Vajon mit jelent egy több országban felnőtt, magyar gyökerekkel rendelkező, nemzetközileg képzett fiatal filmrendezőnek a határok nélküli szemléletben való létezés? Hogyan adhat a világpolgári létforma más perspektívát Budapesten élve? Vajon miben látja díjnyertes rövidfilmjei nemzetközi sikereinek titkát?
Bánovits Ottóval, a fiatal magyar rendező-generáció ígéretes alakjával először Los Angelesben, majd pár hét különbséggel – és egy jó nagy ugrással – Kapolcson, a Művészetek Völgye Fesztiválon beszélgettem filmbemutatói kapcsán.
Svédországban született, Magyarországon nőtt fel, kettős állampolgár. Évekig tanult és dolgozott Londonban, ahol filmrendező szakon végzett. Nemrég diplomázott a Stockholm Academy of the Dramatic Arts mesterképzésén. Ezzel a háttérrel persze nem meglepő, hogy alkotókent is gyakran foglalkoztatja a kettős identitás kérdése. Filmjeiben gyakran felmerül a kultúrák közötti kapcsolatkeresés, az emigráció problematikája.
Gyerekszínészként indult. A következetes munkára és a tudatos építkezésre modern tánc- tanulmányai nevelték. A diszciplínát egyfajta módosult tudatállapotként éli meg és elengedhetetlennek tartja a filmrendezésben.
Filmjeit rendszerint nemzetközi koprodukcióban készíti. Forgat Svédországban, Angliában, Magyarországon is, magyar, illetve nemzetközi alkotói és színészi gárdával. Bár a nagyjátékfilm-készítés még várat magára, elgondolkodtató rövidfilmjei sorra nyerik a nemzetközi és hazai díjakat. A filmjeivel elért dobogós eredmények listája már most meggyőző: Montreáli Filmfesztivál, Indian Cine Film Fest, Mediawave Fesztivál, Hét Domb Film Fesztivál. Dániában kiválasztották a „Nordic Talents” öt legígéretesebb feltörekvő skandináv filmrendező-tehetségei közé is, jelenleg pedig épp Kínában versenyzik filmjével a Bejing International Film Fesztiválon.
Korát meghazudtoló érettséggel látja a világot, miközben az azt igazoló fiatalos lendülettel, bátorsággal és lelkességgel végzi dolgát.
A színészkedéssel és modern tánccal töltött gyermekévek biztosan óriási muníciót adtak ahhoz, hogy egy szintén kreatív területen, a filmezés világában köss ki!
Ez így igaz. A kreativitás megalapozása gyermekkorban biztos, hogy rendkívül fontos, és hálás vagyok, hogy így indulhattam.
Nem művészeti vagy kreatív területen dolgozó barátoknál, ismerősöknél is azt látom, hogy van az emberekben egy sajátos bumeráng-effektus. Legyen szó akár banki vagy multi-cégeknél dolgozó szakemberekről. Egy idő után mindenkiből kibuggyan a vágy, hogy valamilyen kreatív alkotási folyamatban vegyen részt. Ezt a kreativitás utáni vágyat egy ideig lehet kompenzálni karrierrel, hatalommal, pénzzel, de az a fajta belső kielégülés sosem jelenik meg, amit az alkotói tevékenység adhat. Ezért vagyok nagyon hálás a gyermekkoromnak, hogy a kreatív elfoglaltságok valahogy annyira organikusan részei voltak az életünknek a testvéreimmel együtt, hogy nem kellett az életben felesleges köröket tennem. Úgy gondolom, hogy a gyerekeknek ezt kellene tanítani. A szabad, bátor, félelem nélküli gondolkodást, sok sporttal és meditációval. Én így raknám össze egy korszerű iskola tantervét.
Nemrég mutatták be a „Donkey Xote” címū rövidfilmedet Los Angeles-ben a „SEEfest”-en (South East European Film Festival). A film számos nemzetközi bemutatkozás után elnyerte az A-listás „47. Montreali Filmfesztivál” diákfilmkategória fődíját, ami Oscar-kvalifikációt is ad, épp most nyerte el az Indian Cine Film Festival legjobb rövidfilm-díját is, illetve a Hét Domb Film Fesztivál legjobb kisjátékfilmes díjat. Te miben látod a film sikerét?
Ez a film egy „fekete komédia”. A Magyar Média Mecenatúra Program támogatásával, magyar-svéd-amerikai koprodukcióban készült. A SEEfest-en, Los Angelesben, ez volt az első „beválogatott” magyar film.
