Pierre-nek igaza van, a nagy egész szempontjából semmik vagyunk, de egyénileg megvan a képességünk értelmet adni az életünknek. (Sárközi Richárd kritikája Janne Teller Semmi című könyvéről.)
„Minek vegyek biciklit, úgyis meghalok” – ez a mondat maradt meg bennem kamaszkorom egyik meghatározó nyári beszélgetéséből, amely csöppet sem volt lemondó, vagy szomorú, szimplán megállapítottuk, hogy nincs értelme semmiért sem küzdeni, úgyis végünk lesz egyszer, egyik pilanatról a másikra eltűnünk, akkor meg minek szerezzünk be bármit is, minek törjük magunkat, egy csapásra elveszti minden az élvezeti értékét, ha már nincs az, aki élvezhetné.
Persze végül csak szereztem biciklit, amit rendeltetésszerűen elloptak, ilyenkor új fényében tündökölt előttem az értelmetlenség igazsága.
A Semmi valami hasonló alaphelyzetből indít, kicsit radikálisabban. “Semminek sincs értelme.” – jelenti ki ellentmondást nem tűrően egy átlagos dán kisvárosban egy átlagos osztály átlagos, nyolcadikos tanulója, majd felül egy fára, ahonnan éretlen szilvákkal és bölcseségekkel dobálja osztálytársait. (Szerencsénkre nem keveredik arra a vidékre egy heideggeriánus sem, hogy földre kényszerítse a reflektálatlan fiút a “ha nincs a Semmi, akkor hogy lehet róla beszélni, ha viszont van, akkor nem Semmi stb.” – problémájával.) Az átlagos osztálytársaknak ez a nemtőrödömség roppantul szúrja a szemét, és ahelyett, hogy legyintentenének az egészre, meglepő élettapasztalatról adnak tanúbizonyságot: “a felnőttek nem akarják hallani, hogy tudjuk, hogy igazából semmi se valami, és mindenki úgy csinál, mintha.” Ez a belátás, és az ebből következő dac az, ami a mindennapi lázadóból és az osztálytársakból nem mindennapi szereplőket teremt.
A probléma most már adott: az osztálytársak célja, hogy meggyőzzék Pierre-t, a felbújtót, igenis van valami, aminek van értelme, sőt, nem is egy dolog létezik, amely jelentőséggel bír. Ez veszi rá minnyájukat, hogy összegyűjtsék a Fontos Dolgok Halmát, amely kupacba először egyszerű, hétköznapi tárgyak kerülnek (kedvenc papucs, új bicikli), majd egyre szélsőségesebb kérések merülnek fel, amelyek érzelmi és testi erőszakhoz vezetnek. Mi az, amit egy ilyen csoport felmutathat egy gyakorló nihilistával szemben? Nem marad más nekik, próbálják bebizonyítani, hogy igenis mindenki számára vannak komoly értékkel bíró dolgok és megsérthetetlen szabályok. Tragédiájukat mégis az adja, hogy hajlandóak feláldozni legsajátabb dolgaikat, vonzódásaikat, érzéseiket azért, hogy megmutassák: Pierre-nek igaza van, a nagy egész szempontjából semmik vagyunk, de egyénileg megvan a képességünk értelmet adni az életünknek.
A könyv éppen annyira megkerülhetetlen és idegesítő, mint Pierre, aki nem csinál semmit, csupán rámutat: értelmet adunk folyamatosan mindennek, mert nem akarjuk belátni, hogy semminek sincs értelme.
A Semminek van értelme.
Fotó: P. Sz.
{jcomments on}
