Moritz Föllmer: A Harmadik Birodalom kultúrtörténete [‘Ein Leben wie im Traum’ Kultur im Dritten Reich] – Corvina Kiadó, 2018 – fordította Kurdi Imre – 268 oldal, flexibilis kötés – ISBN 978-963-136-462-0
Moritz Föllmer, túl azon, hogy számos magántörténelmi dokumentummal és a fejezetek elején álló fényképekkel kiegészítve írta meg a Harmadik Birodalom történetét, nem sok újat tud mondani a téma ismerői számára. Persze, nem is ez a célja, hanem az, hogy a történetnek egy olyan – máig kevésbé végiggondolt – aspektusát mutassa meg, amire nem szokás figyelni… Nevezetesen azt, hogy a kultúra – tudatos törekvések eredményeként – miként torzult, és hová jutott.
Miként lehet, lehet-e a kultúra struktúráját úgy megváltoztatni, hogy egy embertelen hatalom céljait szolgálja?
A tapasztalatok – nem csak a nácik esetében – azt mutatják, hogy lehetséges az ilyesféle átprogramozás. Föllmer pedig azt is megmutatja, hogy hogyan. A könyv a kultúra hagyományos területei mellett részletesen és hangsúlyosan foglakozik az akkor újnak számító eszközök – rádió, mozi – használatának lehetőségeivel.
Föllmer legfontosabb felismerése, hogy a náci eszmék kiszolgálására nem (nem csak) a propagandaanyagok szolgáltak, hanem a látszólag „ártatlan”, populáris művek is, amelyekben – környezetükből kiszakítva – nyoma sincs a nemzetszocialista eszméknek. A populáris szórakoztatás nyugodtan tűnhet apolitikusnak, eszméktől és ideológiáktól függetlennek, attól még egy nagy rendszer részeként jó szolgálatot tehet: nem csak elaltatja a kritikusok éberségét, de ráadásul kiszolgálja a kevéssé tudatos tömegeket. Így egyrészt álcázója, másrészt hordozója lehet az emberellenes eszméknek.
A Weimari Köztársaság időszaka – kulturális szempontból – a sokszínűség korszaka volt, ahol a minden korábbit felülmúlóan színes kínálat sok korábban elnyomott irányzat és eszme kibontakozásának terepe lehetett. (Nem véletlen, hogy az első világháború után és 1933 előtt számtalan magyar művész találta meg boldogulását a németeknél.) Ugyanakkor a kulturális sokszínűség szomorú következménye, hogy a színek között a legtermészetesebb módon megjelenhetett a barna is. Terjedni és terjeszkedni is képes volt, hiszen olyan sosemvolt álomvilág újjá- és/vagy felépítését ígérte, amivel meg lehetett ragadni a vesztes háború után a polgárság figyelmét. És bizonyos társadalmi rétegeket bűnbakká – később szabad prédává – téve arra is magyarázatot lehetett adni, hogy mi okozta a hanyatlást.
„Magától értetődik, hogy el fogjuk látni önöket nemcsak információkkal, hanem instrukciókkal is. nemcsak arról fognak értesülni, hogy mi történik, hanem arról is, hogy mit gondol erről a kormány, és hogy hogyan értethetik meg a kormány álláspontját a legcélravezetőbb módon a néppel.” (Joseph Goebbels)
A nemzetszocialisták hatalomra jutásának természetes következménye volt a kultúra intézményeinek átalakítása is. A régi kulturális szervezetek marginalizálása, ellehetetlenítése és felszámolása mellett létrehozták saját intézményrendszerüket, mely lehetőséget adott arra, hogy a saját művészeiket helyzetbe hozzák. A nem teljesen ellenséges kultúremberek hűségét, becsületét és törekvését pedig meg lehetett vásárolni. Emberek sokasága érezte/érezhette úgy, hogy a felemelkedésért cserébe nem nagy ár a zsidók kiszorítása… később pedig megsemmisítése. Ugyanez vonatkozik a liberálisokra, kommunistákra, melegekre, fogyatékosokra…
https://youtu.be/2itdv1aEpG4
A nácik felemelkedésébe – utólag könnyű leírni – bele volt kódolva a bukás. Innen nézve egyértelmű, hogy az egyszer rafinált, máskor erőszakos kultúra-átalakítás szekeréről – abban a hatalmi struktúrában – nem lehet leszállni. S bár megnyugodhatnánk, hogy helyreállt a világ rendje, közben nem felejthetjük el, hogy ez milyen áldozatokkal, mekkora vérveszteséggel járt. A második világháború vétlen áldozatai sokkal-sokkal többen vannak, mintsem hogy a vétkesek megbűnhődése helyre billenthetné az egyensúlyt.
És, hogy miért fontos mindez napjainkban?
Mert ezek a nácik által kipróbált és bejáratott mechanizmusok napjainkban is működnek/működhetnek, s ennek ellenszere csak az lehetne, ha ezeket a mechanizmusokat felismerjük, és a felismerésünket sokak számára megismerhetővé és érthetővé tudjuk tenni.
Közép-Európában ez a XXI. század legfontosabb kulturális kihívása.
