Bevezető
Néhány nappal ezelőtt beszélgettem egy nagyon közeli barátommal, egy nővel. Egy nővel egész más beszélgetni, mint egy férfival, főleg, ha nagyon régóta és jól ismeritek egymást. A nyílt és őszinte beszélgetések meglehetősen ritkák. Az olyanok, melyekben képesek vagytok meghallgatni olyan dolgokat is, melyeket rendkívül kellemetlen hallani, szembesülni velük. Leginkább a párkapcsolatról volt szó. A tönkrement kapcsolatok következményeiről. A gyerekekről is. Rendkívül érdekes és hasznos dolgokat mondott, miközben a harmadik kör üdítőt fogyasztottuk el. A beszélgetés vége felé azt mondtam neki, sajnálom, hogy nem vettem fel a beszélgetést, néhány elemét érdemes lenne leírni. Azt válaszolta: ugyan, ezeket mindenki tudja. Én azt válaszoltam: egyáltalán nem tudja mindenki, sokan nem tudják, én se tudom.
Rövid és hosszú távú programok – Egy cica kerül a családba
A cica játszani szeretne, nem mondja, nem tud beszélni, jelzi a maga módján, de te észre sem veszed. A cica nem adja fel, nem érti, hogy nem érted, hogy játszani szeretne, pedig ő mondta. Elmondja ismét, de te ekkor sem veszed észre. Nem veszed észre, mert nem ismered fel a jelzéseit, vagy éppen dolgozol valamin és arra figyelsz, szeretnéd folytatni a tevékenységed. De a cica ezt nem különösebben érzékeli, főleg azt nem, hogy valami fontos dolgod lenne és szeretnéd, ha ebben nem zavarna, ezt ugyanis te nem jelezted a cicának, ráadásul elkerülte a figyelmed, hogy épp a játszási idő van soron, ezért a cica más módszerekhez folyamodik, amiket a közös szocializálódásotok során megfigyelt, megtanult és alkalmaz is.
Ezek a módszerei a cicának mindaddig, amíg nem ismerkedtetek össze rendkívül radikálisan egyszerűek. Például összepisili az ágyadat, lepisili a rajzaidat. Ekkor a célját még nem érte el a megfelelő módon, úgy, hogy mindkettőtöknek viszonylag kényelmes és békés legyen a közös térben való együttlét, melyet nem a cica választott. Nem is érdekli ez. A munkának természetesen annyi, a cica büntetést kap, vagy nem kap büntetést, esetleg megpróbálod neki világosan jelezni, hogy amit tett, az neked rossz. A játék elmarad, mindenki flusztrált. Majd jelzitek egymásnak tízszer, százszor, mindaddig amíg meg nem értitek egymás jelzéseit, be nem épül az agy mélyebb rétegeibe, ezek után különösebb megerőltetés nélkül, magától értetődően alkalmazzátok.
Tehát a cica jelzi, mit is szeretne. A cicának van napi ritmusa. Ha ezt meg tudod figyelni és meg is figyeled, a későbbiekben sok kellemetlenség elkerülhető lesz. Az is megkönnyíti a közös létet, ha ismered a cica jelzéseit, illetve észreveszed azt a jelzést, hogy szeretne valamit. Ez egy hosszú, közös tanulási folyamat. Rövid távon időigényes és akár fárasztónak is érezheted, de hosszú távon megéri. Abban az esetben, ha hosszabb távra tervezel. Mindezek egy rövid távú programtervnél nem szükségesek, s ha egy rövid távú programterv nem sikerül, hát üsse kő, keresünk egy másik tervet. Különösebben nem sérül benne személyiségünk, önértékelésünk. Könnyen eltávolítható magunktól az, ami eleve nem is volt közel.
Egy olyan hosszabb távra tervezett program, mint egy cica befogadása, jó esetben egy egész életre szól. Az egész életre szóló programban az is benne van, hogy a program befejezésekor valaki meghal. Persze, egy cicát el lehet ajándékozni, el lehet altatni, ki lehet tenni az utcára.
Ha így határozunk, számtalan érvet fel lehet sorakoztatni döntésünk helyességét igazolandó. Összepisil mindent, harap, karmol, tönkreteszi a bútorokat, nem hagy aludni bennünket. Nem beszélve egy talált cicáról, akinek nem ismerjük a gyerekkorát, nem tudjuk, milyen körülmények között nőtt fel mielőtt hozzánk került, nem tudjuk, bántották-e, etették-e rendesen, kapott-e simogatást, szeretetet, játszottak-e vele, szükségletei mennyire kerültek kielégítésre.
A bökkenő csupán annyi, hogy a cicák többnyire ilyenek. És az, hogy ezek után cica nélkül maradunk. Esetleg még lelkiismeret-furdalásunk is lesz.
Szerettünk volna egy édes kiscicát, akit lehet dédelgetni, simogatni, saját hiányzó szükségleteink egy részét pótolni vele, s kapunk ehelyett egy kellemetlen, vad cicát, aki még a saját ágyunkba sem hajlandó beengedni, ugyanis nem tudja, hogy az nem az ő ágya. De a cica nem egy játékbaba.
Ha kevés az időnk és kevés időt töltünk el együtt, kevés az esélyünk arra, hogy megismerhessük egymást, kialakíthassunk egy elviselhető közös létet, sőt tovább megyek, egy barátságos, szeretetteljes, együttműködő létet, amibe már belefér az is, hogy néha a cica szükségletei sem kerülnek azonnal kielégítésre, mert közben megtanulta, hogy amit azonnal szeretne, később fog csak teljesülni. A közös harcos és békés, évekig tartó tanulási folyamat alatt, kialakul benne és mindkettőtökben a bizalom, észrevétlenül megtanulja ezt is. Megnyugszik, nem fél, nem támad, örül, kedveskedik is olykor, vár türelemmel. Tudja, hogy mi az, amit nem szeretsz, nem teszi azt. Ha például orvosságot adsz be neki, nem menekül el, nyugodtan tűri, bár rettentően nem érti mi ez a kellemetlen ami vele történik.
Nyugodtan és békésen alszik.
Megbízik benned.
A felelős cicatartás egy út kezdete a felelős emberi kapcsolattartás felé.
Ocztos István
