A sikeres vallások kialakulásának vizsgálatával az a legnagyobb baj, hogy a keletkezéstől a felfutásig tartó időben elmosódnak a nyomok, s a kutatók és érdeklődők a legtöbb esetben kénytelenek teóriákra támaszkodni. Ilyen helyzetben a fikció az, ami lehetőséget teremt arra, hogy szabadon szárnyaló gondolati modellekkel foglalkozzunk.
Vittorya Astarte, az Eshtar című regénytrilógia (amiről itt írtunk) központi figurája hiába harcol azért, hogy az általa vezetett emberek – köztük a legközelebbi tanítványai – ne tekintsenek rá szentként, istennőként, vagy vallásalapítóként. Michael Walden regényéből kiderül, hogy míg Vittorya téren és időn keresztülutazva küzd az emberiséget kipusztítani akaró hatalmas idegenek ellen, aközben kénytelen szembeszállni a kialakulóban lévő Eshtar-kultusszal. A vallás alapjait a szűk tanítvány kör egyik tagja Dios Diodam foglalta írásba. Az alábbi részlet az Eshtar második kötetéből Vittorya haragját és az új vallás betiltását mutatja be. (Michael Walden fotóját Csata Judit készítette.)
Szolgált egy apró fregatt a flottában, ami képes volt leszállni, és a fedélzete viszonylag üres volt. Vitt pódiumnak használta, ha szólni akart a sereghez, így aznap is azt vitték le a platóra.
A sereg landolása órákat vett igénybe. A hajók egyenként közelítették meg a füves teret, hogy kipakolják szállítmányukat; hamarosan Pandora is megjelent, és némi rendszert parancsolt a fejetlenségbe. A királynő fel s alá járkált; egy idő után abbahagyta, és elvonult zokogni. Aztán viszonylagos nyugalommal magához hívatta James Dover exhadnagyot, aki végül egy héttel korábban elfogadta az altábornoki rangot, s vázolta neki a fejleményeket. Muszáj volt valakivel megbeszélnie és egyeztetnie a büntetés és eljárás menetét, nem akart sem túl enyhe, sem túl durva ítéletet hozni. James végül a normál menetet javasolta; mivel mást nem is nagyon használtak, így gyakorlatilag nem lesz sem félreértés, sem lázongás a dologból.
Egyenes sorban álltak, némán, de láthatólag türelmetlenül. Nem tudták, mire jó a nagy felhajtás, nem értették az okokat, sokan a zuhany alól rohantak ki. Ez természetes lenne harci szituációban, no de egy egyszerű beszédért igazán kár volt – nem várhatott reggelig?
Vittorya előre eltervezett forgatókönyve szerint Dios Diodamot megbilincselve vitték színe elé, de hátulról, hogy a több ezer katona között kelljen átmennie. A Véres Tizenkettő pár tagja kísérte; mindannyian néma csendben és a fejleményektől rettegve.
Dios pontosan tudta, hogy mi történik. Büszkén és átszellemülten tartott a pódium felé. Feltessékelték.
– Dios Diodam – harsogta Vittorya, hangját hangszórók vitték a sereg minden pontjára. – Megszegted a direkt parancsomat. Megszegted az egyik első törvényt, amit egyáltalán hoztam. Ezt itt – mutatta fel a könyvet – explicit parancsom ellenére írtad és adtad ki.
Ó, hát erről van szó. Elég lett volna végigmenni a sorok között, és bárki egyenként kiszúrhatta volna, ki volt hívő, és ki nem. Látszott a szemek villanásából. Látszott a remegő kezekből. A kelletlenség hamar átcsapott rettegésbe.
– Nem tagadhatlak meg – válaszolta Dios.
– Nem fogok veled beszélgetni. Vállalod tetted és következményeit?
– Igen, úrnőm.
– Választhatsz, ahogy mindenki. Azonnali leszerelés, vagy… korbács és büntető szolgálat.
– A korbácsot választom.
– Azt ígértem, hogy saját kezűleg hajtom végre a büntetést a tanítványaimon, ha valaki meg meri szegni a parancsomat.
– Megtiszteltetés lesz.
