A három torony, a vad császárnő meg a bajorok
– Elnézést, mondana nekünk esetleg pár szót erről a templomról? Németországból jöttünk, és…
Az orgonista, akinek a kérdés szól, ímmel-ámmal motyog valamit. Lehet, hogy már a misére készül lelkileg, vagy eleve nem tud túl sokat a templom történetéről. Akár az is lehet, amire itt Coventryben tudtommal volt már példa, hogy még ennyi év után sem látnak szívesen németeket a városban. Hetvennyolc éve a földdel tették egyenlővé ezt a régiót. Igaz, hogy a megbékélés folyamata nagyrészt pont a templomokból, vallási közösségekből indult, így talán mégsem ez lehet a fő ok. Talán tényleg csak nem akar idegenvezetni szegény ember. De nem baj, mert én bevetődöm a képbe, udvariatlanul befurakodom a beszélgetésbe, és megmentem az orgonistát is, a turistákat is:
– Jól hallottam, Németország? – kérdezem németül. – De jó! Miben segíthetek?
– Á, szóval ön beszél németül!
– Hát persze!
– Mi az, hogy hát persze? Ebben az egész városban senkit sem találtunk!
– Éppen ez az! – Kábé a Cheshire Cat vigyoroghat úgy, mint most én. – Nekem is annyira hiányzik itt, hogy német szót halljak. Nagyon örülök, hogy összefutottunk!
Kiderül, hogy Derbybe tartanak, és ma már jártak az új katedrálisban, onnan jöttek át ide. Kérdéseikre röviden elmesélem a történetemet. Nem, Németországban soha nem éltem, sőt, még csak osztrák sem vagyok, habár Ausztriában elég sok időt töltöttem, de Magyarországon születtem…
– Mi sem németek vagyunk – mondják erre.
– Hanem?
– Bajorok.
Amikor megtudják, hogy ide csak két hónapja kerültem, a nő kicsit csalódottnak tűnik.
– Akkor ön sem tud sokat a templomról, ugye? Úgy nézem, a gótika korában épülhetett…
– A három torony történetét hallották már? – kérdezem hirtelen, csak hogy mégse engedjem el őket idegenvezetés nélkül, még akkor is, ha konkrétan fogalmam sincs, mikor épült pontosan a Holy Trinity, meg semmi mást sem a korai történetéről. Ez betalál, rázzák a fejüket, kíváncsian várják a folytatást.
– Tudják, amikor Coventryt bombázták… – Átfut a fejemen, hogy szegények itt mindenhol ezt kapják az arcukba, de végül is ők mondták, hogy nem németek, hanem bajorok. – A katedrális elpusztult. A Christchurch is elpusztult. A Holy Trinity, amint látják, nem pusztult el…
Bólintanak, a nő megint mond valamit arról, hogy bizony régi ez a templom.
– …de a katedrálisnak is, a Holy Trinitynek is és a Christchurchnek is megmaradt a tornya. Az emberek előjöttek a fedezékekből, és látták, hogy a rettenetes, porfüstös romok közepette ott áll ez a három torony, három égbekiáltás a néma halál felett, és el is nevezték őket a Remény Három Tornyának. A katedrálist akkor önök is látták már, a régi csontvázmaradványa mellé épült egy új, összekapaszkodnak. A Christchurch soha nem épült újjá, de a tornya ma is ott áll. Ez pedig a Holy Trinity, a városközpont temploma, ahol nagy élet zajlik. Én nemrég csatlakoztam a kórushoz, most fogok először énekelni a misén.
Elgondolkodva hallgatnak, emésztgetik, amiket mondok. Ekkor hirtelen eszembe jut valami. Ma délután multikulturális piknik lesz a parkban, és én direkt ahhoz öltöztem…
– Tényleg, amúgy ma német feliratos póló van rajtam! – mutatom büszkén. – Nézzék csak! WILDE KAISERIN. Merthogy tudják, van egy síelőhely Ausztriában, a Wilder Kaiser, és…
– Amellett lakunk! – vágja rá a férfi.
– Tényleg?!
– Az otthonunkból látjuk a hegycsúcsot! – kontráz rá a nő. – Nagyon közel vagyunk Tirolhoz, szinte a két ország határán.
– Én egyszer kutattam Tirolban.
– Hol?
– A Pitztaler Gletschernél.
– Mit?
– A szemét és az érzelmek kapcsolatát. – Erre ők is úgy néznek, ahogy mindenki szokott. – Tudják, én kulturális antropológus vagyok, és mi általában elég furcsa dolgokkal foglalkozunk. Ja, és múlt ősszel is sokszor jártam Tirolban. Vonaton dolgoztam, és általában az innsbruckira osztottak be.
– Mit dolgozott a vonaton?
– Felszolgáltam a kávét, frissítőt, ennivalót az utasoknak. – Esküszöm, ezen jobban meglepődnek, mint a szemét és az érzelmek kapcsolatán. – De hát ez csak olyan szükségmegoldás volt. Kutatni szerettem volna tovább, de Bécsben valahogy semmi nem jött össze, se egy rendes munka, se egy biztos doktori… Hát igen, egész Ausztriában egyetlenegy antropológiai intézet van egyetemen, az, ahová én is jártam. Egy németországi ösztöndíjra is jelentkeztem, de nem kaptam meg, viszont ez már nem is volt baj, mert akkor már tudtam, hogy végre összejött ez az állás itt, Coventryben…
Az egyik kórustag megzavarja a beszélgetést, sietnem kell hátra, mindjárt háromnegyed, és még el is kell próbálnunk egy-két dalt. Nem sikerül rendesen elköszönnöm új ismerőseimtől, egyik pillanatról a másikra tűnnek el. Még a fotót sem tudom nekik elküldeni, amit a beszélgetés vége felé készítettem róluk. A hátsó traktusban zűrzavart okozok, mert nincs piros egyentalárom, sem a fehér zsákszerűség, amit arra húznak rá. Feltúrják miattam az összes szekrényt, végre találnak egyet a méretemben, gyorsan feladják, itt kösd meg, ott gombold össze.
Sose volt rajtam még ilyen. Idegen néz vissza rám a tükörből. Egy angol kórusénekes.
Az angol nyelvű misedalok között kétségbeesetten próbálok felidézni olyan foszlányokat, hogy Du sitzest zur Rechten Gottes, des Vaters, Herr, nimm unser Gebet. Felkavart ez a semmitmondó, kedves kis beszélgetés, lelkem amúgy sem tiszta állóvizében most a megszokottnál is több iszap és csigakövület úszkál. Hogy pont ma vettem fel ezt a pólót, amikor ők itt jártak… Jövő héten látni fogják a Wilder Kaisert. Én mikor fogom legközelebb látni a Wilder Kaisert? És a Pitztalt? És Innsbruckot, és az ÖBB-vonatokat? És Bécset? És mikor fogom megint azt hallani, hogy Ehre sei Gott in der Höhe?
The Lord bless you and keep you. Isten áldjon titeket, kedves bajor pár, akik a mise végére, amikor ezt a dalt énekeltük, már talán úton voltatok Derby felé. Mégis nektek énekeltem ma.
