Március 7-én este a Könyvkóstoló közönsége Szécsi Noémi József Attila- és Európai Unió Irodalmi-díjas írót látta vendégül. Ennek alkalmából az est házigazdája, Böszörményi Gyula készített interjút a szerzővel.
2002-ben Finnugor vámpír című regényeddel robbantál be az irodalmi életbe. Mi késztetett e különös vérszívó paródia megírására?
Akkor meg voltam róla győződve, hogy ez egy rendhagyó történet, és másoknak is el kell olvasnia. Azt hiszem, akkoriban, a könyvkiadás nagy robbanása előtt sokkal nehezebb volt kiadót találni, mint most, bár pont a kiadók és a kiadványok számának növekedése miatt csökkentek mostanra a példányszámok a régi időkhöz képest. Hogy mi késztetett a Vámpír megírására? Már akkor is a kísérletező kedv tengett bennem túl. A szakdolgozatom témáját akartam kipróbálni a gyakorlatban.
Első köteteid erősen ironikus, karikírozott látásmóddal mesélték el a maguk történetét. A mindennapokban is görbe tükörből visszaverődve látod a világot?
Elég csípős nyelvű nő vagyok, az kétségtelen, bár elsőre rendszerint sokkal ártalmatlanabbnak látszom. Amúgy érdekes módon egyre inkább igyekszem ezt a szemléletet kiszorítani a prózámból. Lehet, hogy azért, mert úgy érzem, erre nincs vevőkészség, a kritikusok nem mindig értik a humoromat.
Igazi kísérletező író vagy. Mi alapján szoktál témát, kort, főszereplőt választani?
Semmiképpen sem előzetes piackutatás alapján… Általában olyan főhőst és témát keresek, melyek hosszan tartó szenvedélyt és érdeklődést ébresztenek bennem. Ha ráharapok valamire, nagyon makacs tudok lenni. Ezt fényesen bizonyítja, hogy évekig olvastam könyveket pl. a kommunisták viselt dolgairól vagy a siketoktatás történetéről, és nem untam meg.
A Kommunista Monte Cristo című regényedet megjelenésekor furcsa csend vette körül, elsősorban a kritikusok részéről. Szerinted mi volt ennek az oka?
Gondolom főként az, hogy nem szépirodalmi profilú kiadónál jelent meg. Másrészt számított, hogy olyan időszakban látott napvilágot, amikor mindenkit lefoglaltak a napi hírek: 2006 októberében, novemberében. Egyébként akkor a politika és közélet tematizálása az irodalomban nem volt olyan erős, mint most.
A KMC főszereplője, Sanyi már önmagában is groteszk figura, hisz hithű kommunista vegetáriánus hentes. A kommunistát értem, de miért vega és hentes?
Ez az erőszakkal hozható összefüggésbe. Sanyi egy „fából vaskarika” – véreskezű, de nem húsevő és nem erőszakos. Ez olyan Monte Cristo-történet, ahol a főhős sosem áll bosszút.
A 2006-ban agyonhallgatott KMC 2009-ben – mintha utógyújtása volna – hirtelen nagyot durrant, hisz megkaptad érte az EU Irodalmi Díját, amit Brüsszelben vehettél át. Mit jelentett számodra akkor ez a díj?
Azt, hogy nem nyavalyoghatok tovább azon, hogy akarok-e író lenni vagy sem. A lehetőség adott volt, és fel kellett nőnöm hozzá. Számos tapasztalatot szereztem az írói szakmát és a világ dolgait illetően. Rengeteget utaztam, a könyveimnek egész sok fordítása jelent meg. Remélhetőleg mára már érettebben állok a hivatásomhoz.
Ha jól tudom, az EU-díj a lehető legjobbkor jött, hiszen mint írót, majdnem elveszítettünk, mivel a KMC körötti csend miatt úgy döntöttél, nem írsz többé. Mondd, valóban kibírtad volna írás nélkül?
Nem tudom. Viszonylag sokszor gondolok rá, hogy jó lenne valami egészen másba kezdeni. Akkor, 2009-ben jártam hozzá talán a legközelebb, hogy pályát váltsak, de, hogy úgy mondjam, a „végzet” visszaterelt. Most már annyira alapvető késztetésemmé vált az írás, hogy bármibe fognék, előbb-utóbb biztosan írnék róla egy könyvet.
A 2009-ben megjelent Utolsó kentaur című regényed olyan remek stílussal, eleven párbeszédekkel tárja elénk a budapesti anarchisták életét, hogy meg kell kérdezzem: te anarchistának érzed magad?
Nem. Van bennem izgágaság, igyekszem bizonyos rendszereken kívül kerülni, de ennyire radikálisan nem gondolkodom. Regényíróként azonban nagyon izgatnak a szélsőséges figurák, a lázadók, a forradalmárok. Egyszerre találom őket mulatságosnak és inspirálónak.
2011-ben a Nyughatatlanok című regénytrilógiád első kötetével jelentkeztél, mely az 1848–49-es szabadságharc bukása utána emigrációba kényszerült magyarok közé viszi az olvasót, ám cseppet sem a megszokott módon, hisz ezt a masculin témát az akkori nők, feleségek, anyák, lányok szemszögéből láttatod. Megint csak azt kérdem, miért ezt a témát és kort választottad?