– És ti! – fordult a tömeg felé. – Meg kell értenetek. Mert mondom, mert parancsolom, mert vagyok, aki vagyok, és én azt mondom, hogy a próféciák hamisak! Megértettétek? Nem vagyok, és soha nem is leszek Istennő! Azt hittem, végre meg tudunk szabadulni a babonáktól, a szektázástól, a titkos gyűlésektől! Hát nem erről beszélek nektek állandóan? Nem ezt kértem tőletek? Odaadtam magam nektek, testestül-lelkestül! Így háláljátok meg? Árulással?
Pár katona könnyekkel küszködött.
– Mondd meg nekik! – szólt Dioshoz. – Mondd meg nekik, hogy tévedtél! Vond vissza a tanaidat!
A yindi büszkén, bátran nézett a szemébe.
– Sajnálom, úrnőm, hogy ezen kell végigmenned miattam. Sajnálom, ami következik. Sajnálom, amit ez tesz veled. Megértem és elfogadom, hogy ennek kell következnie, Eshtar.
– Te mondod, hogy Istennő vagyok, nem én! Követelem, hogy a nevemen szólíts!
– Nem nevezhetlek másnak, mint ami vagy, úrnőm. Te vagy Eshtar, az embernek született, ki elhozta a fényt és az utat…
– Hallgass! Nem hozhatsz ekkora szégyent a fejemre!
Ekkor Dios leborult előtte a tömeg szeme láttára.
– Istennőm vagy, és én nem tagadlak meg.
Katasztrófa közeledett, úgyhogy Jon odalépett a barátjához, felrángatta a földről, és páncélos öklével arcon verte.
– Hallgass, te szerencsétlen! – sziszegte. Elfordította Vittoryától, lenyomta térdre, és egyetlen mozdulattal letépte róla az egyszerű felsőt, amit viselt. Odalépett a kikészített korbácshoz, kezébe vette, és már ütni készült, amikor a királynő belépett elé.
– Meg kell tennem, Vitt – suttogta Jon –, mindenki minket néz!
– Nem, nem így. Vedd le róla a bilincset! Ő a tanítványom.
Mikor ezt a szót kimondta, eleredtek a könnyei.
Odalépett Dioshoz.
– Ki fogod bírni bilincsek nélkül?
– Igen.
– Tíz ütés jár azért, amit tettél. Jon. Kérem a korbácsot. Megfogadtam, hogy én teszem meg, és ha kell, így verem ki belőle a rögeszméit.
Lekerültek a bilincsek.
Végül a királynő mindenkit elküldött a közelből.
– Dios a barátunk – mondta Jonnak –, nem fogja senki őrizni, és engem sem fog senki megvédeni tőle. Csak én és ő. Nem fogom ennél jobban megalázni.
Mikor mindenki eltakarodott a közelükből, könnyes szemmel, de meglódította a korbácsot, ami hangosan csattant a yindi hátán, felhasította a bőrt, az izmot, és szörnyű sebet hagyott maga után.
Kiejtette a kezéből az eszközt.
Elképedve nézte a kiömlő vért.
Eszébe jutottak saját sebei a keblén és a hasán, amit hasonló eszközzel okoztak rajta Sumerben. De ez durvább volt. Látott már büntetés-végrehajtást a sayid seregben, csak valahogy nem ez volt az eredménye. Vagy igen, csak az agya szűrte ki a látványt? A kihágásokért általában háromtól öt csapásig terjedő büntetést volt szokás kiosztani, ő pedig tizet mondott Diosnak. Szent ég, mekkora bajt csinált! Síri csend honolt a platón, meg sem nyikkant senki.
Vittorya teljesen leblokkolt. Mintha csak akkor tért volna magához. Mintha álomból ébredt volna. Dios lassan felállt, és visszasétált a királynőhöz; a testőrök ugrottak, de mire odaértek, Dios már visszafelé lépdelt a saját helyére. Csak azért ment hátra, hogy Vitt kezébe adja a kiesett korbácsot.
– Még kilenc – mondta neki.
– Ne haragudj rám, Dios!
– Soha nem tudnék. Rajta, mindenki téged néz. Még kilenc.
A tízből végül csak hat lett, mert a yindi elvesztette az eszméletét. Vitt végleg lerakta a korbácsot, és ismét a sereghez fordult, és mint általában, amikor valódi baj történt, halkan és lassan beszélt:
– Még egyszer nyomatékosan betiltom az Eshtar Templomának összejöveteleit! Legközelebb, akit elkapok, el fogom küldeni a seregből! Lelépni!
(Michael Walden fotóját Csata Judit készítette.)
