnak egyik bőrből a másikba.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu
