Párizs-Szerelem: Pávahercegnő

„Egy szemtanú leírása szerint Païva annak köszönhette sikereit, hogy felhorgasztotta és a végletekig csigázta a férfiak vágyait.” Röhrig Eszter párizsi kalandozásai.

A La Païva palota a Champs d’Élysées 25.-ben található. Évek óta várom a bebocsáttatást a jelenleg a brit Travellers Club tulajdonában álló, időnként kinyíló pazar hajlékba, a világörökség-sugárút egyetlen megmaradt magánpalotájába. Hideg januári reggel, ösztönösen a nagy csoportosuláshoz sorolok be, kordon és őrök közé. Moszkvai feeling, félelem ragad el, istenem, én ide már megint nem jutok be, annyian állnak előttem… Aztán hirtelen kilépek, mondván, ilyen áron nem kell, nekem már semmi nem kell, és e pillanatban észreveszem, hogy a 25-ös házszám a következő épületre van kiírva…

Utólag kiderült, hogy kis híján az amerikai Abercombie & Fitch divatruházatot forgalmazó üzletlánc markába kerültem: az az egyik üzleti stratégiájuk, hogy félórát váratják a delikvenseket az utcán, valójában négyemeletes, óriási áruházat rejt a kívülről jelentéktelen homlokzat. Hallottam, hogy az eladók lengén öltözöttek, a zene lüktető, és intim a hangulat, a szűrt fényben pedig lehetetlen tüzetesen megnézni a portékák minőségét.

A szomszédos kapubejáratnál néhányan lézengünk, végül megérkezik Bouchard úr, akihez – már a „száj” főnevet rejtő neve alapján is – nagy reményeket fűzök. Két apróság azonban lehűt, és örökre elfordulok tőle. A meghirdetett tíz helyett húsz euró a belépő, és bemutatkozás gyanánt szétosztja citromsárga papírosait, hogy abból megtudhassuk, hol és mikor tart még kiselőadásokat ebben a naptári évben. Azért az alig több mint egyórás látogatásnak akadt bőven hozadéka: megengedték a fényképezést, és csukott füllel maradéktalanul a látványra lehetett koncentrálni. Az egykori bútorokat eladták. A Club csúnya, de kényelmes fotelokkal és kerek kisasztalokkal lakta be az összes teret; jelenlétük feszélyező, a cigarettafüst és az áporodottság szagával együtt. A beszélőautomata-emberke rám hagyta a munka nehezét: olvasást, utánajárást.

A palotát egy olyan nő kapta ajándékba, akit nehéz pontosan megnevezni: Esther-Thérèse Lachmannak született, aztán Mme Villoing, Mme Herz, Mme La Païva, és végül von Henckel bárónénak hívták. Némi egyszerűsítés – legalább az elnevezésben – elkerülhetetlen. Pénzért adta szerelmi tudományát, végigküzdötte magát az utca nyilvános terének „üzleti alapú” szigorú hierarchiáján, volt „kapualjban ácsorgó”, „sétáló” és „gázlámpa alatt várakozó” is. Esze, különféle tehetségei és elszántsága folytán aztán egyre tehetősebb „pártfogókra” tett szert. Több országban megfordult, német földön, egy kaszinóban ismerte meg Henri Herzet, a rulettezőknek zenélő zongoraművészt, akivel addig maradt, míg a férfi egy napon tönkre nem ment, pedig még zongorakereskedésből is származott jövedelme. Ezután nehéz évek, megint szegénység következett, majd találkozott La Païva portugál márkival. A márki belészeretett, feleségül vette, aztán csődbe ment, és végül öngyilkos lett. Ő azonban örökre La Païva márkiné maradt a nyilvánosság számára. Most már bejáratos a magas körökbe; élete delelőjén itt ismerkedik meg a dúsgazdag, nála tíz évvel fiatalabb Guido von Henckel báróval. Von Henckel nemesi rangja a Gothai almanachig nyúlt vissza, ám a nagy gazdagságot a véletlen szerencsének köszönhette. Sziléziai földbirtokán az ipari fejlesztésekhez nélkülözhetetlen nyersanyagot, cinket találtak, és a bányából csak úgy dőlt hozzájuk a pénz. Egy szemtanú leírása szerint Païva annak köszönhette sikereit, hogy felhorgasztotta és a végletekig csigázta a férfiak vágyait. Henckellel is ezt tette, a férfi azonban megelégelte a játékot és dolgavégezetlenül visszatért hazájába. Païva nem akarta elszalasztani a nagy zsákmányt, utánautazott Berlinbe, egy vacak kis szállodába költözött és állítólag napi egy szelet kenyéren és csésze teán élve várt. Nem hiába tette. Henckel eljött és ő mindent megkapott tőle, sőt hamarosan esküvőt is tartanak egy párizsi protestáns templomban. Bizonyára a hírvivők jókori indítása és az üzenetek tartalma is komoly stratégiai munkát igényelt – akárki ezt a csatát nem nyerhette volna meg. Henckel a frigyüket pecsételte meg aztán a Païva ízlése-kedve szerint való házzal.

