Trokán Anna édesanyja lányát játssza a Spiritben
Csak a sokadik csöngetésre hallóz bele a telefonba. Trokán Nórát keresem, mondom. Akkor téves, én Anna vagyok, vágja rá, de vidámnak tűnik a hangja. Jaj, elnézést, a Bernarda miatt keresem, szabadkozom. Egy telefonos interjút szeretnék. Lehet, mondja megbocsátó tónusban, de most éppen lóra ülök, lehetne később. Persze, mondom nyomban, bár egyszer már interjúztam lóháton, de akkor mindketten nyeregben ültünk és egymás mellett léptettünk.
Egy pillanatra csend van a vonalban, majd azt kéri, hogy két óra múlva hívjam. Akkor jó lesz, ha a kisfia is úgy akarja. Ebben maradunk, majd szerencsés vágtatást kívánok neki. Meg se kérdezem, mennyire unhatja, hogy összetévesztik a húgával. Mindketten magasak, karcsúak feketék, gyönyörűek. Valamint színésznők és gyerekkoruk óta lovagolnak. Édesanyjuk Papadimitriu Athina, ezért Anna például hamarabb beszélt görögül, mint magyarul. Most a Spirit Színházban pedig azt játssza, hogy az ő lánya. Illetve ez nem is csak játék.
Erről beszélgettünk, amikor újra fölhívtam.
A Bernarda Alba háza nagyon sötét darab. Federico Garcia Lorca darabjában szinte nincs is világos szín. Ez még a drámairodalomban is ritka.
Hát azért nem, Shakespeare-nek is vannak durva drámái…
Igen, nála előfordul, hogy kiírtja a teljes szereplőgárdát, de amíg ide eljutunk, sokat nevetünk is.
Képzelje, ezen is mulatnak a nézők! Talán azért, mert rendesen el van játszva. És ha egy kemény történetet kívülről szemlélünk, sokkal erősebben kitűnnek például az emberi gyarlóságok. A testvérek között lejátszódó párbeszédek nagyon hétköznapiak, és kívülről azok néha komikusak. Például amikor a testvérek beszélgetnek, és Martirio faggat engem, én meg mondom, hogy hagyjál már! Amikor a testvérek így beszélnek egymással, hogy kopjál már le, unlak, akkor a nézők nevetnek. Nekünk ez az első előadásokon nagyon meglepő volt, nem számítottunk rá. De jó, hogy így történik, mert nem jó, ha a néző egész este görccsel a gyomrában ül. Sokkal érdekesebb, ha időnként föl tud oldódni. Így a tragédiának is nagyobb az ereje a végén.
Ez azért érdekes, mert a vígjátékok próbáin nehéz kiszámítani a közönség reakcióját. És hiába mondja meg a rendező, hogy itt majd nevetés lesz, vagy lehet, hogy beletapsolnak, ennek az erejét nem lehet előre kiszámítani. Tragédiánál ez ritkább.
Igen, de nagyon tudja húzni a csapatot. Persze kell azért egy-két bátor ember a nézőtéren, aki rákezdi, de az első nevetés után, mindenki fölbátorodik. Egy komoly darabra senki nem úgy ül be, hogy röhögni fog. De hát ilyen az élet is. Egy temetésen is adódhatnak groteszk szituációk. És akkor annál nagyobb a gyomros a végén.
Nyolc nő szerepel ebben a darabban. Az is ritkán van, hogy egy árva férfi sincs a színpadon.
És azért a férfi energiák nagyon kellenek. Ráadásul a rendezőnk, Czeizel Gábor is finoman érző lélek, nem az a keménykezű rendező. Féltem is tőle, hogy hét nővel, hogy is lesz, de nagyon jól dolgoztunk együtt. Nagyon intelligens csapat jött össze, szelíd próbafolyamat volt. Valahogy azonos volt az ízlésünk ebben. Gábor pedig hagyta, hogy menjünk a saját utunkon, csak akkor lépett közbe, ha valami rossz irányba fordult. Megérezte, hogy ebből a sok nőből ki fog jönni valami erős.
Ilyenkor egyes nők kicsit fölvesznek férfitulajdonságokat, vagy pedig a nőiségnek a különböző változatait mutatják be?
Inkább a természetükből adódóan különbözőek voltak a csajok. Például anyukám erősen határozott. Amikor nagyon nem akart valamit, keményen kiállt érte. De ez szerintem nem férfiúi tulajdonság, hanem emberi.
De ő is arról beszélt, itt a Librarius-interjújában, hogy éppen az igazságát, az érzelmi hátterét kereste, mert ha Bernarda állandóan kőkemény, az őt nem érdekelné.
Nagyon nehéz szerep. Nekem például legtöbbször izgalmasabb volt őt figyelni, mint saját magamat. Annyira megfejthetetlen, hogy szinte én is azt a szerepet próbáltam, nem a magamét. Az is nagyon érdekes, meddig bírja ezt a keménységet, hiszem ő is egy nő. Gyerekei vannak, élt házaséletet, pontosan tudja, hogy mitől tiltja el a lányait. Azért drukkol az ember, hogy meddig bírja feszíteni a húrt.
Az, hogy Önök anya és lánya adott valami többletet?
Igen, mindenképpen. Én nagyon féltem attól, hogy mindez mennyire lesz ízléses, mert a végén mégiscsak a holttestem fölött monologizál, ami kicsit bizarr, és könnyen lehetne túlzó vagy hatásvadász. De szerintem pontosak lettek itt is arányok. Kettőnk helyzetét megkönnyíti, hogy nincs is páros jelenetünk. Bernarda a lányaihoz mindig egyszerre beszél, többes számban, velem csak a legvégén van egy pillanatnyi összecsapás, meg a darab közepén váltunk egy mondatot, ezért az igazi anya-leány kapcsolat nem is merül föl köztünk.
Ő azt mondta, hogy amikor ott fekszik az igazi lánya halottként, és hozzá kell beszélnie, az nagyon megviseli.
Érzem én is, hogy azt nehezen bírja. De igazából ez a Bernarda! Már alig bírja tartani magát, de mégis visszanyeli. Ettől gyönyörű az ő Bernardája. Ott tényleg meglátszik a nő, az ember, a kislány, abban a pillanatban minden ott van az arcán, a hangjában. Ebben bizonyára közrejátszik, hogy én fekszem ott, nem egy kolléganő.
Milyen ott feküdni?
Én ott már szándékosan kivonom magam, mert nem esne jól a lelkemnek… Teljesen civilen fekszem, mint egy fadarab, arra gondolok, mit fogok vacsorázni vagy hogy a gyermekem alszik-e már. Csak azt figyelem, hogy ne nagyon látsszon, hogy lélegzem.
Pedig ilyenkor szoktak olyan mondani, hogy lököm neki az energiát, meg a feszültség erős közöttünk így is….
Nem, dehogyis! Nem kell neki! Olyan erősen van jelen, hogy meg is éget engem. Ha beleélném magam, vagy energiát akarnék lökni, szerintem fölgyulladnánk mind a ketten.
