Intimitás, tabuk és elfojtott vágyak
Egy előadás, ahol elmosódik a határ a fikció és a valóság között. Egy színdarab, ami nem ismer tabukat, így nem is akarja ledönteni azokat. Egyéves szünet után, április 23-án újra látható a Trafóban a Dollár Papa Gyermekei társulat Tágra zárt szemek próbája című darabja, melynek alapja Stanley Kubrick legendás filmje, az Arthur Schnitzler Álomnovellája alapján készült Tágra zárt szemek volt. Ördög Tamás rendező azonban egészen egyedi megközelítésben dolgozta fel a történetet.
– A Család trilógia lezárása után készítettétek el ezt az előadást. A cél a családi vonaltól történő elmozdulás volt?
– Látszatra ez kicsit elmozdulás a családtól, de ha a darab egyik alapjául szolgáló művet, a Tágra zárt szemek című filmet nézzük, abban is egy házaspár vajúdásaiba kapunk betekintést. Így igazából a téma valamennyire megmaradt. Az előadásunkban az a különleges helyzet adódik – ahogy a cím is, a Tágra zárt szemek próbája mutatja –, hogy tulajdonképpen egy próba helyzetet látunk a színpadon. A filmből ismert sztori egy színház a színházban szituációban jelenik meg.
– Ez a helyzet milyen reflexiókra adott lehetőséget? Mondhatjuk azt is, hogy ennek köszönhetően kicsit eltávolodva néztek rá a történésekre?
– Igen, de közben a darabbeli karakterek, a férfi és a nő ugyanolyan élethelyzetben vannak, mint amit játszanak, így elmosódik a fikció és a valóság közötti határ. Nem tudjuk, mi az, ami játék, mi a rendezői instrukció, mi az, ami csak kegyetlenkedés vagy megalázás. Alapvetően azt is nagyon nehéz elválasztani, hogy mi az, ami még szükséges, és mi az, ami teljesen szükségtelen. Nehezen válik el a párkapcsolati dinamikából fakadó jelenetektől a szakmai része a látottaknak.
– A filmet vagy a könyvet vettétek alapul a munkátok során?
– Lényegében a film a könyvön alapul, így nagyon nehéz elválasztani. Kubrick valójában annyit csinált, hogy Bécsből New Yorkba helyezte a történetet, és a koron változtatott, de végül is az egész sztori szinte ugyanaz, sok esetben még a szövegek is megmaradtak. De a film volt a fő inspirációforrás.
– Mi alapján választottátok pont ezt a témát?
– Engem nagyon érdekelt a színház a színházban szituáció megvalósíthatósága a színpadon. Minimális szinten már a korábbi előadásainkban is megjelennek ezek az önreflexív, színházi közegre vonatkozó utalások, helyzetek. Abba az irányba akartam ellépni, hogy nézzük meg ezt olyan közelről, amennyire csak lehet.
– Érdekes, hogy pont ennél a történetnél valósítottad meg a színház a színházban terved. Ugyanis a film és a könyv is a külső és a belső világ feszültségére épül. A nő álomként éli meg azt, amit a férfi valóságként. Ez tudatos volt?
– Pont ez adta az ötletet. Erre az alaptörténetre teljesen ráhúzható a fikció és a valóság közti határátlépés. Engem ez izgatott mindig, hiszen, ha belegondolunk, igazából ez maga a színház. Innen jött az ötlet, hogy akkor nézzük meg, hogy ezt tud-e élőben működni.
– Milyen új irányokat adott ez az előadás a Dollár Papa Gyermekei addigi munkájához?
– Mivel nálunk nagyon fontosak a színészek, a legfőbb újdonság az volt, hogy ebben az előadásban játszott velünk először Rába Roland. Ő az egyik főszereplő, ő a magyar Tom Cruise. Az ő jelenléte volt az egyik legnagyobb változás. Ami pedig az igazi kihívás volt, az az, hogy az egész darab folyamán állandóan egy kint-bent játék van, amit a nézőnek követnie kell. Folyamatosan az a kérdés, hogy vajon hol van a próba, hol van az előadás, és mikor jelenik meg a civil létezés ebben az előadásban. A legtöbb izgalom abból eredt, hogy a történetvezetés kapcsán vajon mennyire kell a nézőnek fogni a kezét, mennyire kell vezetnünk őket. Például meg kell-e magyarázni az előadás során a váltásokat. De ezek végül valahogy kimosódtak a próbafolyamat alatt az előadásból.