A fogadtatás érdekes volt. Próbáltunk univerzális filmet csinálni, de van a filmben egy erősen magyar üzenet is. Amerikában, Magyarországon és Svédországban is jelen voltam különböző vetítéseknél.
Érdekes volt látni, ki hogy reagált rá. Az univerzális üzenetet, a különböző kultúrák találkozását, az emberi kapcsolatok kulturális háttértől független kialakulásának szépségét, úgy tapasztaltam, hogy mindenki „vette”. Magyar-specifikus vonal volt például, hogy a filmben megjelenítünk egy országos kampányt, amelynek a címe: „Landolj újra Magyarországon!”. Ez egy, a kivándorolt fiatalokat megcélzó, fiktív program volt, amely később ténylegesen megvalósult Magyarországon „Gyere haza fiatal” címmel. Vicces, hogy mi ezt hamarabb kitaláltuk, és előbb leforgattuk, mint hogy a később megvalósuló programot meghirdették volna. A kampány keretében megrendezett fesztiválon egy félig magyar, félig amerikai fekete ejtőernyős landol Magyarországon – ez a film alap-sztorija. Ezt a magyar közönség nyilvánvalóan nagyon „vette”, mint például azt is, amikor a tízéves kínai kisgyerek, aki anyanyelvi szinten beszél magyarul, elszavalja Ady Endre „Fel feldobott kő” című versét. Meglepő módon viszont a magyar közönség mellett az amerikaiak is értelmezni tudták. Kicsit másképp, de a fő momentumokra minden országban hasonlóan reagáltak. Ez nekem bizonyosságot adott, hogy sikerült teremtenünk valami speciális, mégis univerzális mondanivalót ezzel a filmmel.
Azt nyilatkoztad valahol, hogy ennek a filmnek lelke van.
Igen, ezt a visszajelzést kaptam, bármerre vetítették a filmet. Szerintem ez nagyon fontos. És szép a magyar nyelv, hogy pl. azt mondjuk, hogy „lelkesedés”. A szótő a „lélek” továbbra is. Ha az alkotónak benne van a filmben a lelke, az embersége, az egyéni sorsa, tragédiája, stb., akkor az már, véleményem szerint, nem lehet egy rossz film. Technikailag attól még lehet rossz, de az alappillér rendben lesz. Mindenesetre, ha egy filmben ez nincs meg, akkor az engem már nem igazán érdekel.
Például, ha a forma előbb születik meg, mint a tartalom?
Hát igen. Eörsi István szavait idézve: „Bugyi leng a szélben, szárító kötélen……….minő ritka alkalom, forma van, nincs tartalom.” Nem tudom elképzelni ezt a sorrendet, hacsak nem egy filmes gyakorlatról van szó, de talán még akkor sem. Persze lehet azt mondani, hogy adott egy forma és a lélek később kerül bele az alkotásba. Biztos van, akinek ez is működik, de nálam ez nem elképzelhető.
A főszereplő Kovács Lajos, Jászai-díjas színész, úgy fogalmazott, hogy a filmben „két tökéletesen különböző világból származó ember találkozik egymással és ez végérvényesen megváltoztatja mindkettőjük gondolkodásmódját és értékrendjét, miközben mégis önmaguk tudnak maradni.” Az ilyenfajta, különböző kultúrák keresztmetszetében történő, személyiséget formáló kölcsönhatások külföldön élve nagyon jellemzőek. Neked mint világlátott fiatalnak mit jelentenek ezek a találkozások?
Az a tapasztalatom, hogy akárhol élsz is a világban, mindig meg lehet találni a te embereidet. Azokat, akikkel azonnal létrejöhet egy magától értetődő kapcsolódás. Ezek nekem mindig sikerültek. Gyakran már az első pillanatban van egy megérzés. Én a kedvesem esetében is az első pillanatban tudtam, hogy közünk lesz egymáshoz. A munkakapcsolataimban is hasonlóan működöm. Ritka az, akivel a szakmai és a magánéleti kapcsolódás is működik, de én azokat szeretem igazán. Nekem muszáj, hogy az emberi oldal is benne legyen! Az, hogy rezonálunk-e a közös emberi „frekvencián”, nem azon múlik, hogy milyen országban vagyunk, vagy milyen nyelven beszélünk. Sokaknál probléma, hogy más nyelven nem érzik magukat egyenértékűnek a másikkal. Szerintem a lényegi tartalmak nyelven túli dolgok. Ahogy a „Kisherceg”-ben is olvashatjuk: „Jól csak a szívével lát az ember”. Ez működni tud akkor, ha nyitott és empatikus a hozzáállásunk egymáshoz. Hasonlóan a filmben szereplő fekete fiú és a Kovács Lajos által alakított figura között. Az ő találkozásukban is az a fantasztikus, hogy ha nyelvileg még kevésbé is, kulturálisan meg pláne nem, de számos ponton, így a mélyebb emberi minőségek szintjén mégis megtalálták a közös nevezőt.