Bevallom, mindig nagyon érdekelt 1848 kultusza. Gyermekkorom óta sokat olvastam erről a témáról, így azt már tudtam, hogy miképpen hősködtek, harcoltak, menekültek, borultak ki, őrültek meg a férfiak ebben az időszakban, de azt nem, hogy vajon miképpen élték meg ugyanezt a nők? Ezt szerettem volna elképzelni ebben a regényben, fölös pátosz nélkül.
A regénytrilógiához hihetetlen mennyiségű forrásanyagot néztél át. Mik voltak ezek és hol találtál rájuk?
Igazi könyvtárlakó vagyok, azt hiszem, könyvtárban érzem a legjobban magam. Módom volt külföldi könyvtárakat is felkeresni – legbehatóbban Brüsszelben és Edinburgh-ban kutattam, főként a nőgyógyászat és a siketoktatás történetéről. Ezen kívül olyan forrásokat is kerestem, amiket külföldiek írtak magyarokról, és úgy érzem, találtam néhány olyan, eddig ismeretlen forrást is, ami nem, vagy alig ismert Magyarországon. Amúgy néha ismert forrásokban sem vesszük észre az árulkodó, érdekes részleteket. Elég mondjuk Jókai regényeit újraolvasni, hogy egész sokat leszűrhessünk magunkban a kor mentalitásáról. Egyébként a képzőművészet és a fotográfiatörténet iránti rajongásom is kézzelfoghatóbbá tette számomra a 19. század világát.
Íróként valóban kísérletező típus vagy, hisz 2012-ben egyszer csak gyerekeknek szóló kötettel, a Mandragóra utca 7. című meseregénnyel jelentkeztél. Minek köszönhető ez a remek kis könyv?
Engem akkor kezdett el igazán érdekelni ez a műfaj, amikor némi indulati töltet is társult a lányom iskolába járásához. Úgy éreztem, még mindig kissé poroszos a magyar oktatás, mint az én gyermekkoromban. Bár mindig a pedagógus személye a meghatározó abban, hogy hogyan érzik magukat a gyerekek az iskolában. A lányom, Berta, egyébként tizenegy éves, és ő volt a könyvhöz az informátorom, ő mesélt történeteket, amelyeket aztán szabadon használtam fel. A regénybeli gyerekek párbeszédét is ellenőrizte, hogy kellően hiteles-e.
Számíthatnak tőled a gyerekek további könyvekre is?
Már elkezdtem a Mandragóra folytatását, de az utóbbi hónapokban félretettem, mert a Gondolatolvasó megjelenése, és az ehhez kapcsolódó blog, a Halcsontos Fűző elvonta a figyelmemet. De hamarosan újra előveszem, bár azt nem ígérem, hogy még idén megjelenik. Annyit elárulok, hogy a második rész címe Szibilla visszatér lesz. Ebből az első rész olvasói sejthetik a cselekmény egyik fordulatát.
2013-ban jelent meg regénytrilógiád második kötete Gondolatolvasó címmel, mely tovább meséli a 48-as emigránsok és leszármazottaik történetét. Ebben a kötetben azonban – nem úgy, mint az előzőben – egyetlen személy, a siket Bárdy Fülöp szemszögéből és narrációjában olvashatjuk a szöveget. Miért?
Elsősorban írói kihívást láttam a siket narrátorban. Nem csak a sajátos világ megteremtésének nehézségei miatt, hanem mert főhőssé akartam emelni a fogyatékos embert, aki az irodalomban a mellékszereplő posztjára van kárhoztatva. Egyébként, talán kevesen tudják, de nagy nehezen össze lehet szedni egy ilyen főszereplőt: a Notre Dame-i toronyőrből Quasimodót, aki nem csupán testi hibás, de nagyot is hall. Fülöp persze más; ő szinte szenved attól, hogy kiváló intellektussal született, mert olyan célok kezdik izgatni, amelyek elérhetetlennek látszanak a számára.
Az olvasóidnak azért jó, hogy írsz, mert szeretjük a történeteidet, és azt, ahogy elmondod őket, ám engem az is érdekelne, neked miért öröm és szükséglet az írás?
Zárkózott, érzékeny kisgyerekként, bár egész jó tanuló voltam, a magyar oktatási rendszerben nem nagyon éreztem, hogy bármihez lenne tehetségem. Lassanként vettem azt észre, hogy az íráskészségem révén mégis meggyőző tudok lenni, még olyan területen is, amelyből nem vagyok kiemelkedő. Az írás olykor szenvedés. Sőt, számomra többször szenvedés, mint nem, főleg azért, mert egyre nagyobb a tétje, és egyre kevésbé fordulhatok vissza ezen az úton. Ám ma sem tudok felszabadítóbb dolgot elképzelni, mint ha az ember kitalálhat egy saját világot.
Mondanál valamit a terveidről?
Mint sejthető, én sem az írásból élek, szóval teszem a dolgom, és közben várom, hogy újra vágyjak az írásra, legyen kedvem egy új regényről gondolkodni. Még csak jegyzeteim vannak hozzá. A legközelebbi irodalommal kapcsolatos projektem, hogy az olaszul megjelent Finnugor vámpír kapcsán április elején Olaszországba utazom.