– Tehát akkor megbíztok a közönségben, és abban, hogy le tudják követni ezeket a váltásokat?
– Én maximálisan. Bár abban biztos vagyok, hogy ez rendkívül erőteljes nézői figyelmet igényel. A korábbi előadásainkban sem „kíméltük őket”, de ez még fokozottabban igénybe veszi a néző agyát, hiszen neki kell összeraknia a folyamatot, a képeket. Viszont a legtöbb visszajelzés ezzel kapcsolatban pozitív. Amikor ismerősökkel, vagy nézőkkel beszélgettem, mindenki azt emelte ki, hogy pont attól izgalmas ez az előadás, hogy nem minden világos elsőre, nem áll össze az első pillanatban a rendszer. Élvezik, hogy nem egy lineáris történetet követnek, aminek eleje és vége van, hanem egy szeletet kapnak egy házaspár életéből.
– Ezek szerint a közönség előadás után továbbviszi, és ki-ki a maga személyiségén keresztül szűri le a történetet?
– Igen, és ez a Kubrick-filmben is így van, annak sincs a klasszikus értelemben vett vége. Az a lecsengése az egésznek, hogy túl vagyunk ezeken az eseményeken, örüljünk, hogy nem haltunk bele, és nézzük meg, merre lehet továbblépni ezután. És tulajdonképpen az előadásunknak is itt van vége. Kiderülnek a rejtett vágyak, a megcsalási kísérletek, a fantazmagóriák. Ezeket a pár megbeszéli egymással, de azt nem tudjuk meg, hogy van-e jövőjük.
– Ti mindig olyan előadásokat csináltok, ahol nagyon közel vannak a nézők, a színész szinte együtt lélegzik a közönséggel. Ebben a történetben számos intim, és olykor durva szituáció adódik. Ezekkel milyen volt dolgozni?
– Mindig nehéz, ha az embernek nemcsak lelkileg, hanem testileg is le kell meztelenítenie magát a színpadon. Minden színésznek a vérmérsékletétől függ, hogy mennyire szeretné ezt megvalósítani. Ezeket a részeket már a próbákon is nehéz volt megcsinálni. Hiszen nálunk ilyenkor sincs az, hogy a nézőtéren ülök, mint rendező, a színész pedig a színpadon van, és legalább ott is van egy távolság, egy státuszbeli különbség, vagy bármi olyan kis kapaszkodó, ami megkönnyíti a színész a dolgát. Mi ilyenkor is együtt vagyunk egy próbaterem méretű szobában, én színészként is dolgozom, és közösen munkálkodunk azon, hogy ezek megtörténjenek. Egyébként a kezdet kezdetén nekem a legnagyobb kihívás az orgiajelenet volt. A filmben ennél a résznél több száz statiszta szerepel, mi pedig négyen vagyunk összesen színészek. Erőteljesen más megoldást kellett kitalálni. Ezt például egy monológ formájában jelenítettük meg. A férfi elmeséli a történetet, amiből csak egy bizonyos momentum elevenedik meg a színpadon, s azzal lépünk vissza a történetbe.
– Érdekesség, hogy az Álomnovella írója, Arthur Schnitzler Freud köréhez tartozott, így pszichoanalitikai vonatkozása is van a történetnek. Amikor egy ilyen előadáson visztek színpadra, mennyire dolgoztok a saját, személyes tapasztalataitokkal?
– Ezekben az előadásokban, amiket mi hozunk létre, óhatatlan, hogy a színész beleengedje magát a folyamatokba. Amikor ilyen erőteljes párkapcsolati poklokat kell megjárni karnyújtásnyira a nézőtől, nincs az a színész, aki ki tudja kapcsolni a saját tapasztalatait, problémáit, vívódásait, örömeit, élményeit. Ez mindenképp megjelenik a próbafolyamatban és magában az előadásban is. Minden színész magában éli meg, magával küzdi meg ezeket a harcokat.
– A közelség miatt a közönségnek is adhat hasonló élményeket ez a darab?
– Szerintem igen. Én pont azért szeretem olyan nagyon ezt az előadást, mert egy olyan érdekes struktúrát sikerült létrehoznunk, ami nemcsak nekünk, színészeknek utazás előadásról előadásra, hanem a közönségnek is. A néző is a részesévé tud válni ezeknek a történeteknek. Azt gondolom, ha valaki nyitott elmével, és kíváncsian ül be az előadásra, ugyanúgy, ahogy a színész is alászáll magába, ez a folyamat vele is meg történhet.
