Először jelent meg magyarul Martin Buber (1878-1965) osztrák származású izraeli vallásfilozófus egyik legfontosabb, Istenfogyatkozás című 1952-ben írt munkája a Typotex kiadó gondozásában.
A kötet fordítója, Gáspár Csaba László mondja: a dialógusfilozófia és a vallásos egzisztencializmus egyik legfőbb képviselőjének tartott Martin Buber vallásfilozófiai jelentősége nem elsősorban új, a vallásról eddig ismeretlen gondolatok megfogalmazásában rejlik, hanem abban, hogy a mai kor emberéhez beszél a vallás lényegéről, Isten valóságáról.
A mi megfogalmazott vagy eltitkolt kérdéseinket teszi fel és válaszolja meg annak alapján, ami a biblikus zsidó és kelet-európai haszid istentapasztalatból nyerhető. Régi és sok generáció által átelmélkedett és tanúsított tanítást mond, de a mi világészlelésünkre hangolva
– fogalmazott a Miskolci Egyetem Filozófia Intézetének docense.
A magyarul most megjelent kötetben Martin Buber a kortárs gondolkodásra nagy hatást gyakorló szerzők – Jean-Paul Sartre, Martin Heidegger, Carl Gustav Jung és Soren Aabye Kierkegaard – alapján beszél a vallás lényegéről és a realitással, a lélektannal, a filozófiával és az erkölccsel való viszonyáról – fűzte hozzá.
Gáspár Csaba László hangsúlyozta:
Martin Buber szerint a modern ember nem látja azt, amit a vallás láttat, holott sem az ember, sem Isten nem mozdult el korábbi „helyéről”, és az ember látása sem lett tompább.
Ehelyett a korábban megélt, de legalábbis lehetséges ember-Isten viszonyba belépett egy erő, miként a Föld és Nap közé a Hold, és ez idézi elő a korunk szellemi egét beárnyékoló „Istenfogyatkozást”.
Ez az erő sokféle: a filozófiában az emberi tudat és szellem radikálisan modern értelmezése, amely szerint az ember minden értelmesség egyedüli forrása, a pszichológiában az emberi lélek autonóm működésének hangsúlyozása, amely elutasít minden valódi transzcendenciát, valamint a modern élet elszemélytelenedése, amely eltorlaszolja az ember előtt a személyes Istent – mondta el a kutató.
Gáspár Csaba László kiemelte: Martin Buber könyvében semmiféle közvetlen utalás nem található az eredeti megjelenéskor alig néhány évvel korábban történt holokausztra.
Inkább az „Istenfogyatkozást” előidéző szellemi folyamatokról beszél, amelyeket ugyan az ember indított el, de eredményük meghaladja az emberi cselekvés hatókörét, és immár következményként, mintegy kívülről érik, sújtják az embert.
Ilyen a holokauszt is, amely nem Isten létének tagadása, hanem az ember embertelenségének az állítása, az „Istenfogyatkozás” következménye.