A palota két – díszítésmódjában is jól elkülönülő – része az asszony kettős természetét tükrözi . Az alsó szint a fogadások, a társadalmi élet színteréül szolgált. Szívesen látott vacsorára művészeket, s más jeles személyeket. Richard Wagner, Hippolyte Taine, a Goncourt fivérek, Théophile Gautier, Charles Baudelaire, Eugène Delacroix is megfordultak szalonjában. Egy csípős nyelvű párizsi azt írta, hogy „Madame La Païvához jártunk vacsorázni, Mathilde hercegnőhöz meg emészteni.” Ez azt jelenti, hogy szó nem volt fesztelen eddegélésről. Egyesek szerint az ólomkristály kancsó megemeléséhez egy vízhordó is kevés lett volna. Az étkezés alatt elmeélesítő társalgás folyt. Ha Delacroix volt ott, Païva a színekről faggatta őt és a többieket is. Az egyik állandó vendég, Arsène Houssaye ezt jegyezte le a hallottakból: „az öröm: almazöld, az álom, dohányfüst, a fájdalom koromszínű”. Ha Hippolyte Taine látogatta meg, akkor az emberi akaratról vitte a szót – ő, Païva, cseppet sem jött zavarba a kor egyik legnagyobb tudósa előtt. Mindenki tudta, hogy Taine az úgynevezett „miliőelmélet” híve, s csak hogy hergelje a tudóst, Païva azt mondta, ő ismer valakit, aki fittyet hányva a körülményekre, a puszta akaraterejével ért el mindent, és beteljesült vágyai, mint engedelmes kutyák, a lábai előtt hevernek. „És tudja, ki ez az illető?” – kérdezte. „Én vagyok az.” Bizonyos vélemények szerint az étel nem volt fantáziadús, egy afféle „felkapaszkodott” konyháját dicsérte; mások állították, hogy „itt folyt a legjobb bor Párizsban”. A desszert utáni kávét a kertben szolgálták fel, s az urak azt latolgatták, vajon mekkora lehet a vagyonuk, és mikor végül megállapodtak egy számban, a tízmillióban, egyszer csak az egyik bokor mögül előugrott Païva és így szólt: „Mit beszélnek itt, hát annyiból nem jutna üvegházi gyümölcsökre, nem ehetnének januárban hamvas őszibarackot meg szőlőt. Csak a maguk vacsoráztatása évi ötszázezer frankba kerül.” A „hálás” asztaltársaság tagjai hazatérvén a legkülönfélébb epés észrevételeket jegyezték be naplóikba. Ha képzeletben sorba raknánk a vendéglátók véleményét, a két szélső pólus egyikén Théophile Gautier, a másság, a deviancia istenítője, a túlvégen a Goncourt fivérek helyezkednének el. Gautier azt terjesztette, hogy a ház asszonya egy gyönyörű zsidó nő és egy Romanov királyi herceg szerelméből született. A történetet még tovább szőtte, s bizonygatta, hogy az anyja szépséges arcát fekete himlő rútította el, s minden tükröt lefátyolozott, így lánya soha nem látta önmaga mását, csodálatos szépségét. Fiatalkorában szemét és telt, de szépen formált keblét értékelték a legtöbbre. Egyik monográfusa szerint „szeme olyan volt, mint a szitakötőé”. Mindenki szerint tisztában volt azzal, hogy erős érzéki hatást tesz a férfiakra. Szépsége elmúltával „különféle színű parókákat hordott”, s külsejét kíméletlen jelzőkkel illeték. Arcát „vastag vakolat fedte” – írják egyesek, mások meg azt, hogy „úgy ki volt mázolva, mint egy kötéltáncosnő”.

