Mégis ott van a levegőben valami ünnepi. Hogy ez csak itt, csak neked történik meg. Csak te láthatod, csak te élheted át. – Darabos Enikő babablogja
„… a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra”. Ilyen ez. Tavasszal mindig van egy gombóc a torkomban – vagyok én ennyire jó, hogy ez kijárjon? Ez a túlcsorduló, pazarló, felszámolhatatlan, magával ragadó fénybőség. Bizonyára nem. Azt hiszem, nem vagyok. Nem lehetek. És akkor miért van, miért áll elő ismételten mégis?
Hasonló érzés, ahogy a gyereked egyre újabb és újabb húzásokkal kápráztat el. Egyik éri a másikat, még fel se dolgoztad igazán, máris előadja újabb nagyjelenetét. Nézed, mérlegeled, tényleg jól láttam, jól hallottam, ingatod a fejed, lehűtöd magad, ennek most van itt az ideje, minden gyerek így csinálja. Mégis ott van a levegőben valami ünnepi. Hogy ez csak itt, csak neked történik meg. Csak te láthatod, csak te élheted át. És akkor ez megint csak az a kérdés, cselekedtél-e ennyi jót egész eddigi életedben, hogy ezt kiérdemeld?
Nem. Nem cselekedhettél. Azt hiszem.
Azt mondja Máté a szülinapját követő napon, lazán mondja, mintha egész eddigi élete minden napján kimondta volna ezt a mondatot, az első 
mondatát, hogy tudniillik medek ti! S azzal szedelőzködik is, csattan kicsi, zoknis talpa a járólapon, uccu neki!, nem mondom még egyszer, megyek ki! Úgy kapom el az ajtóban, hogy valami ruhát még rámasszírozzak, időm sincs rácsodálkozni, hogy atyaég, ez élete első mondata, tényleg kimondta hirtelen. Azóta akkor is ez van, ez a medek ki! hangzik el este is, mikor már hűvös lett, és jönne be.
És ott kuporog a hintában. Mint egy kis, pufi rigó, úgy gubbaszt. Nem tudni, fázik, vagy kicsit lúdbőrzik rajta a félsz. Hirtelen elkiáltja magát, hogy ebújje! S azzal apró öklét benyomja a szemébe. Először nem is értem, mi van. Kikukucskál, rám néz, nevet a szeme, majd látva bárgyú arcomon, hogy ennek ennyi nem elég, még egyszer elrikkantja magát, ebújje! És akkor, na, akkor esik le a tantusz, hogy ő most elbújt. Veszem a lapot, mint egy hivatásos rikkancs, üvöltök én is, emberek, hé, emberek, hova lett ez a Máté? Hahó, emberek, hova bújt el Máté? Az utcáról benéznek az idegenek, az udvaron ideges rigók rezzennek fel, Máté meg kikukkant az egyik ökle mögül, a szemembe néz, és akkor lehet kacagni gurgulázva, hogy megvaaagy, látlak!
Elbújt az ökle mögé az én kisfiam. Eldugta a tekintetét, amellyel láthatná, ki láthatja őt. Ha ő nem látja, akkor őt sem látják. Vagy legalábbis kéri, ezt kéri, hogy ne lássák. Van ebben a játékban egy szerződéskötés – én eltakarom a szemem, ha te megígéred, hogy nem fogsz látni. Azonosulj velem a nem látásban, kérlek. És csak akkor veszti érvényét ez az ideiglenesen megkötött szerződés, ha újra egymásba fonódik a tekintetünk.
Ami viszont mindig különösen fontos, amikor táncolunk. Van olyan, hogy családi flash mob alakul ki a konyhában, mikor mindhárman totyogunk, rázunk, lötyögünk valami pörgős zenére. Állunk körben, nézzük egymást, és rázunk. A legjobb az volt, mikor Máté a szájharmonikáján szolgáltatta ehhez a zenét. Eleinte csak ő rázta a csípejét, ingatta, ringatta, aztán beálltunk mi is, ingattuk, ringattuk, csendesen dúdolva. Aztán mikor vége, mindenki megy dolgára.
Néha összeállunk így. Kicsit felrázzuk a sok felgyűlt csodát, ne ülepedjék le.
{jcomments on}
