– Hoppocáré-hoppoca, lóg a pina bajusza.
– Nagyapa, megint csúnyán beszélsz – mondta halkan Olivér.
– Nézd csak, kis unokám. Hogy esik az eső. Mint a picsa, úgy esik. De a halak nem áznak a víz alatt – nagypapa megállt a konyhaablak előtt, cigijét lassan szívta, mintha tesztelné a dohányt.
Szobafogságra lettek ítélve. Esett. A mai horgászat elmaradt. Olivér lehuppant a fotelba, egy kártyanélküli mobiltelefont nyomogatott. Nagypapa kotorászni kezdett a konyhaszekrény egyik fiókjában.
– Fasza. Nincs itt a bontó. Itt volt, bassza meg, itt volt, emlékszem, de most meg nincs itt. Olivér, nem tudod, hol a bontó? A borbontó. A dugóhúzó, tudod.
– Nem tudom, nagypapa. Miért van a pinának bajusza?
– Ez csak egy dal. Hol az a kurva bontó?
– Ne igyál, nagypapa, nem szabad már innod – lépett oda Olivér a nagyapja mellé.
– Miért? Ezt honnan veszed? Innom kell és kész. Most kell innom. Húsz év múlva már nem tudok inni. A sírban nincs bor, ott csak a nyüvek rágnak. És az már nem mámorító. Nekem már nem. Most kell innom. Részem a pia. Az alkohol az enyém. Mindig is az enyém volt. Ide a bontót, ide a szeszt! De te soha ne igyál.
– Mindig ezt mondod. Úgyis ki fogom próbálni.
– Hé! – Nagypapa mérgesen fordult Olivér felé.
– Igen, papa?
– Ne igyál, értetted? Ha kipróbálod, megtetszik. Olyan ez, mint a bácsiknál a kurvázás. Ne adj esélyt egy életre szóló szerelemnek, mert a végén beszopod. Stimmt?
– Snitt? – kérdezett vissza értetlenül Olivér.
– Mindegy.
Nagypapa tovább kotorászott, fiókokat huzigált, lehajtós szekrényeket nyitogatott. Szitkozódott, morgott.
– Akkor pálinkát iszom, punktum. „Ej, minek vagy, minek vagy, ha te mindig részeg vagy, sajnanáj na nanájnáj. A sört, bort, pálinkát megissza, utána lefekszik a dikóra, szoknyám alatt van a csoda, de te fel nem hajtod soha, pampampam papa papampam” – nagypapa dúdolgatva lehajolt, és megragadta az alsó polcon várakozó demizsont. Kikapta a dugót, majd meghúzta a palackot. Olivér felpillantott a mobilnyomogatásból.
– Finom?
– Háááá! Szar. De szeretem. Ellazít. Olyankor nem gondolok arra, hogy vénülök.
– Én is meg fogok vénülni? – kérdezte naivan Olivér.
– Remélem. Szar lesz, előre szólok. Egyszer csak nem fog felállni a pöcsöd. Emlékezz majd rám, ha öreg leszel. De ne így. A pinás meséket felejtsd el, meg hogy bagóztam, szittyóztam. Emlékezz rám úgy.
– Hogy?
– Úriemberként. Aki pörgeti a botját.
– De te ilyen vagy, nagyapa. Ez vagy. Mindig olyanokat mondasz, amiket nem mondasz, ha mamáék is itt vannak. Nem tudnék rád máshogyan emlékezni. Te tényleg szinyóztál?
– Azt is, amíg volt egy jó Simsonom. De ez a szittyó. A tinta. A tintorettó. A tütüke. Szesz.
– Ezek mind milyen aranyos nevek – mosolyodott el Olivér.
– Na! Megvan! Ide tette nagyanyád. Ide dugta, itt a bontó. A vén szipirtyó. Azt hiszi, ha eldugja, nem piálok?
Nagypapa leült a konyhaasztalhoz, vékony combjai közé fogta az üveg olcsó bolt, majd beletekerte a dugóhúzót, és kirántva nagyot pukkantott.
– Megkóstolod?
– Lehet? Tényleg lehet? – Olivér izgatottan pillantott a nagyapjára.
– Hm. Végül is, mi bajod lehet? De nagyanyádnak, anyádnak egy szót se! Nincs menőzés az iskolában, hogy berúgtál az öreggel, érted? Na, add a poharad.
Olivér remegő kézzel tartotta oda a bögréjét. Nagypapa belelöttyintett egy decit.
– Húzd le!
– Ennyit? Egyszerre?
– Húzd le! Gyerünk!
Olivér mély levegőt vett, majd kiitta. Egy pillanatig sikerült bent tartania, majd öklendezve köpte ki a konyhapadlóra a lőrét.
– Na? Milyen volt? – kérdezte gúnyos mosollyal nagypapa.
– Fúj. Szar. De szeretni fogom – vágta rá Olivér vörös fejjel, köhécselve.
– El ne mondd anyádnak. Nagyanyádnak se. Ott a rongy, töröld föl. Úgy, jó, ott is van még, oda is törölj. Pazarolsz, kiköpöd, ájj – rázta a fejét nagypapa.
– Undorító. Büdös, keserű, minden, ami rossz, az ebben a borban benne van. És ezt szeretik a felnőttek? Tanultunk már a borászatról is. Benne van az egyik tankönyvben, hogy az milyen fontos. Fontos, hogy rosszízű, szart készítsünk abból a finom, édes szőlőből? Hát hülyék vagyunk mi?
– Na! Nem beszélhetsz csúnyán, te nem! – intette le nagypapa Olivért.
– Édesből keserűt készítünk, erre vagyunk képesek – merengett Olivér.
– Okos gyerek vagy te. Vagy pedig máris berúgtál. Előállítjuk a szart, és azt istenítjük. Ez lehetne az országunk szlogenje a mai lózungok helyett. Ez a bor, amúgy, ez a lötty – bár nem látott igazából szőlőt – de mindegy is, mondasz valamit. Tanulsz, kis unokám, tanulsz, de sohase add a fejedet ivásnak, ígérd meg – mormogta nagypapa, majd egy hajtásra kiitta a vizespoharába színig töltött keserű szart.