Te magad és többen az alkotótársak közül is azt nyilatkoztátok, hogy a „film nagyon nehéz szülés volt”. Ezek szerint, rengeteg akadályba ütköznek az alkotók a megvalósítás során. Egy szabadúszó művész, aki a saját maga főnöke is egyben, hogy képes folyamatosan motiválni magát és a szembe jövő nehézségek ellenére is életben tartani a lelkesedést, a mindennapos, rutinszerű munkához szükséges belső erőt?
Sokszor elmondtuk, hogy milyen nehezen valósult meg ez a film, de a legnagyobb nehézség szerintem az, amikor nincs film… amikor átmeneti időszakban vagy. Amíg a horizonton nem látom, hogy mi a következő projekt, az nehéz lelkileg. Lesz-e munkám, mikor lesz, és lesz-e pénzem. A filmezés és a pénz, az szerintem két különálló dolog. (Nevet) Nagyon nagy kérdés, hogy miképpen töltöm ki az időt, hogyan tartom magam aktív állapotban. Az vagy, amit csinálsz. Muszáj az energiaszintet fenn- és a rutint megtartani. Ha rendezőként forgatsz egy nagyjátékfilmet, akkor is „csak” 30 napot forgattál a 365-ből. A többit is ki kell tölteni valahogy. Számomra fontos a napi elfoglaltság, a szervezettség, az engem körülvevő emberek stimulációja. Engem a lelkesedésem visz előre. Az, hogy egy adott téma mennyire fontos, és hogy muszáj formát találnom hozzá. Kicsit úgy fogom fel, mint egy játékot, mint egy aktivity-t. Nem lehet belehalni, túl komolyan venni sem. Írok, fejlesztem az anyagot, pályázgatok, megkeresem hozzá a pénzt, stb. Számomra fontos, hogy a mindennapjaimnak legyen struktúrája, és hogy akár órákra beosztva dolgozzak az ötletemen!
Ezek szerint a bohém, kissé szétesett művész imidzse már nem annyira menő?
Az a tapasztalatom, hogy ez inkább egy kelet-európai jelenség, vagy divat. Vicces, amikor a pesti éjszakában találkozol olyan lerészegedett arcokkal, akik mindig épp nagyon benne vannak valami „projektben”. Szórakoztató, csak nehéz komolyan venni. Tisztelet a kivételnek persze. Annyira vagy komolyan vehető, amennyire Te komolyan veszed saját magad és azt, amit csinálsz. Itthon van ez a személet, hogy az illető művész bár kissé szétesett, de ez megbocsátható és érthető is, hiszen „ő egy igazi tehetség”… Ez a hozzáállás Amerikában, vagy akár Londonban nem létezik. Igyekszem rendszeresen futni és próbálkozom a meditációval és a jógával. Nem mondom, hogy én egy szent vagyok, és lehet, hogy van, aki másképp él és mégis jobb filmeket csinál, mint én. Lehet. De én a tisztább működésben jobban hiszek. Egyébként ez a szemlélet már Magyarországon is kezd jellemzőbbé válni, de azért még mindig adódnak ebből a nézetkülönbségből súrlódásaim. Az az igazság, hogy a tehetség nagyon szubjektív dolog. A tehetség részben hozzáállás szerintem, részben „pre-visualization”, azaz nem más, mint előre láttatni a fejemben azt a célt, amit meg fogok valósítani. Ezt én is próbálom alkalmazni… miszerint nincs lehetetlen vagy elérhetetlen! Ha előre vizualizálok egy képet, az nagy eséllyel manifesztálódni is fog! Ha ez az, hogy a „Vörös szőnyegen” álljak egy díjjal, akkor az. Ha az, hogy valaki meghatódjon a filmemen, akkor az. Ez az előzetes tudatállapot elengedhetetlen, de az ezt követő, következetes, kemény és stabil munka is szükséges!
Amerikában egyébként jobban bele van kényszerítve az ember, hogy a saját maga menedzsere legyen, vagy hogy összeszedett legyen, mert akkora a verseny, amit Magyarországról nehéz felfogni.
