Az alkalomra összeállított menü a casazzei esték keresztmetszetét adta – volt abban vegyes anti-pasti töltött libanyakkal, mangalicakolbásszal, zölddió-befőttel és tonhal-mousse-szal, langyos zöldségsaláta és… pasta e fagioli. [Adamik Lajos Száll a gőz blogja]
Legek jeges helye, Lech. Nagyalföldi síkgyökerekkel, blogíró erre az életre reménytelenül lecsúszott a síkultúráról, de ez a Lech „am Arlberg” így is bosszantóan jó hely. Napfényár, kristályég, nyakig érő hó, jelölt és jelöletlen sípályák tömkelege, haute vaulée-áradat egész télen. Nem volt ez mindig így, volt ez hajdanán, síelőttes ősidőkben cudarszegény vidék is, de erre ma már kevesen emlékeznek. Ötcsillagos luxusszállodák, Michelin-csillagokkal és Gault-Millault-sipkákkal elhalmozott ínyenctemplomok; emitt száz tételes pezsgőválaszték az itallapon, csak Dom Pérignonból tíz évjárat; amott a legjobb bordeaux-i pincék kincsei magnum-, jeroboam- és salmazanar-palackokban, mert síélményekkel is nagyobb társaságban érdemes dicsekedni. (Igen, ez az a Lech, ahol aztán a holland herceg. Ausztriában ezt szabad: mindenki ott csúszkál föl-alá a lécein, ahol tetszik neki. Ebből aztán adódnak balesetek.)
Hallucinogén művészet. Lechben a legtöbb vendég hosszú évek óta visszatérő törzsutas. Négy hónapig tart az idény, tavasztól őszig szinte kihalt a falu: a gazdák csinosítanak, bővítenek, fejlesztenek, hogy a következő idényben is tudjanak valami újat nyújtani. Ebbe a kortárs művészet is belefér: így készül évek óta egy patinás helyi üzem, az Almhof Schneider bárjának és éttermének dekorációja. Utóbbi fenyőburkolatát Christian Tannhäuser rakosgatja ki mélyfekete lapokba metszett herbáriummal, előbbi fekete kazettás mennyezetét és oldalfalait Paul Renner ékíti az osztrák vadon füstarany alapon megfestett hallucinogén növényeivel.
Az önjáró Gutenberg-planéta. Paulról már volt szó itt. Christian Tannhäuser szintén egyedülálló intézmény a maga nemében: fametsző és nyomdász, a Gutenberg-galaxis utolsó önjáró bolygóinak egyike, Stifter-rajongó, a közép-kelet-európai irodalom nagy barátja, más jeles szerzők mellett Márton László kiadója. Műhelyében sok száz ólombetű-készlet sorakozik az egzotikus fafélék pazar gyűjteménye és a japán metszőkések mellett. Ottensheimi háza bőventermő szellemi mű- és menedékhely. Hazai terepen lehetetlen volna hozzá hasonló figurát találni.
L’osteria illegale. A piemonti programról Paul Renner 75 példányos, fedelén linónyomatos, belül átfestett fotográfiákkal illusztrált művészkönyvet, afféle exkluzív emlékalbumot szerkesztett, amelyet február elején mutatott be az Almhof Schneiderben. Az alkalomra összeállított menü a casazzei esték keresztmetszetét adta – volt abban vegyes anti-pasti töltött libanyakkal, mangalicakolbásszal, zölddió-befőttel és tonhal-mousse-szal, langyos zöldségsaláta és…
pasta e fagioli. És akkor itt álljunk meg egy percre: ha van ilyen, hogy nemzeti konyhák hierarchiája, nálam a japán valahol a Fudzsi csúcsán, aztán nem sokkal alatta az olasz, aztán hosszú szünet; de ez a „tészta babbal” – hát nem tudom. Nemzeti eledel, így Paul, minden régióban kicsit máshogy készítik, de a lényege mégis mindenütt ugyanaz: emérdek jó alapanyagból, istenien gazdag sofrittóból sok macera árán (tetszettek már húsz liter baboslét botmixerrel pürésíteni, majd szitán átpaszírozni? én tetszettem, és javallom, ha nem muszáj, ne tessenek) sűrű-gyanús barna szószt nyernek, amivel aztán nyakon öntik az akármilyen főtt tésztát (spagettit, makarónit a legkevésbé, inkább kisebb formátumokat). Értem én a redukciót, az átalakítást, a rusztikus gyökereket – de mégsem. Szerencsére nem itt ért véget a sor, mert volt még rögtönzött köztes fogásként, amíg a következő gang készült, könnyű tejszínes mártásban tálalt, zöldségjulienne-nel színesített pejsli, a sor végén pedig szicíliai keserűnarancs-szorbé következett; de amiről leginkább szólni szeretnék, az mégis a krumplipaprikás megdicsőülése. Persze, ez az ősi magyar parasztétel a pusztán, bográcsban, szalonnazsíron főzve, savanykás fröccsel leöblítve az igazi; ráadásul a lechi változat igencsak meg lett csűrve-csavarva, hisz hispán füstölt paprika, vorarlbergi báránykolbász meg egy talján kolbászspecialitás, a mészárszéki maradékokból töltött „ndouilla” is került bele, az itthonról vitt hercegszántói édesnemessel meg jó zsíros tejföllel egyetemben. Ám tény, ami tény, az Almhof sokat megélt, tekintélyt parancsoló főnökasszonya, Frau Hannelore Schneider kijelentette: jobbat eddig az egész idényben nem evett. Ha most figyelembe vesszük, hogy az Almhof konyháján húszfős profi szakácshad süt-főz, s a házban egyebek közt a jordán király szokott népes famíliájával megszállni, akkor bátran kijelenthetjük, hogy azon az estén nemcsak az Illegális Vendéglő dicsőült meg, de az alföldi pásztorkultúra híre is ritkán látott, alpesi csúcsokig emelkedett. Így lett végleg nemcsak jeges legek helye Lech.
{jcomments on}