Esther-Thérèse Lachmann számára nem vezetett egyenes út a múltbéli francia királynők hajdani kocsikázó alléjába, az ókori görögök Élüszionját idéző, hajdanán mocsaras, az ezerkilencszázas évek végére divatossá vált széles utcába… Moszkva egyik elkülönített negyedében született, szűkös életkörülmények közé. Kapott észt, szépséget, akaraterőt, de – nagy szerencséjére – az égiek megvonták tőle a finomságot és érzékenységet. Másként a neki rendelt sors felemésztette volna, nem emelkedhetett volna fel idáig, e díszes palotáig, hogy aztán majd lágyan hajoljon a halálba a sziléziai Montchartrainban, a párizsi Tuilériák kertjében állott királyi palota másolatában.

A róla szóló történetekből és a maga kijelentéseiből jól körülírható korpuszú városi folklór keletkezett. Mozgalmas életének arra a szakaszára koncentrálunk, amikor itt élt, jóval túl az első fiatalságán: ebben a keretben, dicsősége fénykorában, ugyanakkor szépsége alkonyán jelenítjük meg őt. „Parvenü országlása alatt lett parvenü” – írta róla Edmond de Goncourt. Goncourt III. Napóleonra céloz; a porosz háborúval bukott ő is, Païva is. Mivel Païva férje német, sőt, Bismarck unokaöccse volt, kémkedés gyanújába keveredett és kiutasították Franciaországból.

Az alsó és a fölső szint között meghajlított kemény féldrágakő, mézszínű ónixlépcső kígyózik. Magunk mögött hagyjuk a zajos eszmecseréket és Païva lakosztálya felé tartunk. Az algériai ónixkő szinte önmaga tulajdonságait megtagadva, míves-kacskaringós faragvánnyá lényegül át: mellvédjén Henckel báró monogramját látjuk, körben márványfalakat, fülkéket, bennük híres itáliai költők: Dante, Petrarca szobrait, allegorikus alakokat. A két szintet összekötő lépcső közepe táján járva egy falra illesztett, rózsaszín márványmedallionba foglalt féldombormű vonzza a tekintetet: Amphitrité üldögél Poszeidón követén, egy bojtban felfelé kunkorodó farkú delfinen. A „majdnemség” attribútuma is lehetne ez a műalkotás. A korszak legnagyobb mesterei a párizsi Opera Garnier-hez hasonló, kevert stílusú, ám hivalkodó pompával díszített belső tereket hoztak létre itt, ahol ez a „majdnem” harmonikus görög mitológiai jelenet látható. Mivel Homérosz – nem tudni, miért – nem vonta bele őt az istenek panteonjába, Amphitrité nem vált ismertté. Pedig nem akárki, a tengeristen szemelte ki magának, ám ő bújt előle, kontinenseken át. A hoppon maradt Poszeidón csak küldöttje, egy delfin segítségével tudta rávenni, hogy legyen az asszonya, a felesége. Ehhez képest az Amphitrité bájai alatt görnyedező állat megadóan hajtja fejét a hullámok közé, amelyek a reneszánsz stílnél korábbi, archaikus vonalvezetéssel bodrozódnak sűrűn. A meztelen test kitakartsága és nem magától értetődő természetessége a szemet szúró. Amphitrité fejét sűrűn gyűrt drapéria keretezi: levetett lepel lehet vagy tengeri fuvallat, nem egészen világos. A márvány színe és a féldombormű felületén játszó fény láttán azonban nem maradhat érzéketlen a szemlélő.