Nagyon jót tesz szerintem, hogy újraértékelheti magát az ember, ha külföldre költözik. Kint rájössz, hogy a „művészkedős”, „lila ködben lebegős” attitűd nem igazán működik. Magamat menedzselem, miközben valamiből meg kell élnem, vagy a családomat is el kell tartanom. Említhetem például Antal Nimródot, aki B-kategóriás hollywoodi filmeket is elkezdett csinálni, azért, mert ez az egzisztenciális oldalt erősíti… és ez teljesen OK, hiszen családja van! Ha egyszer késel egy meeting-ről, nem fognak többet elhívni, ha egyszer rosszul csinálod meg a munkát, nem keresnek többet, mert ott áll a sorban a következő tehetség. Kétségtelen, hogy mindebben van egyfajta könyörtelenség. A filmvilág kicsit olyan, mint a katonaság: nemcsak kemény, de nagyon hierarchikus is.
Az „Agapé” című filmed megnyerte a 2017-es Mediawave Fesztivalon a legjobb magyar alkotás-díját. Az „Agapé”-ban, csakúgy mint a „Donkey Xote” c. filmedben megjelenik a „magyar puszta” mint helyszín. Mit fejez ki számodra ez a közeg?
Eddigi filmjeimben visszaérő téma az „izoláció” és a „világok találkozása”. Nyilván a saját sorstörténetemből is következik, hogy ezek a kérdések izgatnak. Persze benne van az országon belüli izoláció jelensége, a vidék lemaradása, illetve az egyén saját belső izoláltsága is. Hogy mennyire vagyunk nyitottak a világra vagy sem, mennyire vagyunk képesek befogadni új impulzusokat.
A magyar pusztát mindenképp szerettem volna megjeleníteni: pl. milyen az ha egy idős pár magányosan, alapvető szükségletek hiányában, pl. áram nélkül él? Számtalan ilyen otthon van ma is. Ez pl. egy nagyon aktuális elem. Ezt is ábrázolom mindkét filmben, de az „Agapé” egy sokkal líraibb, poetikusabb alkotás. Van benne pl. egy szürreális álomkép is, amit a „Keresztek Hegyén”, Litvániában forgattunk. Ugyanazt a problémát közelíti meg, mint a Donkey Xote, csak itt a párkapcsolat dimenziójában, míg az előbbi egy baráti kapcsolatba ágyazva. Az „Agapé”-ban felbukkanó családlélektani elem pl. a felnőtt fiú alakja, aki külföldön él; és az apa, aki nem hajlandó a fiával mobiltelefonon beszélni, mert ez nem az ő világa… Az anyuka, aki megpróbál az apa és a fiú között kommunikációs csatornaként funkcionálni, és ebbe belehal. Ami az „Agapé”-t pozitív filmmé teszi, az a „kucsma” szimbóluma, amit a főszereplő végig hord a történetben, de a végén leveszi és így a fejét végre érheti a szél fuvallata. Ezzel mintegy kinyílik, és elérhetővé válik a külföldről hazalátogató családja számára. A mindvégig magányos apa rájön, hogy az élet akkor ér valamit, ha „használva vagy” olyanok által, akik jelentenek neked valamit. Nagyon izgalmassá, sőt egyedivé teheti az embert az izoláció, de csak akkor válunk érdekessé, ha mások számára is betekintést adunk a világunkba. Mindannyian nagyon privát lények vagyunk, de a legszebb mégis az, amikor engedjük, hogy létrejöhessenek az emberi találkozások, amikor merünk nyitni egymás felé, átadni magunkat az igazi, akár isteni dimenziókat is felfedő szeretet-kapcsolatoknak – ahogy ezt a film címe is sugallja.
A legújabb rövidfilmed, a „Dark Chamber”, azaz „Sötét Kamra” – amelyet idén a Művészetek Völgyében láttam – szintén foglalkozik az emigráció és az izoláció kérdésével. Itt egy nagyon aktuális, igaz történetet vittél vászonra. Az osztrák-magyar határon, egy teherautóban véletlenszerűen talált menekültek holttesteinek esete kapcsán, amit svédországi környezetbe ültettél át.
Igen, ebben a rövidfilmben is két kultúra találkozásáról van szó. A film címe latinul „Camera Obscura”-át jelent. Az egész erre a technikára, képi megjelenítésre épül. A fény és a sötétség találkozására, ami bármikor, bárhol létrejöhet és egy fejjel lefelé irányultságú képet projektál. Ezzel a tengellyel játszunk: mi van fejjel lefelé és mi nincs?… Ez maga az élet, ezt éljük naponta… az élet abszurditása… hogy elmegyünk egy gyönyörű napsütéses vasárnap kirándulni a családdal, leparkolunk, hogy elnyaljunk egy fagyit, miközben pár méterrel arrébb egy kamionban 70 ember rothadó tetemét találják meg a negyven fokos hőségben. Bent vannak a családok, akik megpróbálták és nem sikerült nekik, és kint van a család, amely mindeközben éli a hétköznapi, banális életét.
