A bécsi művészeti vásáron (viennacontemporaryn) nyolc magyar galéria bérelt magának standot, akikkel jártunkban-keltünkben véletlenszerűen összefuthatunk. Emellett akad azonban egy külön tematikus kiállítás is, amely csupa magyar műből válogat. Minden évben más ország kerül fókuszba – idén mi vagyunk a szerencsés kiválasztottak, akikre komoly nemzetközi szakmai és műgyűjtői figyelem irányul. Mélyi Józsefet, a FOCUS HUNGARY kurátorát kérdeztem a viennacontemporary magyar színfoltjáról.
A FOCUS HUNGARY a ‘70-es évek művészetéből, különösen a neoavantgárd irányzatból válogat. Miért éppen ez lett a magyar kiállítás fő tematikája?
Három magyar galéria, a Kisterem, az acb Gallery és a Vintage Gallery fogott össze, hogy közösen szervezzenek kiállítást a viennacontemporaryre. Az egyes intézmények vezetői hamar rájöttek, hogy a ‘60-as, ‘70-es évek művészeivel és alkotásaival mindannyian foglalkoznak, így ez lett a FOCUS HUNGARY vezérfonala. Engem már azzal kerestek fel, hogy rendezzek az anyagaikból egy kiállítást. Én aztán egy kicsit szűkítettem a körön, és csak a ‘70-es évekből válogattam be műveket. Mivel a galériák kínálata adott volt, nem törekedhettünk a korszak teljes körű bemutatására: például az akkortájt jelentős hiperrealista vagy figurális festészet-szobrászat nem szerepel a FOCUS HUNGARY-n. De azért így is elég jellemző pozíciókat vonultat fel az évtizedből és a magyar neoavantgárdból, amelynek 1980 körül nagyjából vége is lett.
Mit üzenhetnek ezek a harminc-negyven éves alkotások egy mai látogatónak?
A kortárs művészetben benne van a múlt – az összes mai képünk régebbi képekből származik. Nem lehet újat kitalálni. A gyökerek, előzmények áttekintése mindig izgalmas folyamat, az ilyen vásárokon mindig találhatunk régebbi képeket a sok újdonság mellett. Általában a fiatalokat az egy emberöltővel korábbi korszak, “apáink-anyáink világa”, különösen foglalkoztatja. Vajon min gondolkodtak, mit éreztek akkor az emberek, és mi mit (nem) örököltünk ebből? Ez igaz a retróhullámokra és a művészetre is. Mind a műkereskedelem, mind a művészettörténet szempontjából kézenfekvőnek tűnik, hogy éppen most vegyük elő ezeket az alkotásokat.
Miért kapta a kiállítás a Kétirányú mozgás (Two-Way Movement) címet?
Nagyon sokféle értelmezése lehet ennek a címnek. Először is 1973 környékén olyan fagyáspont jött el a magyar kultúrpolitikában, melynek során a neoavantgárd radikális képviselői közül sokan külföldre kényszerültek. De Magyarországon belül is szétváltak az utak: voltak, akik a belső emigrációt választották, mások új lehetőségek után kutattak a fennálló helyzeten belül. A másik értelmezés pedig afelé indul, hogy nem volt azért ez egy teljesen elszigetelt rendszer, sok hatás érkezett kívülről belülre és belülről kívülre is. Vannak itt olyanok is, például Vera Molnár vagy Ladik Katalin, akik nem Magyarországon alkottak, és így nem is nagyon ismerték őket. A hetvenes évek elején a ‘30-as, ‘40-es években kivándorolt emigráns magyarok először mutatkozhattak be a Szépművészeti Múzeumban a Tisztelet a szülőföldnek! kiállításon. És még ekkor is tabunak számítottak az ‘56-os disszidensek, akiket csak az évtized végén engedett be a kultúrpolitika.
Melyek a korszak legjellemzőbb motívumai, témái?
