Testről és lélekről, Rendezte és a forgatókönyvet írta: Enyedi Ildikó (2016), Berlinale, 2017. február 9-19.
Írta: Ferber Katalin
Enyedi Ildikó világhírű filmrendező tizennyolc év után készített újra filmet. A nézőtér tele, pótszékeket kell berakni, pedig reggeli vetítés, amire e recenzió szerzője is bejuthatott.
Egyszerű történet, amit látunk, egy szerelemé, a hétköznapi embereké, ahogy a rendező többször is hangsúlyozta a sajtótájékoztatón.
Holott, nagyon bonyolult dologról beszél.
Az emberi kapcsolatoknál aligha van nehezebb, “veszélyesebb”, s mi két órán át meghökkenhetünk, olykor zavarba jövünk, álmélkodunk, gyakran értetlenül nevetgélünk.
A Férfi és a Nő egyaránt hétköznapi rutinjaiba temetkezik. A Férfi mintha már rég feladta volna a reményét egy számára elfogadható kapcsolat megtalálásának, a Nő mintha most tanulná, mit jelent nőnek lenni, hogyan kellene közelítenie a Férfihez. Esetlen, merev, a szavak inkább az ellenségei, otthon gyakorolja, mit is mondjon a Férfinak, aki a kollégája. Szavai nehezen találnak utat a kimondásig, mosolya alig van, tekintete inkább riadt, olykor merev. Mintha valami gúzsba kötné testét és lelkét…
Mindkettőjük munkahelye egy vágóhíd, ott ismerkednek össze. Ez mintha csak a díszlet, vagy inkább kerettörténet lenne.
Nevethetünk a sokféle munkahelyi stiklin, cinkos összekacsintáson, az állatok (illegális) fedeztetéséhez használt búgatópor eltűnésén, az üzemi ebédeken, de mindez semmit sem változtat a halálukra váró szarvasmarhák utolsó pillantásán, az iszamós vértócsákon, a megnyúzott hatalmas állattestek ritmikus felbukkanásán.
A Férfi és a Nő ugyanazt álmodja minden éjszaka. Ez teremt köztük személyességet, mert az álom ebben a filmben nem kevesebb, mint vágyaik megjelenése. Egy szarvaspár ők álmukban, az erdőt járják, halk szusszanásokkal keresnek táplálékot, isznak a csöppnyi tó vizéből, elválaszthatatlanul követik egymást.
A nappalok azonban kijózanítóan mások mindkettőjük számára. A Férfi a rutinjaihoz, a magány jótékony védelméhez fordul, a Nő azonban tanácstalanul küzd önnön bezártságával, s ezen még gyerekkori pszichológusa sem tud segíteni. Mintha kisgyerek lenne, úgy keres segítséget, hogy az a valami, ami görcsössé teszi, eltűnjön. Szinte minden percben a saját érzelmi zűrzavarával küzd, kínlódik, hogy felismerje az érzelmeit.
Kevés mozdulatából, tekintete változásaiból s szája ritka rándulásaiból értjük meg, hogy micsoda harcot vív önmagával.
A kollégák rendszeresen kinevetik, no nem bántóan, csak annyira, hogy megértessék vele, zártsága, merevsége, precizitása a munkában és minden másban nekik abszurd, életidegen.
A vágóhíd megállás nélkül üzemel, a ragadós vért gondosan feltörli valaki, az állatok bélszínné, felsállá és velős csonttá átalakult testrészei mind abszurdnak tűnnek a szerelmi történethez képest. Háttér. Kerettörténet. Holott, nem biztos hogy az.
A vágóhídon az állatok megsemmisítése a cél. Vér mindenütt, ott is, ahol a legkevésbé számítunk rá: a nő tehetetlenségében, reménytelenségében egy nap otthon felvágja az ütőerét, mert azt hiszi, hogy nem kell a Férfinak.
A tragikus (s a film szempontjából banális) végtől a Férfi telefonhívása menti meg a Nőt. Megtörténik az addig elképzelhetetlen: a Férfi szerelmet vall, a Nő végre felismeri az érzelmeit, ő is szerelmet vall a Férfinak, miközben felvágott ütőeréből csordogál a vér… Apró kis elintéznivaló, mondja a Férfinak, az ügyeleten ellátják és végre együtt lehet szerelmével. Megkönnyebbülhetünk, minden rendben van. Mindkettőjüknek sikerült leküzdenie önmagát, pontosabban megmutatni magát a másiknak.
Enyedi Ildikó műalkotása kényszerít a személyes reflexió megfogalmazására, jóllehet, a filmismertetésben ennek nincs helye.
Először láttam ugyanis egy olyan magyar filmet, ahol az állatvilág, a természet és mi, emberek egyek vagyunk két óra hosszat. (Nem kívánok jóslásokba bocsátkozni, de Japánban, vagy éppen Dél-Koreában ezt a filmet első két perce után tapssal fogadnák az ottani nézők.)
Vágóhídon élünk mindannyian. Bármikor lecsaphat ránk a vég, s mi tudatlanul bolyongunk a mindennapok és önmagunk ketrecében. Csak néha jut némelyikőnknek eszébe a legfontosabb, az emberi kapcsolat, a szerelem, a másik feltétel nélküli elfogadása, az odaadás.
Nem véletlen, hogy a férfi csak fél karját és kezét tudja használni, ahogyan az sem, hogy a Nő átmenetileg használhatatlanná teszi sajátját.
Az álombeli szarvaspár várja a tavaszt. A Férfi és a Nő egymásra talál. Mindez olyan megejtő gyengédséggel, leheletfinom gesztusokkal, a tekintet szinte elképzelhetetlen változásaival tárul elénk, hogy a duplázott nézőtéri taps is jelzi, két órán át magunkra ismerhettünk. Mert ez a film ebben segít mindannyiunknak.