A felső szintet két nagy helyiség, a fürdő- és a hálószoba tölti be. A fürdőszoba mór stílusú. Szamárhátíves oszlopos vaknyílásokkal, türkizkék, izmíri hatású mozaikokkal díszített; mezítelen nők szobrai a konzolokon, amelyek alatt furcsa márványtálcák, több is. Az egyik az ablakpárkány alatt, kis arannyal futtatott rézcsövek szúrják át a márványt: bizonyára azokon fújták be a gőzt. Akkor kétfunkciós a fürdőszoba, gondolom, miközben nézem a vizeletsárga, fénylő márványkádat, a belseje színezüst. Ellentmondásba keveredem, mert úgy tudom, több „naplóíró” is panaszolta, hogy fogvacogtató hideg honolt ennek a lelketlen asszonynak a termeiben. Pedig kandallókban nincs hiány, és érdekes módon éppen esetükben hagyta el minden jó ízlés a megrendelőt: csupa márvány és malachitberakás, aranystukkó, szobrokkal körbevett szörnyekként vonják magukra a tekintetet – nehéz elhinni, de talán igaz, hogy soha nem fűtöttek bennük. Állítólag előfordult, hogy jól megvárakoztatta a vendégsereget, majd lelibegett áttetsző muszlinokba burkolva, mondván, jeges fürdőben ült idáig, annyira nagy a meleg, kénytelen volt hűteni a vérét… Egyszer valaki megdicsérte a ruháját, mire ezt mondta: „Ó, a ruhám harminchét frank volt, az ékszerek kerültek ötszázezerbe…”

Végül egy kis budoáron keresztül belépünk a hálószobába. A berendezésből semmi, még hajdan az ágy fölött függő velencei tükör sincs meg. A mennyezetről sűrűn lecsüngő, aranyozott neogótikus díszek azonban megmaradtak. Gigantikus vízcseppekre vagy katedrálisok záróköveire emlékeztetnek. Előkerült egy kép Païva itteni ágyáról. Indiából rendelték,

290 kgezüstöt használtak fel a háremek világát idéző, áttört filigránmintázat kialakításához. Az ágy négy sarkában négy ruhátlan női szoboralak áll, kezükben tollas legyező. Egy elmés szerkezet volt beléjük építve, mert ha úgy hozta a szükség, a legyezők mozgásba lendültek, és hűsíteni kezdték úrnőjük felhevült testét.

Nagy ritkán bankárok is jártak náluk. Az egyik alkalommal Païva csendben hallgatta a beszélgetést, majd amikor átlátott a Henckel báró vagyonával kapcsolatos gyanús tranzakción, egyszer csak megszólalt és (talán nem minden érdek nélkül) megmentette a sok pénzt. Férje tisztelte és szerette őt.

A már említett ezüstágy két oldalán nem éjjeli-, hanem páncélszekrények álltak. Az egyikben pénzt, a másikban ékszereket és drágaköveket őrzött – így volt nyugodt az álma. A rosszindulatukról híres Goncourt fivérek is kénytelenek voltak elismerni észbeli kvalitásait: „sotte mais jamais bęte” – „eszetlen, de sohasem ostoba”.

A nyelv, pontosabban egy ma már nem létező kifejezés érzékletesen tükrözi e társadalmi csoport akkori, de talán mindenkori megítélését: a másság felé vágyódást, ugyanakkor az attól való óvakodást és elutasítást. A korban a kurtizán mellett létezett egy másik, alsóbb nyelvi regiszterbe tartozó elnevezés is, a „les grandes horizontales” (szó szerint: „nagy vizszintesek”). Magyarul csak körülírni lehet, s a többértelműség kibontásával talán egy képzeletbeli horizonton minden eddigi szereplő a helyére kerül. A „grandes” jelző éppúgy felfogható antifrázisnak, mint iróniába csomagolt értékelő gesztusnak, az „horizontales” pedig a „ledőlés, ledöntés, ledöntöttség” – „vízszintesbe helyezi magát” asszociációláncot indítja el, metonimikusan utalva e foglalkozás helyszínére, az ágyra, vagy a testre és az aktusra. A kirekesztőt és a kirekesztettet egyaránt magába foglaló „horizont” szóban, amely az ég és a föld találkozásának görbületét jelentette eredetileg, ott van az elvágyódás, a messzeségek utáni sóvárgás, a szabadság, egy másik világ ígérete, valami olyasmi, amit sohasem érhetünk el és nem is birtokolhatunk.

Párizs-Szerelem: Bevezető

{jcomments on}