Nézzünk kicsit körül! Például itt van a nyitóképünk, Bak Imre Nap-ember-arc című alkotása. Érdekes a művész pozíciója ebben az időszakban, ő ugyanis új nyelvezetet akart meghonosítani, és fontos szerepe volt az akkori intézményrendszerben, főleg a Népművelési Intézetben. Népi és ősi motívumokat csempész egy nagyon kemény, geometrikus, nyugati hatásokat mutató művészetbe. Azt keresi, mi jellegzetesen magyar, mi érthető a nemzetközi porondon is, vagy létezhet-e akár egy ősnyelv, amit mindenki egyformán megért? Ez nagyon mai kérdés. Meg az is, hogy mit lehet egy ekkora mezőben közölni, mint amekkora Bak Imre képe, vagy a hasonló motívumokkal dolgozó Gellér B. Istváné.
Hát elég sokat…
Aztán itt van ez a konceptuális művészethez kötődő sarok Hajas Tibor munkáival. Ő a ‘70-es évek második felének legfontosabb magyar művészei közé tartozott. 1979-ben, Bódy Gábor Psyche című filmjében magnéziumlángot gyújtott az arca előtt egy jelenet erejéig. Ekkortájt sokat kísérletezett a test és a fizika határaival, hogy meddig mehetünk el egyáltalán önmagunk kínzásában…? Na, hát ebben a konkrét esetben túladagolta a magnéziumot és leégett az arca. A képek közvetlenül az égés utáni állapotban készültek. Hajas 1980-ban autóbalesetben meghalt, és ez sokak szerint szimbolikus dátum, amely le is zárta ezt az egész művészettörténeti korszakot.
Vagy itt vannak ezek a tükrös képek. Jovánovics György és a Jugoszláviában élő Ladik Katalin talán nem is tudtak egymás alkotásairól. Mégis mindketten a “kép a képben” technikával, trükkökkel kísérleteztek. Jovánovicsnál egy gipsznőalak néz ki az ablakon, Ladik meg a saját fényképét tette az arca mellé, és úgy tekint ránk az üveg homályos, tükröződő felületén keresztül. Ezek az alkotások nem véletlenül kerültek itt egymással szembe. És ha jobban megfigyeljük, észrevehetjük, hogy Halász Károly fotósorozatában is ott a tükör. Ez volt a korszellem, a Zeitgeist, ami mindenkit foglalkoztatott. Sőt, a reflexió, a szembenézés, a valóság tükrözése, na meg annak feszegetése, hogy mi egyáltalán a valóság, ma is érvényes kérdések a művészetben.
Kismányoky Károly vajon tudhatott-e arról a Cocteau-filmről, az Orpheus Testamentumáról, amelyben ugyanígy kerülnek álszemek a valósak helyére, és ugyanígy felmerül a vakság, látás, szemléletmód kérdésköre? Talán igen, talán nem. Mindenesetre a filmben is pont így néz ki ez az egész. A korszellem alól tényleg senki sem vonhatta ki magát, még ha nem is tudatosan idézte meg egy-egy másik alkotó munkáját.
Most csak néhány művet emeltem ki a kiállítás anyagából, de az talán ennyiből is látszik, hogy ez a “kétirányú mozgás” valójában sokkal, de sokkal több irányból érkezett és még annál is többfelé tartott.
Köszönöm szépen a beszélgetést!
…És tíz perccel azután, hogy elbúcsúztam Mélyi Józseftől, a viennacontemporary egy másik pontján megtaláltam Cocteau-t ÉS a tükröt egy helyen! “Tükrök, gondolkozzatok, mielőtt tükröztök!” Hogy mit jelent számomra ez az idézet? Egészen konkrét üzenetet a kevés információ alapján, felületesen ítélkezőknek, na meg a rém- és álhíreket gondolkodás nélkül osztó internetezőknek. De vajon hogyan tudhatott Cocteau már a hatvanas években is az Instagram-filterekről meg a Facebook-üzenőfalakról?! Nesze neked, korszellem!