És még ez a látvány sem nagyon zökkenti ki őket a normál kerékvágásból….
Nem az ő hibájuk. Úgy élnek, ahogy tudnak. Itt a kérdés az szerintem, hogy hol vállalunk felelősséget. A film végén a svéd család tényleg visszaül a kocsiba, és teljesen banális témákról kezdenek el beszélni. Ez nem véletlen. Azt hiszem így működünk. És ezért senki sem hibás, mert ez egy túlélési mechanizmus. Ha belegondolunk, hogy mennyi információs stimulációt és traumát kapunk egy nap alatt, csak azzal, hogy nézzük a híradót, vagy végig futunk a Facebook hírfolyamunkon. Egyszerűen nem lehet ennyi mindent befogadni, és érdemben reagálni. Az ember bezárja magát. Mindenki ezt teszi. Túlélünk. Azok is csak túl akartak élni, akik a kamionban voltak. Persze nem mindegy, hogy hova születsz. A világ szegregált, kiközösítő… és ezek a különböző származású emberek akarva akaratlanul is találkoznak a „globális faluban”, azaz a nagyvilágban. A politika önhibánkon kívül mozgat minket. Azért nehéz ez, mert ott vannak ezek az emberek és ők azok, akik találkoznak, nem azok, akik okozzák és beindítják ezt az abszurd mechanizmust… és persze Magyarország nem tud befogadni sok ezer bevándorlót és van benne igazság, hogy ez egy nagyon összetett problémakör. A svédeknek is nehéz, akik befogadták a bevándorlókat, de már kezdenek túlnőni rajtuk. Nincs igazság, jó vagy rossz. Van egy probléma és alapvetően embernek kell maradnunk. Mint ahogy ez a „Saul fiá”-ban is olyan szépen megfogalmazódik a Holokauszt kapcsán. Arra nincs mentség, sem feloldozás, ha valaki nem őrzi meg az emberi mivoltát. De mindenkinek annyit kell csak tennie, amennyi a kapacitásába, belső lehetőségébe belefér, és ez az adott egyén szemszögéből nézve mindig a maximum. Ebben a témában nem eldöntendő kérdés, hogy melyik álláspont érvényes. Mi sem foglalunk állást a filmben, csak dokumentálunk. A kamera csak követi a fény útját a Nap felé és aztán megfordul. Ennyi. Mindenki kezdjen vele, amit akar. Nagyon könnyű „megmondó” embernek lenni, de én ezt nagyon nem szeretem. Ki vagyok én, hogy megmondjak bármit… viszont igenis készüljenek erről a kusza és sokszor embertelen világról filmek és használjuk a filmet, mint eszközt!
A „kereszt” szimbolikájáról szeretnélek még kérdezni, ami az „Agapé” c. filmedben sokszor megjelenik… Mit jelent ez számodra?
“Mindenkinek meg van a maga keresztje.” – ezt tekinthetjük a film tézisének is. Hívhatjuk ezt karmának vagy sorsnak… Az értelmezés nem szűkíthető le a katolikus egyházban használt szimbólumra, – én itt egy sokkal tágabb körben gondolkodtam. Haumann Péter játssza a filmbéli keresztkészítőt, aki azt mondja Lukács Andor főszereplőnek: „nem volt könnyű az életed, de most itt van kétmillió kereszt, válassz egyet! Itt a lehetőség, hogy egy másik legyen a tiéd” …és a főszereplő ugyanazt a keresztet választja, ami ezidáig is az övé volt. Mert ez az enyém, ezt ismerem, ezt vállalom. Lehet, hogy feltöri a vállamat, de én ezt tudom vinni. A másét nem tudom. Szerintem ez egy nagyon fontos dolog. Vannak nagyon mély szövetségek, mint egy házasság, vagy egy nagyon mély barátság, vagy anya-gyerek kapcsolat. Ugyan képesek vagyunk egymásnak segíteni, időnként könnyíteni a másik ember nehézségein, de vinnünk nekünk kell a keresztünket. A saját sorsomért én vagyok egyedül felelős. Ha találkozom az úton emberekkel, akkor azok funkciót, tartalmat adhatnak ahhoz, hogy egy szép, értelmes életet tudjak élni. Mindazonáltal, muszáj az embernek a saját belső erejét és békéjét megtalálnia! Találd meg és fogadd el a „keresztedet”, és tudj felelősséget vállalni érte!
